Mr. Bacon

Kárpátalján első hegedűje zeneiskolás hangszer volt – moszkvai ládagyári. Később Sárospatakon barátja csa­ládjától kapott jó hegedűt. Könny szökött a szemébe, amikor vissza kellett volna adnia, ezért neki ajándékozták. Ma már Pál István Szalonna – népzenész, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti igazgatója, a Szalonna és Bandája alapítója – szintén ajándékoz hegedűt fiataloknak, hogy ők is jó hangszeren muzsikálhassanak.

– Most, hogy a járvány miatt be vagyunk zárva, kinek muzsikál?
– Tanítványoknak. Többen írtak, hogy ebben az időszakban is szívesen tanulnának. Kis videókat készítek itthon, és elküldöm a diákoknak szerte az országban és haza, Kárpátaljára is.

 
– Jut ideje a hangszereit javítgatni? Hány hegedűje van?
– A hegedűim többsége kint van gyerekeknél. Ha azt adnám össze, hogy a Kárpát-medencében hány darab van, az nagy szám lenne.

– Eddig hány hegedűt készített?
– Egyet. Nagyon nehéz munka, nekem nyolc hónapomba telt. Gulyás Béla bácsitól tanultam Solymáron, aki az összes lépésnél segített, vezette a kezemet. A gyalulástól és a vésőktől annyi vízhólyagom lett, hogy alig tudtam muzsikálni. Még gyerekkoromban, Kárpátalján kezdtem el javítgatni a hegedűket, amikor rosszabbnál rosszabb hangszereken játszottunk.

Kapálni, nótázni
– Visken született, húsz kilométerre Huszttól. Hogyan éltek ott?
– Visken hatéves koromig laktunk, utána Tiszapéterfalvára költöztünk, ahol a kolhozelnök a dolgozókból a Magyar Állami Népi Együttes mintájára zenekart, kórust és tánckart alapított. Édesapám zeneiskola-igazgató volt, édesanyám szolfézstanárnő. Eszterrel, a húgommal beleszülettünk a muzsikába. Nálunk a zeneoktatás nem volt munkaidőhöz kötött, hanem egész napos. Hétvégeken felléptünk az együttessel, és ha nem volt fűtés a zeneiskolában, akkor száz gyerek jött hozzánk a házba kóruspróbára. Erdélyben a népzenegyűjtők Kallós Zoli bácsit keresték fel, Kárpátalján apuhoz jöttek, és ő vitte el őket esküvőre, temetésre, magyarokhoz, ruszinokhoz, románokhoz. Tizenegy éves voltam, amikor apu beadott Murzsa Gyula tiszaújlaki, szatmári prímáshoz tanulni. Napközben inasként dolgoztam, vizet hordtam, kapáltam, vásároltam, este pedig tanított nekem egy-egy nótát. A Debreceni Református Kollégium diákjaként havonta egyszer mehettem haza. Egyik hónapban a szüleimhez utaztam, a másikban vettem a hátizsákomat, Erdélybe mentem, ott gyűjtöttem. Később a Felvidéket is bejártam. Budapesti I. kerületi lakosként érdekes visszanézni, hogy mi mennyire másként éltünk. Egyszer, amikor Viskre siettem temetésre, az ismerőseim kérdezték: de miért rohansz? Mondom, mert nálunk ma este van a virrasztó. A család letakarja a tükröket, és virraszt. A mai napig háztól temetnek. Amikor Budapesten megszületett a keresztlányom, úgy nem vittük ki az utcára, hogy ne takartuk volna le, míg Visken meg nem keresztelték. Húsvétkor megyünk köszönteni, május éjszakáján a lányoknak az ablakuk alatt muzsikálunk, karácsonykor is mindenkihez énekelve megyünk. Az összes kántáló éneket négy szólamban adjuk elő, mert a húgom szoprán, anyu alt, apu basszus, én tenor vagyok.

– Miért adták be tizennégy évesen Debrecenbe a református kollégiumba?
– Édesapámnak életében két nagy vágya volt. Az egyik, hogy prímás legyen, a másik, hogy református pap. Utóbbi a szovjet világban elképzelhetetlen volt, prímás pedig a bátyja lett otthon a zenekarban. Apu tangóharmonikán játszott. Azt mondta, ha egyszer fia lesz, akkor erre a két ösvényre próbálja majd terelgetni. Engem papnak szánt.

– Miért döntöttek úgy, hogy az egész család átköltözik Magyarországra?
– A szüleim nem vágytak elköltözni otthonról, de a Szovjetunió felbomlása után apuék több évig nem kaptak fizetést. Uborkát termesztettünk a kertben, pékséget nyitottunk, apu benzint vitt át a határon. Nehéz elképzelni, miket rótt ránk az az időszak. Amikor a húgom és én is Debrecenben tanultunk, a szüleink úgy látták, hogy szükségünk van a család közelségére. Azért, hogy magyar állampolgárok lehessünk, mind a két nagyszülői portát el kellett adni. Hatalmas fájdalom, hogy a szülőfalumban a piac közepén lévő házunk már nem a mienk. Visszavenni se tudjuk, mert túl sokat láttak engem a televízióban, és rengeteg pénzt akarnak. Péterfalván még megvan a házunk, amelyet anyuék építettek, oda szoktunk hazamenni. Nagyon erős a kötődésünk, lelkileg soha nem hagytuk el Kárpátalját. Apuék hetente, kéthetente hazajárnak tanítani. Huszonöt éve közösen szervezzük Tiszapéterfalván a népzenei tábort. Azok a diá­kok, akik nálunk nőttek föl, már bontogatják szárnyaikat, tervezik saját táborukat. Mi korosztálytól függetlenül két-háromszáz jelentkezőt várunk. Hét évvel ezelőtt elkezdtük a mesterképzést, ahová kétszáz pedagógus érkezik Kárpátaljáról. Zenét, táncot, éneket tanítunk nekik, aztán ők hazamennek, és továbbadják a gyerekeiknek. Óriási fejlődést lehet látni Kárpátalján.

– A Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője. Hogyan került az együttesbe?
– Amikor 1986-ban Visken felléptek, arra gondoltam, hogy egyszer én is így szeretnék muzsikálni.

– Még csak hatéves volt. Ilyen hatással volt önre az együttes?
– Persze. Akkor mintha kinyílt volna a világ, hiszen hozzánk senki nem járt. Közgazdásznak tanultam az egyetemen, és gondoltam, próba szerencse, bekopogok Serfőző Sándor igazgatóhoz, és megmondom neki, hogy a Magyar ­Állami Népi Együttesben szeretnék hegedülni.
– Fiam, ez kiváló ötlet – felelte –, csakhogy ide az ország legjobb muzsikusai állnak sorban, hogy bekerülhessenek. Mint egy népmesei hős, azt válaszoltam, hogy én egy évig ingyen muzsikálok, és ha tetszik, amit csinálok, akkor befogadnak, ha nem, akkor továbbállok. Letelt az egy év, és elmehettem velük a japán turnéra, mondván, ha ott is minden rendben lesz, fölvesznek. Végigjártam a ranglétrát, míg művészeti igazgató lettem. Nagyon fontos, hogy muzsikálhatok, olyan pozíciót nem is vállalnék, ahol nem lehet zenélni. A Müpában a Csodaváró betlehemes című előadásunk után, amelynek én voltam a zeneszerzője, odajöttek hozzám a gyerekek, ölelgettek, és azt mondták: „Köszönjük, Szalonna bácsi, ez nagyon jó volt!”

Száraz füst
– Melyik volt saját zenekarának, a Szalonna és Bandájának a legmegindítóbb fellépése?
– Nagyon mély érzéseket élünk meg mestereink temetésén. Ősszel Londonban játszottunk, a Wembley-stadionban Havasi Balázs koncertjén, ahová rengeteg magyar jött el. Megrázó élmény, hogy több ezren sírtak. Nagyon szép emlék, amikor hazavittük a Megidézett Kárpátalja című műsorunkat, és Kijevtől Beregszászig turnéztunk. Arrafelé mindenféle náció zenéje megtalálható: magyar, cigány, ruszin, román. Amikor a Vereckei-hágó mellett egy ruszin faluban énekeltük a Mária-éneket magyarul, románul, majd elkezdtük két szólamban ruszinul, felállt a viseletbe öltözött háromszáz ember, és velünk énekelte. Olyan megrázó pillanat volt, hogy táncosaink szeméből potyogtak a könnyek. Utána odajöttek hozzánk, és azt mondták, hogy a vereckei honfoglalási emlékművet ezentúl ők fogják óvni. Néhány nap múlva az egyik faluból jelentkeztek a főkonzulnál Ungváron, hogy ők megőrizték az eredeti vereckei emlékművet, amelyet az oroszok leszedettek. Ezt az emlékművet később Ópusztaszeren állították fel. Ezek azért sorsfordító pillanatok.

– Előfordul néha, hogy gyorsabban húzza a vonót, ha nemsokára focimeccs kezdődik a tévében?
– Tánc alá való muzsikálásnál nem, mert ott a táncost szolgálom, és az mindent felülír. De ha próbálunk, és a végét meg lehet rántani, mert kezdődik a Fradi-meccs, akkor igen. Sportiskolába jártam, gyerekkorom óta imádom a focit.

– Koncert végén szokott ajándékokat kapni?
– Igen. Általában egy-egy tábla szalonnát. Lassan már tájegységi gyűjtemény található a hűtőmben. A becenevemet még gyerekkoromban kaptam. Egy népzenei táborban fociztunk, és a pálya mellett szalonnát sütöttek, én meg ki-kirohantam egy falatért. Így ragadt rám a név. Tapasztalatból mondom, hogy az emberek a saját pálinkájukra és hentesárujukra nagyon büszkék. Mindenki mond róla pár szót, hogy milyen fán füstölte, mennyit volt sóban, van-e benne paprika, vagy a pálinka milyen gyümölcsből készült. Meg tudnám írni a Nagy magyar szalonnás könyvet.

– Melyik a kedvenc szalonnája?
– A viski, a saját. Két-három csík hús van benne, gyümölcsfával füstöljük száraz füstön, amitől puha lesz. Most is összefut a nyál a számban.

– Mi történik akkor, ha hosszabb turnéra indul?
– Ahová csak lehet, viszek egy kis hazait. Egyszer, mikor Hongkongba utaztunk, több kiló kolbászt pakoltam a hegedűtokomba, mert táncosaink azt írták, hogy nagyon éhesek, vigyek már nekik valamit. De a vámosok megtalálták. Mondtam, hogy a vallásom miatt minden reggel meg kell ennem egy darabot belőle. Nevettek, és átengedtek. Egyébként a hegedűtokban két rajzot is tartok. Az egyiket a klarinétosom, Gera Attila lánya rajzolta. Nagyon szeret énekelni, és egyszer, amikor még kicsi lány volt, fölhívtam a színpadra. A másikat a Tabánban kaptam egy kislánytól, aki lerajzolta a bandát a színpadon. Én háromszor akkora vagyok rajta, mint a többiek. Messziről ő úgy látta.

Kézfogás a királynővel
– Két tanári diplomát szerzett. Egyet Nyíregyházán, a másikat a Zeneművészeti Egyetemen. Mióta tanít?
– Tizenhárom éves korom óta van akkreditált pedagógiai igazolványom. Az ukrán állam különleges elbírálásban megengedte, hogy magyar népzenét oktathassak. Kiemelt zeneiskola voltunk Tiszapéterfalván. A pártbizottságból ­érkezett vendégeknek apu a klasszikus zenei műsorunk után behozta a kórust és a kis bandát. Mikor megkérdezték, hogy a gyerekek hol tanulnak magyar népzenét, azt válaszolta, hogy szakköri foglalkozásokon.

– Ki a hegedűtanár?

– A fiam – felelte –, négy nótával előbbre jár, mint az eggyel kisebbek, de mire azokat megtanítja nekik, ő újabb négyet megtanul. Így lettem tanár. Fizetést nem kaptam, de magyar népzenét taníthattam. Azóta a váci zeneiskolába, táborokba és külföldre is több helyre hívtak: Kínába, Uruguayba, Argentínába, Ausztráliába, Japánba. Mostanában nem tanítok iskolában, a fellépések mellett nem tudom vállalni. Nem vagyunk vén emberek, de a bandával már végigmuzsikáltuk a világot. Felléptünk a riói olim­pián és Washingtonban, a világ legnagyobb zenei fesztiválján. Az angol királyi család előtt többször is: egyszer a St. James-palotában, kétszer Károly herceg magánrezidenciáján. A Buckingham-palota tróntermébe a királynő hívott meg bennünket fia hetvenedik születésnapi ünnepségére. Gyönyörű volt. A meghívott előadók a vacsora után negyvenperces műsort adtak, ebből mi nyolc percet játszottunk. A végén a királynő az összes szereplővel kezet fogott, és néhány mondatot beszélt is velünk.

– Ilyen esetben önt hogy hívják?
– Megőriztem a kis ültetőkártyát: Mr. Bacon.


Ozsda Erika

text