Ez tényleg mind benne van egy népdalban?

1. rész: Hidegen fújnak a szelek

A Muzsikás együttes Hidegen fújnak a szelek című dala az újkori, tehát a táncházmozgalom 1970-es évekbeli indulása utáni magyar népzenei aranykor egyik emblematikus darabja és története, ami persze nem újdonság azok számára, akik hallgatnak ilyesmit, de most nem csak hozzájuk szólok. Azt, hogy mi is ez a „történet”, persze többféleképpen is elmesélhetjük, sőt, el is fogjuk mesélni. Bepillantás és kitekintés, háttér és kontextus, keletkezés- és hatástörténet: Weyer Balázs cikksorozata a legismertebb magyar népdalokról is tud újat mondani. 

Az etnográfiai besorolás szerint a népzenét általában tájegység, funkció és jelleg szerint tagolják. A Hidegen fújnak a szelek az egyik legfontosabb erdélyi zenei tájegységhez, a mezőségi népzenéhez tartozik, azon belül is ördöngősfüzesi ritka magyar. Ezeket persze egyszeri zenehallgatóként ugyanúgy nem kell tudni, mint ahogy az ember a kedvenc popszámát sem aszerint választja, hogy a-mollban vagy g-dúrban van-e. De a magyar táncházmozgalmat többek között az különbözteti meg a világ nagy részén ismert hasonló jelenségektől, hogy ezek az alapismeretek abszolút részei a táncházjáró kultúrának, illik tudni azonosítani és megkülönböztetni egy hallgatót egy pontozótól (ez egyébként pont nagyon könnyű), egy sóvidékit egy Küküllő-mentitől, hát még egy gyimesitől, ami tényleg teljesen más. És akkor még csak Erdélyről beszélünk, szóba sem került a Zoborvidék vagy a Dél-Dunántúl. Ez abszolút a javára válik a magyar népzenének és persze az is kell hozzá, hogy kevés helyen volt ilyen mélységű és kiterjedésű etnográfiai szakértelem és elvégzett munka, ami a Bartók–Kodály–Lajtha- és a rajtuk felnőtt zenész- és néprajzos generációk teljesítménye, de még így sem egyértelmű, hogy ennek ilyen mélyen gyökeret kellett vernie a közönségben is.

Az, hogy ez így történt, abban érzésem szerint nagy szerepe van annak, hogy a táncházmozgalom egyfajta underground színtérként indult és ezáltal sokkal lelkesebb, elkötelezettebb közösség alakult ki körülötte. Más szocialista országokban a szovjet típusú elgiccsesített, operettizált, központilag támogatott folklór sokkal nagyobb teret nyert (a lengyelországi helyzetről javaslom a Hidegháború című csodálatos filmet), és meg is rontotta ezt a területét (is) az életnek. Nálunk ezzel egy időben egyrészt még élt és befolyással bírt Kodály Zoltán, aki egy nagy felemelt mutatóujj volt minden kommunista kultúrpolitikus előtt, aki ilyesmiken gondolkodott volna (bár itt sem volt példátlan a mojszejevizmus), másrészt a népzene az elkerülhetetlenül szóba kerülő erdélyi és felvidéki gyökerek, valamint az irredentizmus rettegett vádja miatt mindig magában hordozta a baráti szocialista országokkal való súrlódás esélyét, így jobb volt ezt az egészet nem bolygatni. Így maradt meg a népzenekutatás és az abból kijövő táncházmozgalom a tűrt kategóriába eső grassroots színtérnek, ezért vonzott fiatalokat, független szellemeket, ez volt társadalmi és közösségépítő erejét tekintve a kulcs, és ezért ilyen erős még ma is. Mert a szabadságról szólt, mint a rock and roll, stílusról, mint a hippimozgalom, identitásról, mint minden frissen megjelenő zenei irányzat. Az először az 1984-es táncházas válogatáslemezen megjelent Hidegen fújnak a szelek ennek is egy eklatáns példája. 

 

A Muzsikás Nem arról hajnallik, amerről hajnallott című 1986-os albuma tele volt politikailag ellenzékinek tekinthető szövegekkel. A Rabnóta az akkori légkörben az egyéni szabadság hiányáról, az Eddig vendég az itt állomásozó szovjet csapatokról, a Hidegen fújnak a szelek az elnyomás dermesztő légköréről, de közben a változás reményéről is szólt. Ennek a titka az volt, hogy ilyen „lázadó” szövegek aligha jelenhettek volna meg egy popzenekar szövegeiként (nem is nagyon jelentek), mert azoknak át kellett mennie a sanzonbizottságnak nevezett cenzurális szűrőn. A népdalszövegekre viszont nem terjedt ki a bizottság hatóköre, mert azokat ártalmatlannak tekintették, hiszen miről szól egy népdal: természetről, szerelemről, aratásról, lovakról, gyászról, búcsúzásról. Legalábbis így gondolták, de tévedtek.

„NEM GONDOLTUK, HOGY MI LESZÜNK EZ A ZENEKAR” - MUZSIKÁS-INTERJÚNK 2013-BÓL

Egy népdal nem merev forma, szövegsorok, motívumok vándorolnak egyikből a másikba, egyik vidékről a másikra, pusztán a hang- és a lemezfelvételek korában kezdtek rögzülni egy-egy előadásban. A Hidegen fújnak a szelek a Muzsikás előadásában rögzült a számunkra, de kevesen tudják, hogy nagyon sok, a táncházvilágban slágerré vált dal ilyen formájában sosem létezett, a szövegeket többnyire több népdalból, motívumból rakták össze – és ezzel nincs is baj, a népdalfejlődés organikus szakaszában is így történt. De az tény, hogy ezeket a szövegeket nem véletlenül válogatta így össze a Muzsikás, amit a kor legnépszerűbb szövegírói irigykedve néztek, sőt, néhányan a cenzúrát kijátszó ügyeskedést és a népdalszövegekkel való takarózást sejtettek a mögött, ami egyébként teljesen bevett gyakorlat volt a táncházi zenekarok életében.

Érdekes, hogy körülbelül ugyanebből az időből milyen hasonló történetekre akadhatunk máshol is. A hetvenes években egymás után dőlt meg két szintén erős cenzúrát működtető diktatúra, a spanyol és a portugál, és mindkét esetben kitüntetett szerep jutott egy politikai töltettel egyébként nem igazán rendelkező dalnak. Portugáliában a forradalom indítására 1974. április 25-én valamivel éjfél után az volt az egyezményes jel, hogy a rádió lejátszotta Jose „Zeca” Afonso Grandola, Vila Morena című dalát. Ebben a dalban semmi forradalmi nincs (illetve nem volt akkor, most már egyet jelent a forradalommal), viszont Afonso politikai dalai be voltak tiltva, ez épp azért maradt ki a szórásból és azért jutott kitüntetett történelmi szerephez, mert nem volt benne politika.

 

Spanyolországban pedig a Franco-diktatúra idején elnyomott katalán nyelvű kultúra újraéledésének jelképe Luis Llach egyik száma, a Viatge a Itaca lett, ami abszurd módon egy görög nyelvű vers, egy Kavafisz-költemény katalán fordításának a megzenésítése. Ennek oka pedig az, hogy a katalán nyelv használata a nyilvánosságban, így az oktatásban, könyvkiadásban és a zenében is nagyon erősen korlátozott volt. De valamiért a fordítások és a vers-megzenésítések nem, így a kettő találkozási pontja lett az Odüsszeusz utazásának allegóriájára épülő vers katalán fordítása. Ebben sem volt tehát semmilyen politikai motívum eredetileg, csak a kontextus tette azzá – és ma már a katalán függetlenség allegóriája az Ithakába való eljutás.

A Muzsikás, Luis Llach és Zeca Afonso mind afféle népi hősök, és több-kevesebb mértékben mindannyiuk zenéje a népzenében gyökerezik (a Muzsikás esetében ez gyökerezésnél jóval több is persze). És lehetne még hasonló népzenei példákat említeni, de az talán ennyiből is látszik, hogy a népzene milyen mélyen van a kulturális DNS-ünkben, hiszen általában életünk legfontosabb momentumaiban értékelődik fel: nagy örömben és nagy bajban, egyénileg és közösségileg is.


Weyer Balázs
-----------

A cikk megjelenését a Halmos Béla Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

text