Szerda Balázs

(Ön)azonosság

Az (Ön)azonosság című, az identitás kérdésével foglalkozó írásom második része is megjelent az Előretolt Helyőrségben. Köszönöm!  :)

Az első részben az identitás, az öntudat, az önazonosság mibenlétével foglalkoztam. Ahogy az lenni szokott, minden megválaszoltnak vélt felvetés két újabb kérdést szül, melyekre egyértelmű, egyöntetű, közfelkiáltással ,,elfogadható”, mindenki számára kielégítő válasz természetesen nem létezik. Mi mégis mindegyiket megpróbáljuk megválaszolni: válaszainkból gondolatok, gondolatainkból elméletek, az elméletekből eszmék lesznek – ezt nevezzük – néhány év távlatából majd – történelemnek. A történelem pedig csendben (néha azonban egészen hangosan) a jelenben is folyik, ,,történik”. A tegnap még elképzelhetetlen, távolinak tűnő jövő egy szempillantás alatt válik múlttá, megtörténtté, vissza nem fordíthatóvá, a mindenkori jelen tehát nem csak a jövő, a múlt alakítója, meghatározója is.
,,Független” történelem nincs, minden, amit látunk szempont, amit hallunk, vélemény csupán, objektív módon nem létezik az igazság sem. Mindenkinek megvan a sajátja, ez a szubjektív igazságtudat a történelem mozgatórugója. Mindenki saját belső igazságtudata szabja meg gondolatait, értékrendjét, a gondolatai szavait, a szavai tetteit, a tettei szokásait, a szokásai jellemét, a jelleme pedig sorsát. Létezik-e sors? (Na, ugye.)

Közösségi lények vagyunk, hajtva a biológia és az eszméink, céljaink által. Elfáradunk, erőt merítünk, esünk-kelünk, sárosak leszünk, (meg)mosdunk, szeretünk, csalódunk, sírunk, remélünk, reményt vesztünk, feladunk, újra nekifutunk - siker, babérkoszorú, öröm, nevetés. Vagy nem. Egy valamit nem csinálunk soha, nem állunk meg. Megyünk, amíg a ,,biológia” engedi, bizonyos értelemben annál tovább is. Mi vagyunk tehát a történelmünk.
Múltunk, jelenünk, jövőnk.

Az ember (az egyén) társat keres, családot alapít. Családot, mely minden közösség magját képezi. Természetünknél fogva közösséget keresünk, magunkhoz hasonlókat, bármilyen értelemben. A lényeg a közös, minden különbség ellenére is. A közös tesz minket eggyé, szimbolikus értelemben családdá, minél több van belőle (a közösből), annál erősebb lesz köztünk a kötelék. A nagyobb közösségek is a család-modell alapján épülnek tovább, a nagy közösségeket a kisebbek azonos vonásaik alapján történő összefogása, összefonódása képezi.

A természetes közösségekbe való szerveződés szépsége, hogy miközben egyre tömegesebb lesz egy ilyen jellegű tömörülés, minden részének jellegzetessége, egyéni vonása megmarad, egymásra kölcsönösen hat. Ember – család – ház – városrész – város – község – régió – ország – nemzet. Egy lehetséges, tetszőlegesen felállított sorrend, ahol az első (ember) és az utolsó (nemzet) is közvetlen kapcsolatban áll, ezt teszi igazán naggyá, egyben rugalmassá e természetes szerveződést. Az ember egyéni érdekei tehát mind közösségiek is, amennyiben nem azok (lennének), teljesen hatástalanok, jelentéktelenek maradnak. Érdekütközések pedig mindig voltak és lesznek ember és ember, közösség és közösség között. A szubjektív (igazság)tudatunk határozza meg a közösségek saját magunk által felépített szerkezetét, (fontossági) sorrendjét, felépítését is. Két igazságtudat nem lehet azonos, hasonló azonban igen. Az ilyen, hasonló igazságtudattal rendelkező egyének (kik öntudatlanul is szerveződnek) mikroközösségei alkotta makroközösségben láthatjuk a család, mint elemi erő arányosan felnagyított modelljét, a nemzetet.
A nemzet tehát sorsközösség, mely az azt alkotó egyének, kisebb közösségek értékrendjének hasonlóságából született. Az eszme, mely a nemzet létéért ,,felelős” jellegét tekintve kollektív, az egyénileg megélt, nemzettudatot építő tapasztalataink, élményeink teszik azzá. A közös történelmi tudat, történelmünk nagy sikerei, ha úgy tetszik dicső korszakai közösségként jelentenek ,,múltbéli élményt”, tragédiáink, a történelem ránk nézve negatív hatású, negatív kimenetellel bíró részei közösségként váltanak ki bennünk rossz érzést (haragot, csalódottságot, a megalázottság érzését), a közösség pedig, mikor ilyen hatás éri, automatikusan összezár.
A történelmi tudatunk része nyelvünk, kultúránk, hitünk is, egyik a másiktól nehezen elkülöníthető, mindegyik a másik szerves részét képezi. A nyelv, mint a mindenkori közösség legkézenfekvőbb eszköze, mely kifejezi gondolatait, lehetővé teszi egymás közvetlen megértését, mely megértés minden közösségi szerveződés alapja, sikerességének egyik, ha úgy tetszik, ,,bábeli” kulcsa. Velünk alakult, mi alakítottuk, a nyelv az emberi gondolkodás legtisztább leképződése.
Ha a nyelv a gondolaté, az érzés leképződése a kultúra, mely nem kevésbé határoz meg minket. A tettek szokásokká, a szokások hagyományokká lettek, a hagyomány értékének bizonyítéka az időtállósága. A közösség folyamatos fejlődése, a külső hatások mellett csak az igazán értékes, ezáltal a közösség számára hasznos, fontos szokások maradhattak meg (minden ellentétes próbálkozás ellenére), válhattak hagyományokká. A hagyomány egyben a folytonosság jelképe is, tiszteletadás őseink felé, kik mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma azok lehetünk, akik: értelmesek, érzelmesek.
A hagyomány és a hit közötti kapocs, ha úgy tetszik, átmenet táncainkban, énekeinkben, zeneiségünkben, tehát a kultúránkban keresendő, mely természetesen a nyelvhez is visszacsatolható. Az ének és a tánc a felfokozott érzelmi hangulat természetes szülötte, egyben pillanatnyi, bárki számára azonnal elérhető elrugaszkodás az ,,evilági életből”. Az ének hithez, természetfelettihez való kötődésének tagadása, félremagyarázása, elhallgatása a modern kor vívmánya, az ember – amióta csak ember – akkor énekelt, mikor úgy érezte, az egyszerű beszéd ,,hatalma” már nem elegendő. Az egyedül éneklés a lehető legintimebb, legbensőségesebb dolgaink egyike, a közösen éneklés az egyik legnagyobb erővel bíró, legintenzívebb közösségi élmény, a természetfelettivel való pillanatnyi (közös vagy egyéni) kapcsolat.
A hit, melyet egy közösség magáénak tud, elsöprő erejű. Hinni az abszolút pozitív ,,energia” létezésében, mely a közösség minden egyes tagjában egyéni megítélésű, csak velünk állandó kapcsolatban létezik, mi a adjuk a lényegét. A magunkba, egymásba és a mindenek felett állóba vetett hit erőt, bizakodást, kitartást ad. Elődeink hite, annak mindennapos megélése mai létezésünk egyik feltétele, a mi hitünk az eljövendő nemzedéket létezésének alapköve. Ínség idején összekapaszkodunk, értjük, érezzük a hit erejét (általunk adott lényegét), kevésbé ínséges időkben sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, alábecsülni.
Identitásunk tehát a belőlünk (akaratlanul is) felépített múlt, jelen és jövő. Múlt, mint ragaszkodás eleink által kipróbált és elfogadott természeteshez, ahhoz, ami ,,szent”, a közösséghez, a családhoz, természetes nemi szerepekhez, egymáshoz, a múlt közös jellegű megéléséhez. Jelen, mint az örökség megismerése, mindennapos megélése, felelősséggel történő alakítása, a hit megtartása, megértése hogy egyedüliként áll hatalmunkban jövőt építeni. Jövő – a megjósolhatatlan, ködös, vagy vakítóan fényes, az előreláthatatlan, melyből mégis másodpercenként kapunk egy újabb szeletet, mely abban a pillanatban megszűnik jövőnek lenni. Ami lesz, az most van, ezt pedig abból kell (fel)építenünk, ami volt. A felelősség a miénk.

Szerda Balász

text