„Szívből jövő hitelesség” – Kelemen László 60 éves

Interjú

Május 1-jén ünnepli 60. születésnapját Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója, Lajtha László- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, népzenész, az erdélyi és a magyarországi táncházmozgalom kiemelkedő alakja, számos fiatal népzenész mentora. Megbízatásának utolsó másfél évét tölti a Hagyományok Házában, azonban a későbbiekben sem fejezi be munkáját, hiszen a népi kultúra értékeinek továbbéltetése, hagyományozódásának biztosítása számára belülről fakadó hivatás. 

– 2021 novemberéig tart a kinevezése Hagyományok Háza főigazgatói posztján, így összesen 20 évet fog eltölteni az intézmény vezetőjeként. A Ház ezidő alatt számos nehéz időszakot vészelt át sikeresen, megalapozva és elősegítve az egykori hagyományos kultúra értékeinek átörökítését, széles körben való megismertetését a ma városi társadalmával. A jelenlegi járványhelyzetre talán még ilyen nagy tapasztalattal a háta mögött sem tud felkészülni senki, az újrakezdés ellenben komoly stratégiát igényel, mely kulcskérdés lehet a fennmaradásban, az eddig létrehozott értékek megtartásában. Hogy látja az előttünk álló időt, a hagyományos kultúra és a népzenei műfajok képviselőinek rövidtávú jövőjét, valamint a Hagyományok Háza sorsát ebben a különös „újjászületésben”?

– Először is, azt látom, hogy eljött az azonnali segítség órája. Nagyon gyorsan kell támogatást nyújtanunk a munka és bevétel nélkül maradt független zenészek számára. Ezügyben a Hagyományok Háza is kiírt már egy pályázatot a saját forrásaiból, és éppen most tárgyalok a minisztériummal, hogy a következő körben egy jóval nagyobb, 150-200 milliós pályázatot is elindíthassunk. A cél értelemszerűen a túlélés, és az, hogy akkor, amikor már valamelyest megnyílnak a lehetőségek, teljesíteni is tudjunk. A közösségeinknek ez maga a rák.

Ez a helyzet egyenlő a halállal, hiszen a hagyományos kultúrában a személyes érintkezés alapvető. 
A következő lépések mind a könnyítéseken múlnak majd. Mi jelenleg megpróbálunk egy jól működő virtuális Hagyományok Házát létrehozni, ami május 10-én indulhat útjára a Táncház napján, és FolkStúdió névre fogjuk keresztelni. Ide behívunk előadókat, zenekarokat, szólistákat, táncosokat, hogy egyrészt fellépési lehetőséget, ezzel együtt honoráriumot is biztosítsunk számukra, másrészt pedig – mivel előre menekülünk – ezáltal egy olyan komoly adatbázist és felvételmennyiséget tudunk produklálni, mely később nagy hasznunkra lesz mind módszertani, mind művészeti szempontból.

Sajnos az életünk a Hagyományok Házán belül sem lesz ugyanolyan mindaddig, amíg az oltás vagy a gyógyszer általános nem lesz erre a pandémiára, hiszen a néptáncban nincs olyan, hogy két méteres távolságtartás – ilyen formában pedig egy Magyar Állami Népi Együttesnek is nehéz a megfertőződést elkerülni.

Látok természetesen kényszermegoldásokat, például most azon dolgozom, hogy két kisebb tánckarra osszuk szét az együttest, de összességében a gyakori tesztelés segítene leginkább. Emellett azon vagyunk, hogy a Corvin téren kialakítsunk egy többfunkciós szabadtéri helyszínt, ahol akár táncházat vagy gyermekfoglalkozásokat is lehet tartani. A cél, hogy folytassuk a munkát, amit a vírus drasztikusan vágott ketté.

A Hagyományok Háza húszéves történetében nagyon sok mindent megéltem, álltunk már a megszűntetés szélén néhányszor, és volt, hogy épp csak pislákoltunk. Az utóbbi időben viszont azt láttam, hogy beérett a munkánk gyümölcse, a ház szépen teljesít.

Azt azért nem gondoltam volna, hogy a munkálkodásom vége felé még egy pandémia elleni védekezést is le kell vezényelnem, ami személyesen is sok nehézséget okoz számomra, legfőképp azzal, hogy nem tudok hazamenni Erdélybe. Annak idején, 1987-ben, amikor frissen települtem át Magyarországra, nem engedtek vissza a nagyapám temetésére. Ez most pont ugyanaz az érzés, csak teljesen más viszonyokban. Ezzel kapcsolatban egyébként egy felismerés fogalmazódott meg bennem a saját életemre, és a Hagyományok Házára egyaránt vonatkoztatva: nekem nincs két hazám – Magyarország éppúgy az otthonom, mint Erdély. A haza magam vagyok, ahogy Király László költő mondta.

– Ahogy említette, fontos a gyorsaság egy ilyen kritikus állapot stabilizálásában. Erről az 1997-ben az ön kezdeményezésére és vezetésével létrejött Utolsó Óra gyűjtéssorozat jut eszembe, melyben az időfaktor és a sokrétű előretervezés szintén nagy szerepet játszott.

– Minden olyan helyzetben, amikor valamilyen szorítás vagy korlátozás van, nagyon ki kell dolgozni a részleteket, mert ha nem próbáljuk meg a lehető legtöbb paramétert átgondolni, könnyen jöhetnek váratlan helyzetek. Ez pedig akár életekbe is kerülhet. Ugyanakkor fontos, hogy ne veszítsük el a hitünket abban, hogy amit csinálunk, az teljes, és hogy holnap majd jobb lesz. Azt gondolom, hogy a mi műfajunkban ez benne van.

– Milyen érzésekkel, álmokkal indult el főigazgatóként? Látott maga előtt bármit abból, amit mostanra sikerült elérni?

– Természetesen rengeteg elképzelésem volt – habár húsz évet nem láttam előre, nyilvánvalóan. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek vannak vízióik, és a Hagyományok Háza koncepciója már sokkal korábban meg is született. Sebő Ferenc, aki a Magyar Állami Népi Együttes friss vezetője lett, indítványozta, hogy kezdjünk el dolgozni az intézmény megtervezésén. Így indult az egész, én pedig nyeretlen kétévesként kerültem bele a vezetői pozíciójba. Nem akartam főigazgató lenni, de mondjuk, hogy így alakult, mert a Jóisten viszont így akarta…

Igazgatása alatt a Hagyományok Háza kiemelt nemzeti intézménnyé vált, 2014-ben Prima díjat kapott.
– Ennyi idő távlatából hogy értékelné a táncházas-népzenész közösség fejlődési folyamatait? 

– Aki egyszer ezt a világot egy kicsit is megismerte, az örök életében hordozni fogja magában. A kérdés az, hogy az újabb és újabb generációk miként tudnak hozzánk csatlakozni. Ma már mindenféle helyen tanítható a népzene és a néptánc, de a lényeg nem ez. Ez csak a következmény. A fontossági sorrendben legelőre kerül az, hogy a fiatalok élményszerűen találkozzanak ezzel a kultúrával. Ebben a táncházas közösség rengeteget segít, és legalább ennyit  nyújt az is, ha kimegyünk a falvakba – még akkor is, ha nem találkozunk ott úgynevezett adatközlőkkel.

A falu levegője – ahogy Bartók is írta –, a falu rendje, a természetközeli életmód olyan inspiratív hatással van ránk, hogy belénk ivódik annak az igénye.

Az elveszett édenbe való visszatéréshez tudom hasonlítani az érzést, amikor falura megyek.

Annak idején, amikor elkezdtük, egyfajta fejlődéskényszer bűvöletében éltünk, ami a mai táncházas közösségben szerencsére nincs. Az volt a nagy vízió az én fejemben is, hogy amiképp a Rolling Stones vagy a Queen, mi is tízezrek előtt állunk majd a színpadon, én ott brácsázom, és milyen fantasztikus lesz minden. Közben pedig rá kellett jönnöm arra, hogy ez a kultúra erre teljesen alkalmatlan – nekünk épp ellenkezőleg, a kis körök a közösségeink, a terepünk, az az 50-100 ember, akit közvetlenül meg tudunk szólítani, és át tudjuk adni számukra a művészetünket. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne tízezres közönséget bevonzani egy-egy ünnepi alkalommal, de a napi koncertezés és munka a mi műfajunkban ilyen.

Ennek a zenének a hatása embertől emberig terjed, nem pedig erősítőtől fülig.

A magyar társadalomban nagyon boldogok leszünk majd, ha elérünk egy olyan jelentős rétegkultúra szintjére, amely biztosítja ennek a műfajnak a túlélését és élményszerű művelését. Azért mondom ezt, mert a rossz vízióm szerint, ha majd egyszer ez a civilizáció bedől bármilyen okból kifolyólag, akkor ez a réteg lesz elsősorban az, amely túl tud élni, mert olyan fontos tapasztalatok birtokában van, mint például a gyógynövények szakszerű felhasználása vagy a szappankészítés. Ezeknek az ismereteknek az összessége alapvető kérdés lehet egyszer az emberiség számára, ha bármilyen katasztrófa ér minket, ezért olyan fontos tehát mindezt átadnunk a lehető legszélesebb körben.

– Miből merít erőt, mi motiválja, hogy bármely helyzetben helyt álljon?

– Egyrészt a Jóisten. Hogy megtart. Hogy életben vagyok és dolgozni tudok. Másrészt az, amit rámbíztak a dédnagyszüleim, a nagyszüleim, édesapám, akik már nincsenek itt, de ezt a kultúrát élték, és megmutatták nekem gyerekként, hogy milyen fantasztikus. Harmadrészt az, hogy valamilyen olyan nyomot hagyjak a világban, ami annak javára van. Úgy vagyok ezzel, mint a giliszta: ameddig föld van előttem, azt túrom.

– Mi fogta meg annak idején a népzenében?

– A szívből jövő hitelesség, amely ott volt a nagyapám énekében, ahogy dalba foglalta a sorsát, és könnyített vele a lelkén. Ez volt az, ami engem ebbe az irányba fordított. Minden olyan magaskultúra, amit tanulunk, utólag kerül be a szívünkbe, ez pedig benne van, csak elő kell hozni.

– Tapasztalta, hogy manapság sokan vannak, akik nehezen találják meg magukban ezeket az érzéseket, és nehézséget okoz számukra saját belső szabadságuk megtalálása, megélése?

– Nagyon sokan vagyunk ilyenek, nekem sem sikerült mindig… Ez előadóművészeti kérdés is, illetve lelki alkat függvénye. Nagyon sok olyan embert látok, aki nem mer beállni a táncházban, csak kívülről nézi és vágyakozik.

Az első lépéseket viszont mindannyiunknak meg kell tennünk ahhoz, hogy boldogok lehessünk, hogy kicsit haladjunk lelkileg is.
A pandémia most megmutatta, hogy milyen rettenetes világ az, ahol nincsen kultúra. Az is teljesen világosan látszik, hogy azokat a szurogátumokat, kultúrapótlékokat, amiket az interneten kapunk, csak ideig-óráig viseljük.

A virtuális világ nem tudja hosszútávon helyettesíteni az élő kultúrát.

– Mi az a tevékenység, ami most hiányzik az életéből, és a későbiekben több időt szentelne neki?

– Szeretnénk többet foglalkozni a zeneszerzéssel. A bartóki úton haladva az volt a tervem, hogy húsz évig kitanulom, megismerem a népzene minden csínját-bínját, majd abból kialakítom a saját zeneszerzői nyelvemet, és a következő húsz évben komponálok. Ez a második húsz év végül nem jött el, mert teljes mellszélességgel a Hagyományok Házával kellett foglalkoznom. 

Fontos azonban, hogy nem a hiányérzetekből szeretnék táplálkozni, hanem meg szeretném valósítani azokat a terveket, álmokat, amik bennem vannak. Ehhez kapcsolódóan az az elismerés ért, hogy október 8-án a Zeneakadémián lesz egy nagykoncert a tiszteletemre. Utána én szerkesztem a január eleji Újévköszöntőt. Munka tehát bőven van, amit mindig nagy élmény és jóleső érzés végigvinni.

– Biztosan arra az időszakra is vannak tervei, miután már ténylegesen befejezte a munkát a Hagyományok Házában. 

– 2021 novemberéig szól a kinevezésem, de nyugdíjba csak 65 évesen mehetek, 2025-ben. Amíg ez elkövetkezik, szeretném a tavaly létrehozott Erdélyi Hagyományok Háza vezetését ellátni. Közben remélem, hogy a budapesti utódomat fel tudom készíteni és a helyemre tudom állítani a Házban. Természetesen minden eddigi tapasztalatomat az ő rendelkezésére szeretném bocsájtani, és a rendszerben maradva tanácsot is bármikor adok neki. 2025 után viszont legfeljebb tanítani szeretnék. Ebből a célból most beiratkoztam a Zeneakadémia doktori iskolájába. Erre szükség van ahhoz, hogy akár Romániában is taníthassak. Eközben pedig az is szép lenne, ha visszatérve Erdélybe ott is létre tudnánk hozni egy hangszeres népzenei tanszéket.

– Ha a születésnapjára lehetne bármilyen kívánsága, mi lenne az? 

– Az, hogy múljon el mielőbb a járvány. De ez nem csak kívánság, ezért imádkozom is.


Varga Veronika

text

Most szól: