Szerda Balázs

(Ön)feladás

A koromhoz képest viszonylag régóta vagyok a tácházmozgalom részese, része. Zenészcsaládban születtem, járni és táncolni szinte egyszerre tanultam, beszélni is alig tudtam még, mikor a Magasan repül a daru volt a kedvenc dalom, és megsirattam a kis pacsirtát, akinek elvágták a jobb szárnyát. Nem igazán volt tehát ,,választásom”. Tudtom, akaratom nélkül vált a zene, a tánc lényem egy fontos darabjává, mely meghatároz, alakít. Nélküle nem lennék, aki vagyok, identitásom elválaszthatatlan része lett.
Soha nem voltam ,,népi arc”. Két rockzenekarban is énekeltem, gitározni tanultam, dalokat írtam, írok ma is. Még mindig van bőrkabátom, bár a zakóimat többet hordom mostanában, szívesen öltöm fel. Tankcsapda minden mennyiségben, a tavalyi nyár egyik meghatározó élménye pedig egy Slipknot koncert volt. Nem vagyok tehát ,,népi arc”, nem is akarok az lenni. Senkinek nem akarok bizonyítani, magamnak sem. Nekem ez természetes. A bőrkabát és a zakó, a Nagypénteken mossa holló a fiát és a Jönnek a férgek jól megférnek egymás mellett.

Zenész vagyok. Népzenész. Brácsázok, tamburakontrázok, kobzozok (tudom mind az 5 akkordot, amivel már elvagyok egy tánckíséretnél). Dalszerző vagyok. Verseket zenésítek. Imádom a verseket, örömmel dalolom őket. Tanultam zenét, alapfokú zeneiskolában, klasszikus hegedűre jártam. Apám azt szerette volna, ha prímás leszek. Nem lettem. A zeneiskolát sem szerettem, megkockáztatom, ezzel nem vagyok egyedül. Én nem a zeneiskola miatt zenéltem, én a zenéért ,,kínlódtam” végig a zeneiskolát. A zene pedig soha nem hagyott cserben. A többi hangszeren egyedül tanultam, kis segítséggel, persze, de önerőből. Hogy jó zenész vagyok-e? Ott tartok, ahol tartanom kell. Sokan vannak tőlem jobbak. Ez így van jól. Miben mérjük a jóságot? Mindig, minden A-dúr tiszta-e? Nem. Minden nap foglalkozom-e vele? Nem. Dalt tudok-e írni bármikor? Nem. Ihlet kell hozzá. ,,Profi” vagyok-e? Inkább szerelmes: hullámhegyek, hullámvölgyek, egyszer fent, egyszer lent. A profizmus hideg, azt mondják. A szerelem forró.
Végignézek magamon, időnként magunkon. Azokon, akik hozzám hasonlók. A közösségem. A hagyomány, őseink által féltve őrzött, tisztán, őszintén érzett lényeg őrzői, továbbadói. Az örök érvényű értékek felismerői, mai éltetői. Mert ezek vagyunk. E „címeket” nem osztogatják, nem jár érte kitűző. A mi természetes, Isten adta megtiszteltetésünk, de egyben felelősségünk is.
A világ most nem hozzánk hasonló. Az általunk képviselt értékek nem mindenhol, nem mindenkinek azok. A nemzeti, a nemi identitás, a haza, a hit globális szinten áll támadás alatt. Erről nem beszélnék sokat, mindenki tudja, milyen módon. A mi közösségünk, ahol ezek mindennek az alapját képezik, ilyenkor összezár, az utolsó mentsvár lesz a hozzánk hasonló értékek mentén élő embereknek. Látszólag.
A valóság sajnos nem ez. Végignézek tehát magunkon. Elszomorodok, dühös leszek. Előre szólok, érted haragszom, nem ellened! Néha úgy érzem, meg kéne állni, lépni egyet hátrafelé, aztán újrakezdeni valahol. (De hol?)
Legényest táncoló lányok. Ugye tudjuk, hogy innen csak egy lépés a férfi karikázó? Így elképzelve mosolygok is, aztán megriadok, mikor rájövök, ez már csak idő kérdése. Még inkább az arcomra fagy a mosoly, mikor belegondolok, hány cicanacis férfitáncost láttam az utóbbi években. Rövid, szűk naci, világos, tarka zokni. Ugye megvan a kép? Csak őszintén! Legényes lányok, lányos legények. Nem pont ez ellen kéne harcolnunk? Nem az a szép a táncainkban, hogy egyértelműek a szerepek? A férfitáncok azért férfitáncok, mert férfiak táncolják őket. (Tudom, van, ahol hagyományosan néha nők is táncoltak mondjuk verbunkot, stb.) Vannak női táncok is. Nőknek. Nekem itt valahogy véget ér a válogatási lehetőség. A páros táncok szépsége, hogy együtt történik, találkozik a két fél, a szerepek továbbra is tiszták: a férfi irányít, a nő követi, és ez nem fölé-, alárendelt viszony, hanem a harmónia, az egység megtestesülése , ami a táncunkat mozgásból tánccá emeli. A tánc pedig nem sport, igaz? Igaz...? Csapásvilágrekord, kigyúrt, atlétákat megszégyenítő testű, balett-táncosok hajlékonyságát felülmúló ,,táncművészek”. Emlékezzünk, honnan indultunk! Biztos helyes, ahova tartunk? Ez a néptánc? Néptánc ez? Halványan már látom magam előtt a képet, mikor az NB I. már ,,néptáncbajnokságot” jelent. Tovább meg nem gondolom.
Nem csak táncolunk, zenélünk is. A zenei részéről Salamon Soma kiváló zenészkolléga írt már a népzene ünnepe kapcsán. Nem népzenével ünnepeljük a népzenénket. Jövőre mondjuk megünnepelhetnénk a focit kézilabdával. Ott is van labda meg kapu, sőt gólra játsszák. A világzene (népzenei alapú világzene, népdalfeldolgozás, nevezzük, ahogy tetszik) lehet jó, ne essék félreértés. Azért írtam az elején ,,önéletrajzot”, hogy látszódjék, nem vagyok a stílusok ellensége. De a világzene nem népzene! Mindkettőnek megvan a helye a nap alatt, de kérem, különbséget kell tenni. Az, hogy egy feldolgozás jó-e, melyik a jó, azt az idő el fogja dönteni . Igen, léteznek nagyon igényes, jó ,,újragondolások”. Az időtállóság a minőség bizonyítéka (lehet). Ami aggodalomra ad okot, az az egyensúly felborulása, a felelősség(vállalás) hiánya. Örök érv, hogy a ,,feldolgozott” népdal olyan közönséghez is eljut, olyat is megszólít, akit a népzene nem, ebben van is igazság. De mi van, ha fordul a kocka? Mi van akkor, ha mondjuk egy táncházban úgy énekelnek egy dalt (olyan ritmizálással, olyan dallammal), ahogy az egy feldolgozásban szerepel? Arról nem szólt a fáma, mi van, ha fordítva sül el a puska? Mindenki tegye a szívére a kezét, én látok ,,visszafele röpködő golyókat”. Személy szerint hiszek abban, tapasztalatom is azt mutatja, az autentikusan eljátszott népzene is hatni tud a ,,laikusra”, az olyanra, aki nem hallgat otthon gyűjtéseket, nem a türei filmre alszik el hetente kétszer. Az energia megvan benne, át tudjuk adni! Tudnunk kell átadni. Egyetérteni nem kell velem, de el kell mondani az igazságot! A feldolgozás nem népzene többé, akkor is, ha az alapja az. Nem baj, ha van átfedés a hallgatóság között, de húzzunk határt a kettő között! Elég volt a nép- és világzenei színpadokból a fesztiválokon (még rosszabbak, a népzenei színpadok, ahol a fellépők kétharmada ,,feldolgozászenekar”), elég a nép- és világzenei zenekarok számára kiírt pályázatokból, mindenből, ami a kettőt párhuzamosan említi. Népzene. Világzene – feldolgozás. Külön. Megférnek egymás mellett, mint a Szászcsávási Zenekar és a Tankcsapda.
A nép- és a világzene hosszú távú szét nem választása, a tánc, a táncoló felek szerepének elhomályosítása, összemosása, felcserélése az évszázados hagyomány felhígulásához, elpuhulásához, jellegének elvesztéséhez vezet. Azt veszítenénk el belőle, amiért megmaradt. Ugye, nem ez a cél?


Szerda Balázs

text

Most szól: