Él a népművészet szeretete

Huszonkettedik alkalommal rendezték meg a néptánc- és népdaléneklési versenyt.

A hagyományok is adják egy közösség valódi erejét. A hagyomány ápolása a jelenben megélt múlt, az előre- és a visszatekintés. Különösen nagy erény ez akkor, ha mindezt ifjúkorúak végzik. Ilyen alkalomnak adott otthont pénteken a nyíregyházi Móricz Zsigmond Általános Iskola Vécsey Károly Tagintézménye, ahol a 22. Vécsey-Vásárhelyi Országos Kamara Néptánc és Népdal­éneklési Versenyt rendezték.

Szerethető előadások

A produkciók nem egyenletesek. Benne van a színpadi lámpaláz minden megpróbáltatása, hiszen a színpadi jelenlétet tanulni és szokni kell. Az első nyilvános megmérettetés során gyakran még az is elfelejtődik, ami néhány perccel még behunyt szemmel is ment volna.

Ezek az esetlegességek és időnkénti sutaságok tettek szerethetővé minden egyes versenyzőt, akár szólóban, akár csapatban lépett fel. Az emléklap ezért is dukál sokszorosan minden egyes résztvevőnek, hiszen abban a pár perces színpadi jelenlétben hosszú hetek és hónapok kitartó, szorgos, lemondásokkal is terhes munkája van, minden kiénekelt hang mögött ott a sokórányi gyakorlás, minden apró bokázás mögött érezni lehet a próbateremben elcsorgatott izzadságcseppeket, az idegek és izmok fáradtságát.

Három korcsoportban mérettettek meg a Vécseyben az énekesek és a táncosok, akik képet kaphattak arról, jelen pillanatban hol tartanak saját fejlődésükben, mi az, amit elleshetnek másoktól, hogy tehetségüket tovább bontakoztatva még jobbá válhassanak.

Sokszorosan hasznos

– Jó érzés látni, hogy még mindig ennyi gyereket megmozgat ez a verseny – mondta Ugyan Attila, a verseny főszervezője. – Nem vagyok részese kezdettől a versenynek, de pár évvel ezelőtt megörököltem a szervezési feladatokat, és még mindig nagyon szeretem csinálni. Mindig azt szoktam mondani a gyerekeknek, a helyén kell kezelni ezt a versenyt. Nem ugyanazt jelenti nekünk, akik helyben vagyunk, mint mondjuk azoknak a dombóváriaknak, akik több száz kilométert utaznak és nem kevés költséget áldoznak azért, hogy itt lehessenek. Ezen a versenyen nem egymással vetélkedünk – bár vannak helyezettek –, hanem önmagunkkal. Vannak olyan gyerekek, akik ezen a versenyen állnak először közönség elé. Az én táncosaim között is voltak ilyenek. Láttam rajtuk, nagyon izgulnak, de ezen minden táncosnak és énekesnek túl kell esnie, hiszen ezért is csináljuk, hogy a versenyzők megmutathassák, mit tudnak.

A január elején meghirdetett verseny most is egy egész napra elfoglalta az iskola szinte teljes épületét. A kinti hóesés nem zavarta a benti jó hangulatot, és ismét jó volt látni, amíg ennyien érzik úgy, a népművészetnek, a táncnak és az éneknek van jövője, addig komoly félnivalónk nincs, nagyszüleink és dédszüleink dal- és tánckincse továbbra is megmarad.

JG

text