„A humor minden karanténból kiszabadul” – Novák Ferenccel beszélgettünk születésnapján

A Kossuth-díjas koreográfus, rendező – a szakmában csak ’Tatának’ hívják – ma 89 éves. Születésnapján hívtuk föl, és most tudtuk meg tőle: 1 millió forintot ajánlott föl – a Magyar Táncművészek Szövetségén keresztül – tíz, a karantén miatt állás nélkül maradt táncosnak. Úgy gondolja: a Nemzet Művésze cím arra kötelezi őt, hogy visszaadjon a közösségének. Boldog születésnapot, Novák Ferenc!
 
Jókor hívom már? Mert egy órája azt kérte, hívjam vissza később…

Megmondom, miért kértem. Mert mielőtt telefonált, drámai helyzet alakult ki itthon.

Mi történt?

Nincs semmi baj, de a vesztegzár alatt most jutottam el oda, hogy végre rendbe tegyem a dolgaimat, számos dokumentumot, egyéb anyagokat. Három hónapnyi elmaradásban voltam, illett behoznom a csúszást. És ha az előző hívásánál kizökkenek a pakolásból, az életben nem fejezem be. Született lusta vagyok ugyanis.

Lusta?

Az. Csodálkozik?

Nagyon. Mert az életműve alapján soha egy percre sem állt le.

Igaz. Viszonylag eredményesen dolgoztam, és ebből mindenki arra következtetett, milyen rettentő szorgalmas vagyok. Na jó, komolyra fordítva… Bár miért is kellene komolynak lennünk ebben a kényszeridőszakban? A derű nem hagyhat el minket a vesztegzár idején sem. A humor minden karanténból kiszabadul, ledönti a korlátokat. Szóval csak azt akartam mondani az előbb: szeretem a kényelmet, de a kényelmességet nem, itthon is muszáj lekötnöm magam, nem tudok unatkozni. Nem is ismerem, milyen lehet az unalom.

 Novák Ferenc (Fotó/Forrás: Korniss Péter / Müpa)
Képzelje, én azt hittem, azt mondja majd: nehezen bírja a karantént, mert sosem bírta a korlátokat.

Ez pontosan így van. De nem megyek ki a lakásból. 89 éves vagyok, a gondviselés megadta nekem, hogy bírjam. Bírtam mást is. A háborús szőnyegbombázásokat, a családunkra váró kitelepítési kísérletet, már megkaptuk a végzést róla, vidám családom volt akkor is, tervezgettük, ha el kell hagynunk a fővárost, majd szépen nevelgetjük a disznókat valahol vidéken. Majd mégsem kellett mennünk. Most sem könnyű, ezt is túl kell élni.

Az én generációmnak ráadásul már annyi mindentől kellett tartania, félnie, hogy szerintem immunisak lettünk a félelemre.
Tudom, hogy a születésnapjain rendszeresen hatalmas társaság jött össze önnél…

Hiányzik ez ma, persze hogy. Idén is nagyon készültünk rá. Lelkes Lajos barátomnak is a napokban van a születésnapja, úgy terveztük, hogy közösen ünnepelünk, hiszen baráti körünk jórészt ugyanazokból áll. Aztán megbeszéltük, elhalasztjuk akkorra az ünnepet, amikor már szabadon mozoghatunk, amikor levonul a járványhullám. De tartjuk a kapcsolatot telefonon a jó öreg barátaimmal. Szakonyi Karcsi jól viseli, Kő Pali nehezebben, Farkas Laci, aki az Új Írás szerkesztője volt, szintén elvan. Korniss Péterrel naponta kétszer is beszélünk, időnként leszökik a Szent István parkba kicsit sétálni. Azért távolból is megadjuk a módját a születésnapomnak. Minden barátomat megkértem, egy adott időpontban koccintsunk egymás egészségére – mindenki a saját lakásában. Remélem, hamarosan majd személyesen is, ha ismét zöld utat kapunk.

Ön nem szokott megszökni néha?

Ha igen, azt sem vallanám be, a gyerekeim – Eszter és Péter – „érzelmi terrorja” alatt élek, megtiltják, hogy kimozduljak innen.

Féltik.

Tudom. Én is őket. De azért nehezen tudok beleszokni abba, miért nem én megyek vásárolni, amikor úgy szeretek a piacra járni. Időnként már fogom a kilincset, hogy kimegyek, de nem merek, mert Eszter lányom szeme mindent lát, szerintem van egy titkos kamerája, azon keresztül figyel, hogy ne hagyjam itt a lakást. Viccen kívül, annyira ismer engem a lányom, hogy pontosan érzi, mikor nyitnám ki az ajtót, s abban a pillanatban hív, hogy ugye továbbra is nyugton vagyok. De ma, ha felrobban is a világ, akkor is kimegyek.

Merthogy?

Minden születésnapomon viszek virágot a szüleim sírjára. Úgyhogy beülök a fertőtlenített kocsimba, csak én járok vele, Esztert felveszem a lakása előtt, lesz rajta maszk, kimegyünk a Farkasréti temetőbe, és viszünk virágot a gyerekeim édesanyjának, Foltin Jolánnak a sírjára is. Utána Eszternél ebédelek. Milyen remekül főz ő is!

És ki vásárol be önnek?

A Bihari együttesből két fiú felváltva. Hálás vagyok nekik. Péter fiam otthon van a két kisfiával, távtanul velük. Eszter is bezárta magát, online tanítja az elsős színinövendékeit. Elküldte nekem a kisfilmeket, amiket csinálnak, nagyon szellemes az egész. Például az is feladat volt a növendékeknek, hogyan propagálnák öt perces videóban azt, hogy mindenki mosson kezet. Fantasztikus, hogy miket találtak ki. Persze ők a modern kor gyerekei a modern kor technikai eszközeivel. De azt mondja meg, falun mit csinálnak most az emberek? Nekik sokkal nehezebb lehet. Értük jobban aggódom. Eszter egyébként távrendez is Nagyváradon. Skype-on. Jól mondom? Skype, ugye? Na, a végére még megtanulom… A nagyváradi színészekkel internetes esteket csinál Nagy Endre Egy város története című könyvéből. Nagy Endre, a későbbi kaberista, újságíróként kezdte Nagyváradon, a „Kőrös-parti Párizsban”, bérelt szobában lakott, szomszédjai voltak Ady és Bíró Lajos. Szenzációs dolgok vannak a könyvében a nagyváradi irodalmi életről. Máskülönben kicsit én is távtanulok. Soha nem késő.

 

 
 

Milyen órákat vesz?

A Viasat Historyn megy egy ismeretterjesztő sorozat a második világháborúról. Minden részt megnézek. Olyan dolgokat is hallok a történelemről, amelyek teljesen újak nekem. A laptopomon pedig magyar filmeket és színházi előadásokat vetítek magamnak. Örkénytől olvastam a Tótékat, de a Fábri-filmet eddig nem láttam belőle, úgyhogy megnéztem az Isten hozta, őrnagy úrat! Pár napja a Döglött aknákat láttam Kállai Ferivel és Major Tamással, akivel annak idején sokszor dolgoztunk együtt. Elképesztő színészek voltak.

Meg hát olvasok, háromezres a könyvtáram, elleszek ezzel egy ideig. Nem fogok a falnak menni a karanténban.
Rengeteg emberi jóság, figyelem gyűlt össze most a kötelező elszigeteltségben.

Ez nagyon jó. Én most ajánlottam föl 1 millió forintot – a Táncművészek Szövetségén keresztül – tíz táncosnak, akik állás nélkül maradtak a karantén miatt. De amúgy is minden hónapban támogatom anyagilag a Bihari Táncegyüttest, úgy érzem, kötelességem alapítóként is, s erre kötelez a Nemzet Művésze cím is, arra, hogy visszaadjak a közösségemnek. Én ezt nem csak a jelenben tartom normálisnak. Sosem kérek tiszteletdíjat, ha meghívnak valahova előadni, továbbképzést tartani. Egy-egy vörös és fehér bort elfogadok, ezt tudják is rólam. Csak a tévétől veszem föl a honoráriumot, azért, hogy abból támogassam Jobbágytelket, ahol tavaly olyan árvíz volt, hogy folyt be a házakba. Segítek nekik.

Sokan felteszik a kérdést ezekben a napokban, és lehet, hogy önnek válasza is van rá: meg fog változni a világunk, ha túl leszünk a járványon?

Itthon? Sajnos a vírusnál is veszélyesebb nálunk a gyűlölet sokakban. Lehet, hogy most kicsit szunnyad, ám újra életre fog kelni – legalábbis én ettől tartok. Ha a közös bizonytalanság, a közös félelem megszűnik, megindulhat a verseny a maradék világért. És minden folt alig várja majd, hogy megtalálja a zsákját, amire rátapadhat. A tavalyi születésnapomra elhívtam a tanítványaimat, köztük már vannak igazgatók, koreográfusok, rendezők, fantasztikus társaság. Azt mondtam nekik: legyetek mindig türelmesek, befogadóak, és tisztességesek mindenkivel, még azokkal is, akikkel nem értetek egyet. Ma is ezt javaslom mindnyájunknak!


Karácsony Ágnes

text