A népzene útján: Fazakas Levente

Kisiskolás korában a család legnagyobb kétségbeesésére egy buszon felejtette a hegedűjét, amelyet aztán két hétig kerestek. A hangszert végül megtalálták, és azóta is élete részévé vált. Fazakas Leventével, a népszerű Heveder zenekar prímásával beszélgettünk, aki ma már talán csak akkor hajlandó megválni hegedűjétől, ha véső kerül a keze ügyébe, és székelykapujukat faragja.

Brassóban született, Sepsiszentgyörgyön nevelkedett, és büszkeséggel mesél lövétei felmenőiről. Azt mondja, oda kötik gyermekkora legszebb nyarai, emlékei, amelyek meghatározók voltak számára. Ott szembesült először azzal a világgal, azzal a falusi környezettel, ami érdekessé tette számára a muzsikát. „Engem ez vezetett a népzene útjára” – szögezi le indulásból.

„Én a zenét kellett magamba szívjam”

A zene iránti érdeklődését talán édesanyja ébresztette fel benne is és öccsében is, ő ugyanis a faluban és környékén mulatságokban, lakodalmakban harmonikázott és énekelt, bár ez már akkor sem volt egy szokványos dolog. Természetes – mondja nevetve –, hogy az otthoni kisebb összejöveteleken is előkerült a harmonika, ő ebben nőtt fel, sőt voltak olyan családi események, ahol serdülőként együtt muzsikált az édesanyjával. Autodidakta módon maga is megtanult harmonikázni, de az ő hangszere a hegedű maradt. Hatévesen a sepsiszentgyörgyi művészeti iskola diákja lett, akkor szegődött hű társként mellé e vonós hangszer, majd a középiskola után Brassóban szerzett zenepedagógusi diplomát. Az iskola kínlódás volt – jegyzi meg keserűen. 

„Az a módszer, amivel annak idején minket tanítottak, nem a zenéről szólt. Én nem azért tanultam meg népzenét muzsikálni, hogy a hagyományokat ápoljam. Azért tanultam meg, mert tetszett, és ki tudtam törni abból a fásult, szürke zenei környezetből, ami engem akkor körbevett. Nem úgy kell ezt érteni, hogy a klasszikus zene egy fásult és szürke világ, viszont az akkori környezetemben az volt, és ilyen volt maga az a mód is, ahogyan tanították. Nem tudott lelkesíteni, nem éreztem magam jól benne, bár a zenei tehetségem megvolt, és a zenét szerettem. Meg vagyok győződve, hogy ha más tálalásban jön ez a zenei oktatás velem szembe, akkor nem leszek népzenész. Én a zenét magamba kellett szívjam, azt a zenét, amit hallottam. Amikor aztán a népzene által zeneileg kinyíltam, bizonyosságot nyert az, hogy nem velem volt a legnagyobb baj” – magyarázza Levente.

Mérföldkövek

Hogy végül miképpen is köteleződött el a népzene mellett, az talán a szerencsés véletlennek köszönhető. Nyolcadikos volt, amikor egy barátját kísérte el egy zenekari megbeszélésre, ahol bőgőst kerestek, és ha már ott volt, őt is megkérdezték, nincs-e kedve a zenekarban hegedülni. Volt. Aztán évek múltak, élmények jöttek, barátságok szövődtek, amelyek nagyban meghatározták a szárnyait bontogató ifjú zenész életútját. Nevetve meséli, volt példa arra, hogy felvételről kellett megtanulnia egy felcsíki táncrendet muzsikálni, majd alkalma adódott élőben is meghallgatni Sinka Sándor előadásában ugyanazt a zenét. És ez más volt.

„Így jöttem rá, hogy ez egy változó dolog, sokféle formája van, meg kell kapni az ízét, hogy mitől különleges, melyek a technikai fordulatok, díszítő elemek, amelyek az adott hangzást adják. Nagy élmény volt. Emlékszem, én is álltam oda, hogy muzsikáljunk együtt, utólag visszagondolva Sinka Sanyi igazából tolt el, hogy ne mind zavarjam. Az volt már akkor az ajánlott metódus, hogy ki kell járni falvakra, meg kell ismerni ezeket a zenészeket, de nekem tizenöt évesen erre nem volt lehetőségem” – mondja. Aztán alkalma volt egy táncháztalálkozón meghallgatni a magyarpalatkaiakat, amiről – mint megjegyzi – sok emléke nincs, de megmaradt az ámulat és ugyanakkor a kétely, hogy vajon miként lehet így megtanulni muzsikálni.

„Egy ilyen élményt egy évig tudtam feldolgozni, s azt kellett is. A következő évben a táncháztalálkozón a szászcsávási zenekarral találkoztam. Na, az egy másik világ, csak kapkodtam a fejem. Egy év múlva a kalotaszegiek zenéltek, abban a harmónia dúsabb, ez az egyik legvirtuózabb zene. Én arra már kikísérleteztem, hogy miként barátkozhatok a muzsikusokkal. Vettem egy csomag jó minőségű cigarettát, egyszer megkínáltam őket, s aztán már ők kerestek. A zenéjük mellett a beszédmódjuk, a gondolkodásmódjuk is nagyon érdekes volt számomra.

Ezek mérföldkövek voltak az életemben. Azt mondom, még akkor is érdemes elmenni ilyen közegbe, ha nem kap az ember nagy zenei minőséget, de kap látványt, szagokat, láthatja, hogyan élnek, viselkednek, s ezek mind olyan dolgok, amitől életszerűvé válik majd a muzsikája is. Ezekből az élményekből táplálkozva kialakul egyfajta olyan természetesség, ami az embereknek fontos. És nem lesz egy színpadias, betanult koncert jellegű muzsikálás, amire sajnos elég sok példa van” – magyarázza lelkesen.

Aztán – meséli – az öccsét is sikerült „megfertőznie”, aki látván Levente első keresetét kijelentette, hogy ha ezt így fizetik, szerez egy brácsát és ő is megy velük muzsikálni.

Fazakas Levente immár tizenhatodik éve a népszerű Heveder zenekar prímása, énekese, mindemellett pedig már az egyetemi évek alatt „elszegődött” a Háromszék Táncegyütteshez muzsikálni. Csíkszeredába költözése után közel tíz évet tanított a művészeti iskolában, büszkén említi egykori tanítványa, Dezső Attila nevét, aki a népzenészek ifjú generációjának egyik legtehetségesebb muzsikusává vált.

Vince, Villő, Vilmos

A családra, a Márdirosz Ágnes színművésszel közös otthonukra terelődik a beszélgetés, nem kis büszkeséggel mesél három gyermekéről. Mint mondja, az ősszel már középiskolába készülő Vince jó úton halad afelé, hogy népzenész legyen. Az ő életében eljött az a pillanat, amikor nemcsak hogy megszerette a népzenét, de látja is az értelmét. Egyszer – fűzi hozzá – éppen ezért el is vitte magával egy amerikai turnéra, tudatosítani szerette volna a gyermekében azt, hogy édesapja a népzenének köszönhetően jutott el az Egyesült Államokba is. „Ha valamit meg tudsz tisztességesen csinálni, akkor sokra viheted. Azt is mondtam neki mindig, nem számít, mit csinál, csak nagyon jól csinálja. Bármiben, amit szeret és amit jól akar csinálni, abban én támogatom.” A harmadikos Villő zongorázik, az iskolába készülő Vilmos pedig szintén hegedül.

Az embert éltető kihívások

Levente kifejezetten kedveli a kétkezi munkát is, jó szívvel tesz-vesz a házban és a ház körül. Ő maga készítette például a házban lévő tömegkályhát, de nagyon sok kisebb-nagyobb munka a két keze munkájának eredménye. Most éppen székely kaput farag, amit reményei szerint idén felállítanak a szentléleki porta elé. 

Persze tervei is vannak, szeretne hangszereket készíteni. „Az egyedüli nagy akadály az idő, hiszen ez egy időigényes, nyugodt munka. Általában ha egy hosszabb turnéról hazajövök, a műhelyben leülök s dolgozok. Elmatatok ott egy fél napot is, az nekem teljes megnyugvás. Az egyik legnagyobb álmom a hegedűkészítés. Tudom, hogy meglesz, kérdés, hogy mikor és milyen lesz. A hegedűkészítés nagyon komplex folyamat, precíz munka” – jegyzi meg. Ha pedig még mindig szüksége van a kikapcsolódásra, akkor ha teheti, halászni, vadászni jár, de szívesen főz is. 

Azt mondja, szereti a kihívásokat, hiszen azok éltetik az embert. „A népzene kimeríthetetlen, nem elég egy élet, hogy legalább felét megtanuljuk elfogadhatóan. Meghallgatok egy népzenei felvételt, amit korábban nem hallottam, és vágyom arra, hogy megtanuljam. Valószínűleg nem fogom, de amíg a vágy megvan bennem, az éltet” – mondja, mert akarva-akaratlanul is mindig visszakanyarodik a beszélgetés fonala a muzsikára. A belső-mezőségi, a kalotaszegi, a szászcsávási muzsika az, amelynek hangzásvilága megfogta, de szívéhez legközelebb talán a szászcsávási emberek állnak. Velük és köztük sok időt eltöltött, olyan baráti kapcsolatok alakultak ki, amikor már nem eladni akarják neki a hegedűjüket, hanem odaajándékozzák. „Dumnyezó István a sófalvi táborban megígérte Vilmosnak, hogy ad neki egy hegedűt. Én szégyenszemre nem is hittem el ezt, de ő észben tartotta, és hegedűt ajándékozott a fiamnak” – meséli büszke mosollyal.

Hogy milyen tervei vannak szakmai téren? Megmaradni azon a szinten, ahová eljutott. „Akkor jó egy táncházzenész, amikor úgy meg tud szólaltatni egy adott muzsikát, hogy akár abban a faluban is elfogadják, ahonnan a zene származik. Nem százszázalékos másolatot kell csinálni, hanem azokkal a stíluselemekkel, a hangulattal úgy kell megszólaltatni a hangszert, hogy az emberek szívébe találjon.”

 D. Balázs Ildikó

text