„Senkinek sem származik baja belőle, ha ezzel foglalkozik”

Ha szeretnénk megismertetni a jövő generációját olyan szabadidős tevékenységgel, amely a sporthoz hasonlóan képes testi-lelki értelemben nevelni, erősíteni a nemzeti identitástudatot, a közösséghez tartozás érzését, a néptáncot az elsők között említhetjük. 

„Édes, drága gyermekeim! Ha egyszer párcsere van, nem bámészkodsz, hanem megfogod a melletted állót, és táncolsz tovább! Amikor Japánban azt mondom, párcsere, pillanatok alatt helyet cserélnek és folytatják, mintha mi sem történt volna – szól a jótékony feddés a „csillagszeműek” Böske nénijétől, vagyis Timár Böskétől (ahogyan mindenki ismeri) az úgynevezett „kis profik” (6 és 12 év közöttiek csoportja) próbáján, majd a következő pillanatban már dicséret is hallatszik. – Na látod, megy ez! Gratulálok, most jó volt.” A gyerekek énekelnek – „Papp Vendelnek nincsen orra, leharapta a sógora, hej tedd rá, most tedd rá…” –, járják a táncot, jól érzik magukat.

Az életkép talán már betekintést is ad a néptáncosok világába, amelynek kapui tágra nyíltak a gyerekek előtt, amióta a mindennapos testnevelés részeként 2012-től sok általános iskola beemelte a tantervébe a néptáncot. Megteremtve az alapot az idén 90 éves Timár Sándor Kossuth-díjas koreográfus, a világ számos pontján oktató táncpedagógus elvéhez, amely szerint a néptánc tanulásának joga és lehetősége ugyanúgy mindenkit megillet, mint az anyanyelv vagy a zene tanulásának joga, a néptánc ugyanúgy a mindennapok részévé válhat, ahogy a nyelvhasználat vagy a zene. Erre alapoz az általa kidolgozott Timár tanítási módszer: a gyerek minél kisebb korban ismerkedjen meg a még elevenen élő néptánc és népzene hagyományával, hogy átélt tapasztalatként épülhessen be az életébe.

– A mindennapos testnevelésóra lehet a néptánc nagy lehetősége? 

– A lehetőség nagyon jó, csak úgy jelent meg az iskolai oktatásban, hogy még nem volt meg a kellő létszámú és képzettségű tanár hozzá – reagált felvetésemre Timár Böske, aki férjével alapította meg 1993-ban a Csillagszemű gyermektáncegyüttest. – Az iskolák akkor kezdtek el néptánctanárok iránt érdeklődni – mert tudták, hogy a Timár-módszer alapján mi képzünk tanárokat –, amikor kötelezővé vált a heti öt testnevelésóra. Akkor rengeteg megkeresést kaptunk. Az iskoláknak ki kell tölteniük az időt, és mivel testnevelésórával egy tornateremben ezt nem lehet megoldani, képbe került a néptánc mint mozgásforma, amellyel társítható a testnevelés. A tapasztalatom azt mutatja, a néptánc ilyen fajta bevezetése alsó tagozatban jobban bevált, mint felsőben. Az elsős gyerek még nagyon nyitott, meg lehet szerettetni vele. Felsőben érdemes inkább fakultatív alapon tanítani azoknak, akik alsóban megszerették és folytatni akarják. Az elgondolás jó, hogy kerüljön be a néptánc a gyerekek mindennapjaiba, de csínján kell bánni vele, mégiscsak egy művészeti ág, egy készségtárgy, és ha a tanár nem tudja elérni, hogy a gyereknek az elején legyen sikerélménye, nem tudja megszólítani a gyereket, örökre elveheti a kedvét a műfajtól. Ami sajnálatos lenne, a néptánc ugyanis a nemzeti kultúránk része. Ezért fontos a magas színvonalú tanárképzés és az, hogy a tanárnak legyen meg az a pedagógiai adottsága, amit nem osztanak a diploma mellé. A táncnak kikapcsolódásnak kell lennie két matekdolgozat között.

– Mennyivel nehezebb vagy könnyebb ma a fiatalokat a néptánc felé fordítani, mint mondjuk huszonhét évvel ezelőtt, amikor megalapították a Csillagszeműt?

–  Más. Annak idején, 1993-ban még csak a zeneiskolákban volt néptáncoktatás – és olyan együttes, amely kimondottan gyerekekkel foglalkozott, nem is igen volt még akkoriban. Viszont az biztos, hogy az iskolai oktatásnak köszönhetően sokkal szélesebb körben táncolnak most, mint amikor a Csillagszeműt megalapítottuk. Hogy versenyeznie kell-e a néptáncnak más műfajjal? Azt veszem észre a mai szülőkön, hogy nem egy mozgásformát választanak, hanem minél több helyre szeretnék elvinni a gyerekeiket. Tapasztaltuk, hogy félholtan jött próbára a gyerek, mert előtte volt úszni, majd tánc után sem hazament, hanem még furulyázni. El lehet képzelni, milyen fizikai állapotba került a nap végére. Mi azt mondjuk a szülőknek, kevesebbet kellene vállalni, hogy abban, amit választanak, el tudjon mélyülni a gyerek. A néptáncnak erős státusa van Magyarországon, amit fokozott, hogy 2012-ben a televízióban elindult a Fölszállott a páva tehetségkutató, s a műsoron keresztül az átlagember is betekintést kaphatott abba, hogy ez a kultúra nem tud ártani sem felnőttnek, sem gyereknek, senkinek sem származik baja belőle, ha ezzel foglalkozik. A kulcs a sikerélmény.  

– Igen, de könnyebb sikerélményt elérni mondjuk a sportban, mert van ellenfél, akit le kell győzni…

– A néptáncot megelőzően versenyszerűen tornáztam – hatéves koromban kerültem be a Központi Sportiskolába, és az általános iskola nyolcadik osztályáig ott sportoltam –, s nemcsak a jó eredmény jelentett sikerélményt, hanem az is, amikor egy idő után már nem estem le a gerendáról, sikerült a dupla szaltó, az ugrás. A sport annyival egyszerűbb, hogy megvannak a paraméterek, azok a mutatók, amelyek mérhetővé teszik a teljesítményt. Felrakják a lécet, aztán vagy leverem, vagy nem. A táncban nincs ilyen, mert művészeti ág, több apróság – stílus, ritmusérzék, tartás, ének, kisugárzás – adja az összhatást, ezek együttesen határozzák meg, milyen fokon van a gyerek tánctudása. Éppen ezért a művészeti tárgyak osztályozásának sem vagyok híve. Azt kérem, mutassanak be egy sárközi lassú csárdást, de ha az egyik párnak ötöst adok, a másiknak négyest, a különbséget már nagyon nehéz megindokolni, ráadásul a tánc páros kapcsolat, én hiába lépek jól, ha a párom rálép a lábamra, azzal az én eredményemet is rontja osztályzásnál. A táncban az a lényeg, hogy a gyerek örömmel távozzon a próbateremből, és örömmel hajlongjon a színpadon a közönség előtt. 

 – Mi a helyzet a különböző néptáncversenyekkel? Az összehasonlíthatóság nehézségét és a Fölszállott a pávát említette, amelyben zsűritag is volt… 

– Rengeteg versenyt rendeznek, de sokan vagyunk a szakmában, akik nem hívei a versenyeztetésnek. Amikor zsűritag voltam, akkor is igyekeztem ennek a méregfogát kihúzni. Lehet fesztiválokat, bemutatókat, találkozókat szervezni, lehet szakmai véleményt mondani, de az nem illik a műfajhoz, hogy pontozunk és első, második, harmadik helyezettet hirdetünk. A versenyszellem ugyanis csalódást okozhat, mert ahogy említettem, a sporttal ellentétben a táncban nincs objektív szempontrendszer, ami alapján azt lehet mondani a produkcióra, hogy jobb, mint a másik. Valamelyik zsűritagnak ez tetszik, a másiknak az.

– A versenyeztetés mellett másik népszerű irányzat a néptánc színjátékkal való vegyítése.

– Nagyon sok irányról beszélhetünk. Timár Sándortól indultak el annak idején a különböző irányok, mert az ő tanítványai és azok tanítványai népesítik be a táncszakmát. Van, aki továbbra is fontosnak tartja, hogy a néptáncot az eredeti minőségében, funkciójában használja mint megörökölt nemzeti kincset, amely ugyanakkor mindig mozgásban, fejlődésben van. Aztán vannak olyan irányzatok, amelyek a néptáncot nem az önmaga értékén, komplexitásában kezelik, hanem eszközként használják fel az elemeit, a mozgáskincsét, a motívumait saját gondolatok, elképzelések kifejezésére. Ezt hívják sokan táncszínháznak. De a magyar néptánc, illetve bármelyik magyar nyelvterületi tánc önmagában is olyan érzelmeket, gondolatokat közvetít, hogy ha valaki magas szinten el tudja sajátítani, nem kell ahhoz forgatókönyv, hogy fantasztikus élményt nyújtson a nézőnek.

– Viszont bármelyik irányból is tekintünk a néptáncra, boldogan éneklő, táncoló, mosolygós, a néphagyományra nyitott tinédzsereket láthatunk, akik szakítanak a monitor mögött élő, eltunyuló, önmagába forduló fiatalság sztereotípiájával. 

– Valóban. Aki elmélyülten foglalkozik a néptánccal, más ember lesz, minden tekintetben más, mint az átlagos fiatal.

Pór Károly

CSILLAGSZEMŰEK
A Magyar Örökség- és Prima Primissima-díjas Csillagszeműek az ország első olyan gyermek néptáncegyütteseként jött létre 1993-ban, amely már 3 éves kortól várja a gyerekeket. Máig egyedülálló abban, hogy magántársulatként, nemcsak Budapesten, hanem az ország több városában és Angliában is működtet csoportokat, összesen 14 különböző helyszínen, csaknem ezer taggal, és már hároméves kortól várja a gyerekeket.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. február 15-i lapszámában jelent meg.)

text