Salamon Soma

Se veled, se nélküled: népzene és világzene

A magyar kultúra mezején annyira megszokhattuk már a lövészárkokat, egymásnak feszülő indulatokat, hogy ezek nélkül talán unalmas is lenne az élet. Találunk köztük olyan kifejezetten érdekes, bővebb magyarázatra szoruló jelenségeket is, mint amilyen az autentikus népzene és a világzene viszonya, mely napjaink zenei közéletének egyik legállandóbb, legkonfliktusosabb polémiája.
E diskurzust az elmúlt évek gordiuszi csomóvá gyűrték, melynek teljes kibontása valószínűleg nem lehetséges, ám egyik legfőbb sarokpontja a hagyományos magyar népzene pozíciója a world musichoz képest, érvényesülési lehetőségei a világzenén és az arra épülő zeneipari piacon belül.

Mindjárt az elején érdemes megemlíteni, hogy a világzene még a terminus megalkotói szerint sem körülhatárolható zenei műfaj, sokkal inkább a hagyományhoz kapcsolódó, de egyéb kategóriákba nem sorolható zenéket tömörítő gyűjtőfogalom. Ebből következő sajátossága, hogy a beletartozó anyagot annak diverzitásából fakadóan nem definiálhatjuk egyértelmű zeneesztétikai szempontok szerint, tárgykörébe sorolható jószerével bármi a tradicionális zenei gyökereket már nyomokban is alig tartalmazó feldolgozásoktól a nagyvilágban fellelhető különféle autentikus népzenékig. Egy effajta közös platform ötlete ab ovo nemes, hisz ilyen tág keretek között minden zenei elképzelés virágozhat és az emberiség intakt zenei hagyományainak színes palettájába is belekóstolhatunk, ha ebből a tálból csemegézünk. Márpedig az egymástól eltérő kultúrák zenefolklórját épp az teszi izgalmassá, ami saját hagyományunk egyik legfőbb attribútuma és vonzerejének kiapadhatatlan forrása is egyben: az a lokális jelleg, mely különböző karaktert ad az egyes vidékek, etnikumok hagyományának, kápráztató sokszínűségben láttatva mind a Kárpát-medence, mind a nagyvilág népzenéinek sokaságát. E tünemény pedig valóban gyógyír a korunkra oly jellemző elszemélytelenedésre és a kulturális globalizáció áldatlan hatásaira. A ’80-as években kialakult világzenei színtéren eleinte valóban találkoztunk ilyen ideákkal, ekkor lépett ki a nemzetközi porondra sok meghatározó előadó Cesaria Evorától, a Buena Vista Social Clubig, a Taraf de Haidoukstól a Fanfare Ciocarliáig. Közös vonásuk, hogy hagyományos közösségekből érkeztek, saját autentikus, újdonságként ható zenéjükkel, műfajuk „adatközlőiként” tettek szert világhírnévre. Sikertörténetük egyszersmind ügynökeiket, kiadóikat is látszólagosan jó érzékű szakértőkké emelte, jóllehet az ilyen jó boroknak nem kell cégér a világhírhez, csupán némi extra érvényesülési platform.

Az idő előrehaladtával azonban a kezdeti sikereken lendületet kapó, rohamosan intézményesülő világzenét is utolérte a nagyszerű kezdeményezések végzete: iparággá, üzletté kovácsolódott. Ebből következően a mai gyakorlatban immár másfajta működés jut érvényre. Mivel a hatékony jegyértékesítés többnyire felülírja a zenei kaleidoszkóp fentebb vázolt ethoszát, az ágazat többé már nem elsődlegesen a világ hagyományos zenei kincseinek tárháza; erőműveit ehelyett a nemzetközi popkultúrán nevelkedett közönség igényeinek kielégítése hajtja. Ugyan külsőségeiben a zenei sokszínűség eszményét hirdeti – s kétségtelen, a world music élvonalbeli megmondóembereinek némelyike ebben mindenfajta hátsó számítás nélkül, valóban hisz –, a valós kép mást tükröz: diverzitás helyett generalizáció, változatosság helyett zenei sablonok hajszolása a jellemző. A sokszor elvont, összetett dallamformákkal operáló, csak a saját erejére támaszkodó magyar vonószenei hagyomány ebben a térben szükségszerűen alulmarad a nemzetközi közönséget könnyebben táncba vivő, a világzene piacát elképesztő dominanciával uraló afrikai, karibi műfajokkal, vagy a dalszerkesztésben, hangszerelésben nyíltan popzenei mintákból építkező crossover produkciókkal szemben.

Európa keleti területei közül egyedül a Balkán előadói tartanak számot világviszonylatban is stabil és állandó érdeklődésre. A régió magával ragadó zenéjének térhódítása hazánkban sem meglepő – e sorok írója is tagja ilyen jellegű muzsikát játszó együttesnek –, bár a térség zenéje jóval gazdagabb és árnyaltabb annál, amit a pörgős, harsány, elsősorban nagy létszámú formációk által celebrált, külföldi piacra szerkesztett koncertműsorok láttatnak belőle. E terület muzsikusainak technikai tudása legendákba illő, melyet – hihetetlenül széles repertoárjukkal egyetemben – a magyar cigányzenészekhez hasonlóan kisgyermekkortól, sokszor dinasztiális keretek között sajátítottak el. Ebből következik, hogy ugyan hazánkban se szeri se száma a zenéjükben balkáni elemeket használó együtteseknek, az odavalósi zenészek színvonalát megközelítő magyar hangszerjátékos mégis ritka, mint a fehér holló. S mivel az akár több napon át tartó lakodalmakat elképesztő profizmussal végigmuzsikáló román, szerb, bolgár vagy makedón mesterek tudása szinte megszerezhetetlen, a feldolgozások, a világzene ismét menekülőutat jelenthet, s így jön létre a „balkáni elemeket ötvöző” formációk tömkelege, mely könnyed szórakozást és jó bulit garantál, jóllehet az eredeti előadók zeneiségével egy lapon sem említhető.

Kelet-Közép-Európa többi hagyományos műfajának – így a magyar vonós népzenének is – kevesebb figyelem jut. Ennek illusztris példája a világzeneipar legnagyobb börzéjeként és népünnepélyeként számontartott World Music Expo programja. Az évente mindig máshol megrendezett eseményen rendszeresen találunk magyar művészeket, magyar tematikájú megnyitógálára is volt példa, sőt a Muzsikás együttes 2008-ban életműdíjat is kapott, tehát hazánk jól reprezentált a Womexen. Mindemellett a vásár showcase fellépőinek listáját összeállító, évente változó felállású zsűri eleddig mégsem válogatott be kizárólag autentikus magyar népzenét játszó táncházas zenekart a programba, annak ellenére, hogy idén a rendezvény hat éven belül másodszor kerül megrendezésre Budapesten, a táncházak fővárosában.

Nehéz feladat tehát a népzenészek érvényesülése ilyen árral szemben. Ugyan egymást érik a magyar népzenei és világzenei előadók nemzetközi karrierépítését segítő, a legnagyobb jóindulattal és vitathatatlan segítő szándékkal megrendezett programok, workshopok, ezeken a találkozókon – számos valóban hasznos és praktikus információ mellett – kevés szó esik az elmélyült, alázatos alkotómunkáról, forráskritikáról, az eredeti anyagról, annak tiszteletéről. Az időről időre Magyarországra hívott, a világzenei szakma nemzetközi krémjeként felkonferált szakembergárda a valóságban csupán csekély arányban tartalmaz valódi zeneértőket, igazán képzett zenészeket, esetleg etnomuzikológusokat; túlnyomó többségük a fellépő előadók műsorait nem műalkotásként, hanem termékként kezelő szervező, vagy ügynök, esetleg felületes műveltségű újságíró. Persze mellettük mindig akad egy-két szakmailag hiteles, üdítő kivétel, de sajnos általánosságban elmondható, hogy ezeket a workshopokat, reprezentatív megmutatkozási lehetőségeket a népzenei formációk többsége nem tudja koncert-, vagy turnémeghívásra váltani. Sokan hosszabb-rövidebb próbálkozás után fel is adják a küzdelmet, és többé a világzenei seregszemlék tájékára sem néznek, tovább mélyítve az autentikus folklór és a világzene hívei közötti törzsi viszályokat; a kiábrándulás hatására kategorikusan elutasítanak mindent, ami eltér az autentikától, beleértve számos nagyszerű zenei alkotást, a népzene valóban művészi igényű adaptációit is. Mások kitartóan próbálnak érvényt szerezni a műfajnak, sajnos többnyire mérhető eredmény nélkül. Megint mások népdalfeldolgozásokban is kipróbálják magukat az áhított siker érdekében; ezek jobb esetben – és ritkábban – valóban egyéni alkotói leleményt tükröző darabok, többnyire azonban a világzene nemzetközi nagyágyúinak vélt vagy valós sikerreceptjeit mímelő fércművek.

A népzenei feldolgozás ugyanis nem könnyű terep. Nehézségét érzékletesen mutatja, hogy hiába érik egymást a különféle crossover projektek, az elmúlt húsz évben jó, ha egy tucat valóban ihletett, kiemelkedő formációt fel tudunk sorolni, az igazán meghatározó, örök érvényű alkotásokból – mint amilyenek a Muzsikás vagy Dresch Mihály korai albumai – pedig még kevesebbet ismerünk. A generációk által tökéletesre csiszolt népzenéhez szinte lehetetlen többletértéket adni, vagy akárcsak esztétikailag azonos szintű minőséget mellérendelni; ez csak a legelhivatottabbaknak, zeneileg legképzettebbeknek sikerülhet. Az ezzel kapcsolatos itthoni diskurzusban sokszor merül fel, hogy a népzenének is haladni kell a korral, ahogy a múltban is folyamatosan változott falvaink zenei hagyománya. A régi korok hagyományos közösségeinek keretei között zajló, igen lassú és rendkívül szelektív változás azonban nem hasonlítható össze az eredeti funkciójából kiragadott dallamok 21. századi aktualizálásának ideájával; míg előbbi szerves folyamat, egyszersmind a népzene egyik legalapvetőbb ismertetőjegye, addig utóbbit a hagyomány eredeti környezetétől teljesen eltérő közeg hívta életre, egy felgyorsult, globalizált társadalom játékszabályai irányítják, így nem válhat ténylegesen a népzene évszázadok óta tartó evolúciójának következő lépcsőfokává. Ráadásképp az intakt hagyomány bizonyos elemei nem veszítenek szavatosságukból, modernizáció nélkül is azonosulhatóak a ma embere számára is, s a táncházaknak köszönhetően napjainkban is megélhetőek, ráadásul korunkban is legitim, eksztatikus közösségi élményként, s nem ódivatú hóbortként. Ezt elsősorban a magyar nyelvterületen dokumentált világszinten is páratlan mennyiségű népzenei anyagnak, a nemzetközi viszonylatban egyedülálló színvonalú elemző, rendszerező munkát végző magyar népzenekutatásnak, a tudományos igényű alaposságot és forráskritikát a revival gyakorlatban is meghonosító géniuszainknak – elsősorban Martin Györgynek –, valamint a táncházmozgalom számtalan gyűjtőjének köszönhetjük.

Az itthoni világzene-népzene lövészárokháború egy másik közhelyes szólama, hogy e kérdésben eleve értelmetlen bármiféle kategorikus besorolás, hisz – ha van egyáltalán – nem állapítható meg egyértelműen, hol húzódik az autentika határa. A távolnézet valóban ezt a csalóka látszatot mutatja, ám valójában e választóvonal ténylegesen megrajzolható, noha csupán elméleti síkon. Ehhez ugyanis olyan monografikus igényű, kiterjedtségénél és összetettségénél fogva valószínűleg kivitelezhetetlen kutatásra lenne szükség, mely minden, a magyar nyelvterületen valaha gyűjtött népzenei adat, jelenség hagyományba való beágyazottságát eredeti kontextusában, diakronikusan vizsgálja. Természetesen az éles határvonal létét, létjogosultságát vagy pontos paramétereit megkérdőjelezők többnyire nem érdekeltek ilyen jellegű mélyebb, analitikus-rendszerező munkában, ráadásképp sokszor olyan zenei produkciók védelmében érvelnek, melyek e választóvonaltól még távolnézetből is jócskán odébb helyezkednek el. Az általuk felvetett kérdés így inkább egyfajta ultima ratio, menekülés a diskurzusból.

A táncházmozgalom létrejöttét inspiráló autentikus népzene következetes reprezentációja a nemzetközi világzenei színtéren tehát nem csupán hatékony, hanem igen kézenfekvő megoldás is lehetne. A magyar népzene falusi mestereit számos népzenei gyökerű crossover együttes hivatkozási alapként használja ars poeticájában, világzenei platformokon mégsem találkozhatunk velük. Ha másért nem, legalább a személyüknek és tudásuknak kijáró tisztelet miatt megérdemelnék a fellépési lehetőséget egy world music rendezvény meghívott vendégeiként, mint a magyar néphagyomány még élő, de egyre fogyatkozó oszlopai. Örökségüknek szerencsére számos avatott mestere kerül ki az újabb generációk köréből is. A táncházmozgalomban nagyon népszerű, az elmúlt évtizedekben fiatalabb tagokkal feldúsult magyarpalatkai és szászcsávási zenekarok vagy a Kalotaszeg több településéről származó, de összeszokottan muzsikáló zenészek bármilyen világzenei koncert sztárfellépőiként megállnák a helyüket, hasonlóan az adatközlők nyomdokain haladó, ifjabb revival generáció legnagyszerűbb együtteseihez. Budapest fiatal zenekarainak műhelyei ugyanis kimagasló színvonalon művelik a népzene talán legenergikusabb oldalát, a hangszeres tánczenét. Elemi profizmusukról, energiától sugárzó, életigenlő játékukról mindenki megbizonyosodhat, aki ellátogat a főváros népszerű, a táncosok által is látogatott rendszeres mulatságainak egyikébe. Ezt még a világzeneipar Budapestre vetődő prominensei is tapasztalhatják, mikor az egész napos showcase programtól elgyötörten valamelyik kultikus táncházas törzshelyen mulatják át az éjszakát a legkiválóbb fiatal bandák muzsikájától és az európai viszonylatban igen nyomott áron mért szomjoltóktól megmámorosodva.

Az autentikus népzene számtalanszor bizonyította tehát érdemességét arra, hogy hazánk védjegyévé váljon a world music univerzumában. A magyar világzene arculattervező elitjének impresszáriói azonban úgy tűnik, másképp vélekednek. Egy részük ugyanis mintha szemlátomást szégyellné a magyar népzenét. A fiatal táncházas bandák által hihetetlen fordulatszámon pörgetett, vibráló közeg létjogosultságáról, egyre fogyatkozó adatközlő mestereinkről, a magyar hagyomány mind a mai napig élő néhány Compay Segundojáról és Cesaria Evorájáról sokszor mintha tudomást sem vennének. Nemhogy a Womexen, többnyire a világzene nagy hazai seregszemléin sem kap bemutatkozó lehetőséget hagyományos népzenei együttes a magyarországi délszláv tamburazenére, vagy az autentikus cigányfolklórra épülő nagyszerű formációktól eltekintve. Nem segítenek a helyzeten a műfaj egyes újságíróinak, bloggereinek cikkei, kritikái sem. Ezek zöme meglehetősen egydimenziós üzenetet sulykol: az intakt népzene játszása csupán a hagyomány mechanikus ismétlése, ennélfogva dögunalmas tevékenység, s az igazi katarzishoz, koncertélményhez, lemezanyaghoz egyéni innováció, az elavult, dohszagú anyag korszerűsítése szükségeltetik. Ez az iránymutatás számos kiváló előadót késztet a népzene elmélyült megismerésének félbehagyására, hogy a gyorsabb siker és érvényesülés érdekében a könnyebbnek vélt – valójában rettenetesen nehéz – úttal, a crossoverrel próbálkozzon, mely épp az eredeti anyag átfogó ismerete után lehetne csak hiteles.

A magyar népzenei hagyomány és a táncházzenekarok ignorálásának szimbolikus gesztusa volt az idén januárban a MüPában megrendezett, Népzene Ünnepe (alcím: A táncháztól a világzenéig) álnév alatt futó monstre világzenei gálaműsor, melynek szervezői idén lapot húztak a tizenkilencre; ellentétben az előző évek rutinjával – miszerint elenyésző arányban ugyan, de helyett kapott autentikus produkció a műsorszámok között – ez alkalommal nem hívtak meg hagyományos magyar népzenei formációt a koncertre. A fellépők között ugyan voltak kiváló népzenészek is, mégis a programot végignézve felmerült a gyanú, hogy a meghívottak listáját összeállítók kifejezett koncepciója volt az autentikus oldalukról ismert táncházas zenekarok diszkvalifikálása a koncertről. Az estet végül a Góbé zenekar mentette meg szászcsávási összeállításával, így a koncertre látogatók legalább pár percig élvezhettek némi magyar vonós népzenét a Népzene Ünnepén. Legitim álláspont, hogy egy több zenei irányzatot, az autentikus műsorszámok mellett népzenei alapú crossover produkciókat is felvonultató koncertre többen jönnek el, ugyanakkor nem teljesen világos, milyen marketingstratégia indokolja a magyar népzene teljes kizárásának szándékát a tiszteletére adott hangversenytermi estélyről.

A jövő tán legfontosabb kérdése, hogy a world music egyre több lehetőség előtt álló hazai színtere újra tudja-e definiálni kapcsolatát az autentikus népzenével és azok művelőivel. A témával kapcsolatos szakmai – esetleg tudományos – igényű, a magyar népzenekutatást is bevonó diskurzus létrejötte jelentősen hozzájárulna az álláspontok közeledéséhez, s ha a világzene hazai, de nemzetközi nyilvánosságú eseményei állandó helyet tudnának biztosítani az autentikus magyar zenei hagyomány legnagyobb mestereinek és a táncházi élet leglehengerlőbb ifjú formációinak, a magyar népzene végre elfoglalhatná méltó helyét a world music palettáján.

A szerző népzenész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének oktatója, számos nép- és világzenei formáció közreműködője.

Salamon Soma

(Gramofon Magazin, 2020/I. Közölve a főszerkesztő engedélyével)

text