“Nekünk lett igazunk” – Sebő Ferenccel beszélgettünk a Táncház Napja alkalmából

Rockzenei mércével mérhető érdeklődés, kígyózó sorok, vécéablakon bemászás, dulakodás, üvegtörés, szirénázó rendőrautók – ilyen volt az első, mindenki számára szabadon látogatható budapesti táncház 1973 februárjában a Fővárosi Művelődési Házban. Senki nem számított ekkora sikerre, maga Sebő Ferenc, a táncházmozgalom egyik elindítója sem. Vele készített interjúnkban e különlegesen mély szövetű közösség és módszer kezdetét elevenítjük fel, és az is kiderül, a Kossuth-díjas zenész-népzenekutató hogyan viseli a bezártságot.

Ma ünnepeljük a Táncház Napját, idén csak az online térben. Hogyan emlékszik vissza 1972. május 6-ára, az első budapesti táncház napjára?

Elég tragikusan indult…A Liszt Ferenc téri Könyvklubban (mai Írók Boltja – a szerk.) volt egy nagy csigalépcső, ott ültünk mi, zenészek. Béla (Halmos Béla – a szerk.) hegedűje le volt rakva a lépcsőre, a forgatókönyv szerint egy vőfélyszerű figura rohant le onnan, és egyenesen beleszaladt Béla hegedűjébe. Így kezdtük…Ráadásul, az egy drága hangszer volt…Nagy volt a fejetlenség, kapkodás, de aztán szereztek valahonnan egy hegedűt, így el tudtunk kezdeni muzsikálni. Érdekes nap volt olyan szempontból is, hogy ott volt az egész szakma: a Magyar Tudományos Akadémia emberei, a táncosok, az együttesvezetők, mindenkit nagyon érdekelt ez a dolog. Ez volt az első ilyen alkalom, ennek izgalma is bennünk volt természetesen.

A térre nyíló hatalmas ablakok előtt megálltak a járókelők, az üvegre tapadva bámultak befelé, nem értették mi zajlik bent.

Igen, ez nagyon érdekes és inspiráló volt, mert akkor döbbentünk rá, hogy mi tulajdonképpen zárt körű rendezvény vagyunk. Bejöttek volna az emberek, de nem engedték, mert nem volt engedélyük rá. Ekkor döbbentünk rá, hogy ez nem csak bennünket, a szakmát érdekli, hanem a civil embereket is. Ekkor kristályosodott ki a táncház ötlete, az, hogy ezt az egészet nyitott klubban kellene csinálni, mert a városi fiatalokat is érdekli.

De ebben nem volt egyetértés, nem mindenki gondolta úgy, hogy ki kell tárni a kapukat a civilek előtt.

A biharis szervezők egy zárt klubot szerettek volna, azzal a céllal, hogy a táncosok összebarátkozhassanak egymással, és ne az állandó veszekedés menjen, ami a fesztiválokon jellemző volt, hogy ki lesz az első díjas, meg a második díjas. Ők azt szerették volna, ha a táncosok ismerkednek egymással, nem pedig vetélkednek. Ez szép és nemes ötlet volt, de ott a helyszínen derült ki, hogy amit elkezdtünk, az tágabb közönségre is számíthatna. Megcsillant a lehetősége, hogy nyitott kapukkal működjünk, és a táncház bárki számára elérhető legyen. Így aztán ezen a vonalon kettéoszlottak a vélemények. Lelkes Lajosék (a Bihari együttes táncosa – a szerk.) egyrészt tisztában voltak azzal, hogy rendőri engedély nélkül ezt nem lehet csinálni – márpedig az nem volt nekik akkor -, másrészt nem akartak civilekkel bajlódni, akik nem is tudnak táncolni, akiket tanítani kell. Ezzel szemben mi megláttuk a lehetőséget ebben, és nekünk lett igazunk. Megérte belefektetni ezt a kis munkát, hogy megtanítunk civil embereket táncolni, hiszen remekül szórakoznak vele.

Az első, mindenki számára szabadon látogatható budapesti táncház 1973 februárjában nyílt meg a Fővárosi Művelődési Házban. Jávorszky Béla Szilárd A magyar folk története című könyvében így idézi Önt: „Senki sem számolt azzal, hogy rockzenei mércével mérhető érdeklődés lesz iránta, a bejárat előtt kígyózó sorokkal, vécéablakon bemászással, dulakodással, üvegtöréssel, csörömpöléssel. A rendőrök időnként szirénázva szaladtak oda, mert legalább kétszer annyian akartak bejutni, mint amennyi hely volt.” Milyen érzés volt ezt látni?

Valóban, többször is kijött az URH. Mai fejjel nehéz elképzelni, hogy akkoriban újdonság volt a fiataloknak, hogy gyülekezhetnek, addig csak az állam által szervezett rendezvényeken lehetett megjelenni. Többféle klub is volt a városban, amelyekben nagy örömmel jöttek össze a fiatalok, és a táncház is egy lehetőség volt. Éppen akkor szűnt meg az FMH körtermében a Fonográf klub, erre azért emlékszem ilyen biztosan, mert az egyik utolsó vendégük voltunk az együttesemmel. Akkor már elég gyér volt a látogatottság, abba is hagyták, táncház lett helyette, erre pedig valóban nagy volt az érdeklődés. Mégiscsak bejött a sejtésünk, hogy ez talán másokat is érdekel.

El tudja képzelni, hogy egyszer ilyen szinten újraéled a táncházmozgalom?

Én azt nem sírom vissza, amikor csak egy-két helyen lehetett összejönni. Nagyon örülök annak, hogy most már számtalan helyen megtehetjük ezt, és annak is, hogy ez a tudásanyag sokkal szélesebb körben elterjedt. Annak idején mindig azt kérdezték tőlünk, még a pártfogóink is: „Hányan vagytok? Nyolcvanan, százan? Mit akartok ti, Ferikém? Nem vagytok tényezők!” Nos, ma már ezt nem lehet elmondani, hiszen fiatalok százezrei foglalkoznak népzenével, néptánccal, ez a zárt körben tenyésztett kis tudásanyag kiáradt az országba, sőt, az országhatárokon túlra is, és lassan beépül a magyar kultúra szövetébe. Ez volt a szándékunk, vagy inkább a vágyunk, mert nem is hittük, hogy ez meg fog valósulni. Ma már egyetemen oktatják a néptáncot, népzenét. Az a látványos siker már nincs, hogy egy helyen összejövünk, és ott tolonganak az emberek, de ez azért van, mert hál’isten több helyen is van erre lehetőség. Egyáltalán az, hogy a zenés-táncos kommunikáció vissza tudott kicsit jönni az életünkbe – miközben ezt iparilag veszik el tőlünk mostanában, az emberek lassan már a beszédről is leszoknak -, óriási eredmény. Több generáció szerette volna ezt elérni, nekünk sikerült.

Hogyan éli meg a jelenlegi nehéz időszakot, a bezártságot?

Nagy örömmel, mert végre van időm rendet csinálni a holmijaim között. A sok-sok munkám után mindig csak leraktam a dolgokat, és léptem a következőbe, de most van időm szépen előszedegetni, sorba rakni a dolgaimat, a fölösleget kiszedegetni. Amit már évek óta terveztem, annak most végre nekiálltam. És a város is olyan jól néz ki, hogy ilyen kevesen vannak benne. Ez a része felőlem maradhatna.

Ménes Márta

text