"Olyan közösséget sikerült építeni, amihez jó tartozni..."

Beszélgetés Gyémánt Ádámmal és Gyémánt-Csontos Líviával

Gyémánt Ádám és felesége, Gyémánt-Csontos Lívia fogadott pomázi otthonukban egy baráti beszélgetésre! Lívivel gyerekkorunk óta ismerjük egymást, a közös táborozások idejéből, Ádámmal pedig fiatal felnőttként ismerkedtünk meg a táncos szakmai fórumokon való közös részvételek alkalmával. Régóta követem a munkájukat és azt hiszem, érdekes lehet mások számára is betekinteni a szakmai életükbe. Sokrétű munkájuk, alázatos hozzáállásuk, a magyar néptánchoz való viszonyulásuk sok fiatal számára mutathat követendő utat.

De in medias res kezdünk!

Nemrég volt a Szászcsávási Magyar Nap a Fonóban, amit Ti szerveztetek! Erről meséljetek, kérlek! Hogyan jött az ötlet, hogyan történt a szervezés, és miért is fontos ez számotokra?

Ádám: Ez már a második alkalom volt, az elsőt még a Rege Táncegyüttes házigazdaságával valósítottuk meg. Az első is nagyon jól sikerült, de ennél még szerencsésebb lett a végkimenetel. A szervezést én láttam át igazán és nagyon sokat foglalkoztam vele, míg Lívi helyben tudott sokat segíteni, a pillanatnyi problémák megoldásával.

Miről szól a Szászcsávási Magyar Nap?

Ádám: A mozgalom megismerte a szászcsávási zenekart, a táncokat, és sokáig azt hitték, hogy ez egy cigány falu. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ezt a falut bizony „kicsi Magyarország”-nak hívták a környéken, domináns magyar nyelvűsége miatt. Sajnos vitte is az embereket a Securitate annak idején, akik magyarul énekeltek. „Megbeszélni” velük a dolgokat… Tehát azt szerettük volna, hogy a kép tisztább legyen a faluról, szerettük volna a falu többszólamú éneklési módját bemutatni, illetve a magyar táncokat, amiből sajnos mára már szinte semmi nem maradt. Ez volt a cél 2012-ben, és most is. Az, hogy tudatosítsuk az emberekben, hogy ez egy magyar falu, ahol van egy remek, világszínvonalú cigányzenekar. A zenekar is ezért lett olyan tökéletes hangzásában, mert a magyarok zenei igénye ezt diktálta. Ha „kikönyököl a hang”, azt észreveszik – mondják. Érdekes, hogy amennyire az énekléshez megvan az önbizalma a falusiaknak, annyira nincs meg a tánchoz, pedig sokan próbálkoztak ott visszatanítani a táncaikat. Névnapot köszöntenek, óévbúcsúztatás van, karácsonyi kántálás, a templomi éneklés is él, a tánc pedig elveszett. Itt a Fonó színpadán három nemzedék állt és énekelt együtt, plusz az elszármazottak is eljöttek, ami csodálatos érzés volt minden csávásinak. Minket az tett boldoggá, hogy őket boldognak láttuk. Ismeretlenül jöttek oda hozzánk és köszönték, amit tettünk a falujukért. Pedig mi csak visszaadtuk azt, amit sok éven keresztül onnan kaptunk!

Neked miért fontos a csávási magyar kultúra? Mi az, ami oda vonzott és elragadtatott?

Ádám: Káposztásmegyeri panel gyerekként, a Bem Együttes táncosaként, Kis Pista révén jutottam el először oda, tánctáborba, 2006-ban. Ott egy héten keresztül olyan impulzusokat és szeretetet kaptam, amit soha nem felejtek el. Sírva jöttünk el. Egy nálam öt-hat évvel idősebb fiatal házaspárnál laktam, azóta is megvan a barátság. Elvittek a nagypapához, Dézsi Feri bácsihoz, vele egy kancsó bor mellett beszélgettünk órákat, és ez az élmény beégett. A rákövetkező években már több hétre mentem ki. Aztán ez szépen végigkísérte az életemet, és a rákövetkező szakmai sikerek is ennek köszönhetően jöttek. Én hiszek a szeretet erejében. Ez vitt előre, és az alaposság.

 Azóta folyamatos a kapcsolat nektek az ottaniakkal?

Ádám: Igen, ez 14 éve folyamatos. Bár egyik nagy példaképem, a csávási Máthé Sándi bácsi halála, és az első gyermekünk születése után volt egy nagy törés. Persze utána is jártunk ki, csak bele kellett jönnünk a szülői szerepbe is. Volt, hogy vittem a családot is, aztán egyedül mentem, vagy csoportokkal. Így tudtam töltekezni. Erre nagy szükségem volt. És az a jó, hogy most már vissza is tudok adni!

Kiket vittél magaddal?

Ádám: Általában felnőtt csoportokat, többek között a Pannónia Néptáncegyüttes táncosait. De már felső tagozatos gyerekek is jöttek velem: tanítványaim az Ürömi Öröm Néptáncműhelyből. Ott vagyunk, beleszagolunk az ottani életbe, mulatunk a zenekarral, emberekkel ismerkedünk. Mindig megnézetem velük a cigánysort és így láthatják, hogy valójában mit jelent a gazdag és a szegény, mert nekünk itt a városi környezetben mások az elképzeléseink erről. Itt mindjárt átértékeljük az életünket egy kicsit. A helyiek mindig szeretettel fogadnak minket. Barátaimnak mondhatom a fiatalokat és az idősebbeket is. Volt olyan is, hogy egy elmaradt tábor helyett a helyi gyerekeknek tartottunk egy hétig táncot kolleganőmmel, Györe Ágival, vagy csak egy alkalmat Lívivel. De ez nagyon nehéz. Többen próbálkoztak már a visszatanítással, de ez mindig nehézségekbe ütközött. Azért vagyok hálás, mert nem kell, hogy adjak, de szeretnék és tudok visszaadni abból, amit ott kaptam. Én nagyon tisztelem a falusi embereket.  Panel gyerekként szeretném szeretni ezt az életformát. De egyszerűen én számítógépen és TV-n nőttem fel. Inkább leülök archív filmet nézni. Kint már rég süt a nap, de nem visz ki a lélek. Ezért rá kell vennem magam, mert szeretnék példát mutatni a saját gyerekeimnek. Persze nem értek a kapáláshoz, de azt hiszem nem is kell. A fiam nem azért fog mondjuk kertészkedni vagy barkácsolni, mert én értek hozzá, hanem mert látja, hogy édesapa csinálja. 10-15 év múlva meg már ügyesebb lesz, mint én. Ezt a példamutatást fontosnak tartom a táncos gyerekek felé is. Azért megyünk ki, hogy lássák, ez nem csak a próbateremben zajlik. Az élősége számít! A fiatalokba, a figuravadászat mellett, bele kell plántálni az őszinte, jóízű mulatást is! Ezt is meg kell tanítani! És hogyan fogjuk megtanítani, ha már mi sem tudjuk és az öregek sem tudják?! Mit adunk a következő nemzedéknek, ha csak a puszta mozgásformát látjuk és nincs mögötte érzés…?

Gondolom kerestétek a helyet a bulinak, miért pont a Fonóra esett a választás?

Ádám: Igazából nem kerestünk már helyet, adott volt a Fonó. 2012-ben még így ment, de most sokkal könnyebben volt, pedig ez nem kis költségvetésű program. 43 ember jött Csávásról, a Dalárda vegyeskara és a zenekar. A fonó abszolút partner volt és Berecz Pityu is nagyon örült a szervezésnek. Nekem meg szívügyem. Örültek, hogy új kapcsolatok alakulnak és egy újabb színfolt jelenik meg a palettájukon.

Milyen volt a fogadtatása az estnek?

Ádám: Én olyan ember vagyok, hogy szeretem, ha mindenki jól érzi magát. Körbe kérdeztem mindenkit! Az ügyelő azt mondta, hogy a Fonóban hónapok óta nem volt ilyen jó buli. Ez főleg a csávásiaknak köszönhető, mert amennyire a táncot nem viszik a lábukon, az éneket pont ellenkezőleg. Ha innen elindulnak busszal Csávásig ismétlés nélkül tudnak énekelni! Így hatalmas mulatság kerekedett. Megtiszteltetés volt, hogy a Jászság Nép Együttes Jártató csoportja Busai Norbert és Busai Zsuzsa vezetésével eljöttek, és részt vettek az eseményen. Ők is úgy nyilatkoztak, hogy a gyerekeknek is nagy élmény volt.
Lívi: Szerencsére sokan jöttek a csoportjainkból és azokról a helyekről, ahova járunk tanítani. Mindenkinek pozitív volt a visszajelzése. Örömteli, hogy Berecz Pityu úgy fogalmazott: „Ennek kell, hogy legyen folytatása!”
Ádám: Csúcspontja számomra az volt az estnek, mikor megkértem a nézők soraiban ülő elszármazottakat, hogy legyenek szívesek, álljanak fel. Nem tudtam összeszámolni pontosan, de nagyon sokan voltak. Emellett nagyon büszkék voltunk a csapatunkra, a kistarcsai Pannónia Néptáncegyüttesre, akik házigazdaként csodálatosan helyt álltak és segítették a munkánkat.

Szóba került a Pannónia Néptáncegyüttes. Jelenleg itt dolgoztok?

Ádám: Itt is. A Művészeti vezető immár 20 éve Szengyel István. Ő az egyik utánpótlás csoportot vezeti, akik a Fölszállott a Pávában is nagy sikerrel bemutatkoztak. Mi pedig a felnőttekkel dolgozunk. Összesen hét csoport van az együttesben a hagyományőrzőkkel együtt. Úgy kerültünk oda, hogy egyszer elhívtak minket bogártelkit tanítani, ami olyan jól sikerült, hogy végül ottragadtunk.

 
Persze biztosan jó érzés, ha elhívnak vendég tanárnak amatőr együttesekhez, de milyen érzés volt, amikor a Duna Művészegyüttesből kaptatok ugyanilyen meghívást?

Ádám: Én minden csapathoz nagyon felkészülten szoktam menni, alapos vagyok. Juhász Zsolt korábban zsűrizett minket, amikor szólótáncosi díjat kaptunk a csávási anyaggal. Nagyon alaposan felkészültünk, mert nem tudtuk mire számítsunk. Nagyon jó volt. Remek csapat, nagyon jó a morál, alázatosak a tánc iránt és minket is barátsággal fogadtak. Elfogadták a szakmaiságunkat és jó érzés volt, hogy bizony tudtunk újat mutatni. Mi szeretjük mindig a csoportokkal való munka emberi oldalát megfogni. Szeretem, ha a táncos jól érzi magát „munka” közben! A műsorban végül az anyag csak bizonyos részekben tűnt fel, de nem bánjuk, mert ez így is nagyon nagy élmény volt. Szívesen visszamennénk!

Most már igazán sok minden felmerült, de mi az, ami a mindennapjaitokat kitölti hétfő délelőttől szombat délutánig? Honnan indulunk és hova érkezünk?

Lívi: Pomázról indulunk. Pomázon jelenleg négy csoportban 110 gyerek táncol nálunk a Kevély Táncegyüttesben. Ez a munka nulláról indult négy éve és most itt tartunk, a szívünk-lelkünk benne van. A szülők pedig mindenben támogatnak bennünket. Ádám óraadóként dolgozik az iskolában, és az iskola igazgatónője jó szakmai partner. Délelőtt tehát órarendi órák vannak, délután pedig ez együttes. Heti egy próbával kezdtük, de már heti kettővel dolgozunk. Az iskolai osztályokkal nem lépünk fel, de a Kevéllyel készülnek koreográfiák. Akikkel első osztályos koruktól foglalkozunk a Kevélyben, őket sikerült leginkább elragadtatni. Ragyogó szemekkel, szívvel-lélekkel, táncra éhezve jönnek próbára.
Ádám: Én az oviban és alsóban tudok varázsolni. Nekem nem táncot kell ott tanítanom, hanem motiválttá kell tennem a gyerekeket. Én szépen „megfertőzöm” és utána már saját maga fogja „aprítani a fát”. Ürömön is tanítok, ahonnan a pályámat kezdtem, ahol az első lehetőségeket kaptam. A pomázi ovis csoportunkat, ahova a kisfiúnk is jár, azt is együtt csináljuk. Lívi viszi a hátán a foglalkozást én pedig a hangulatfelelős és a csendbiztos vagyok. Mondhatjuk, hogy a játszótéri bandából lett egy csoport! Természetesen kimondhatatlanul nagy segítség anyósom, ő nélküle nem tudnánk ezt a fajta munkát végezni! Fontos a MAMA!

 

Lívia: Szerdánként Prücsök dúdolót tartok 0-3 éves korig anyukástól. Ezt is a helyi oviban. Ölbéli játékokat játszunk, és egy kicsit táncolunk. Gyakorlatilag innen kezdjük az „építkezést”.
Ádám: Olyan közösséget sikerült építeni, amihez jó tartozni és jó pomázinak lenni. Azt hiszem, bevonzza az ember a jót, ha olyan gondolkodású. Nem rég disznóvágást szerveztünk, csak a csoportjainkba járó gyerekek családjaival voltunk több mint százan. Most pedig Hollókőre szervezünk egy többnapos családi programot és jelenleg hatvanan vagyunk, akik jönnek. Két olyan család is van, akik már Csáváson is voltak velünk. Számunkra a közösség az első!
Lívi: 2-3 éve szervezünk táncházakat is itt Pomázon. Érdekes, mert a legkeresettebb ezek közül a Márton napi, azon több mint háromszázan szoktunk lenni. A gyerekek most kezdik el tanulgatni, hogyan kell mulatni, hogyan kell táncolni egy táncházban.
Ádám: Vasárnap este is tartunk egy próbát a pannóniásoknak.

Vasárnap este?!

Ádám: Igen. Képzeld sokkal hatékonyabb, mint a péntek este volt. Sokkal jobban ráérnek. Addigra mindenki túl van a hétvégi kirándulásokon, meg a vasárnapi ebéden. Megkérdeztük a táncosokat, és működik.

Tehát akkor mondhatjuk azt, hogy úgy építetek családot, hogy közben építitek köré a környezeteteket is? És nem csak azért, mert ez a megélhetésetek, hanem mert valódi közösséget akartok formálni.

Ádám: Ezt így eddig Te fogalmaztad meg először. Igen sok energia ez, de sokat visszakapunk. Ide összpontosítunk, látjuk az erejét. Persze új seprű jól seper, térjünk vissza erre majd tíz év múlva is! Reméljük, hogy le tudjuk rakni azokat az alapokat, amik hosszútávon biztosak lehetnek.

A család, a közösségszervezés és a tanítások mellett marad-e idő a saját táncotokat megélni? Van-e erre igényetek, vagy lehetőségeket?

Ádám: Hetente egyszer-kétszer járok Budakalászra a Lenvirág Táncegyüttesbe Húsvét Csabi barátomhoz. De igazából az aktív táncot 2012-ben hagytuk abba a Szentendre Táncegyüttesben. Tudtam, hogy én azt már nem fogom tudni csinálni amellett, ahogyan Én szeretnék édesapa lenni. A család mellett készültünk versenyekre, megszereztük a „Népművészet Ifjú mestere” címet, nyertem legényes versenyt, szereztünk egy gyöngyöt, sarkantyút, ezek maradtak. Az ilyen visszajelzések, eredmények fontosak az ember önbizalma szempontjából is. Én csak négy évet táncoltam Szentendrén, Lívi többet, de nagyon szerettük azt az időszakot, szívesen emlékszünk vissza rá. Egyre jobban érzem, hogy inkább pedagógus vagyok, mint táncos.

Ha tíz év múlva jövök Pomázra, mit kellene látnom?

A Kevély Táncegyüttest, mint virágzó, büszke közösséget, ahol a jelenlegi táncosaink is még felnőttként ropják velünk.

 
Készítette: Gőbölös Gábor

text