Pünkösdi szokások

A húsvéti időszak koronája a pünkösd, a Szentlélek kiáradásának napja. Neve a pentekosztész ’ötvenedik’ szóból származik, ugyanis ez az ünnep a húsvétot követő ötvenedik napon kezdődik. Pünkösd, a húsvét függvényében mozgó ünnep, május 10-e és június 13-a között.
A magyar pünkösdi szokások a keresztény ünnephez kapcsolódnak, de a különböző egyházi tiltó rendelkezések is jelzik, számos olyan szokás és hiedelem őrződött meg, melyek a kereszténység előtti időkbe nyúlnak vissza. Pl. a csetneki zsinat határozata 1594-ben tiltotta a pünkösdi királyválasztást, táncot és játékokat. Egy másik zsinati tiltás így szólt: „Eleitől fogva régi időben is mindenkor tilalma volt a sátoros ünnepeken való táncolásnak, királynéasszony ültetésnek, mely pogányoktól maradott szokás ezután is tilalmas.”
A pünkösdi királyválasztásról a középkor óta vannak adataink, a szokást a legszélesebb körben gyakorolták. A 19. századi szokásgyűjtemény részletesen közöl egy lovasversennyel történő pünkösdi királyválasztást a Dunántúlról. „Nem kell hinni, hogy ez csak valami üres cím. Járnak mellé hatalmas kiváltságok. A pünkösdi király egy évig minden lakodalomba, ünnepélyre, mulatságokra hivatalos, minden kocsmában ingyen rovása van, amit elfogyaszt, fizeti a község, lovát, marháját tartoznak a társai őrizni ...” Magyar nyelvterületen az 1940-es években még élt ez a szokás, napjainkban több helyen turisztikai látványosság céljából elevenítették fel, kiemelendő a lovasbemutató részét.
A pünkösdi királynéjárás Dunántúlon általánosan ismert szokás, amelynek öt szereplője volt. Négy nagyobb lány, akik egy-egy pálcára erősítve baldachinszerű, kasmír kendőből készített sátrat tartottak a náluk fiatalabb, virágkoszorúval ékesített, esetenként fátyollal eltakart arcú kiskirályné feje fölé. A kiskirályné zöld ágat vitt, amely a természet újjászületését jelképezte. Házról házra jártak, az udvaron megálltak, énekeltek, a kiskirálynét körbejárták, a végén a következő mondóka kíséretében magasra emelték: „Ekkora legyen a kendtek kendere!” Gyakran háromszor is megismételték a felemelését. Ha valaki nem szívesen látta őket, gyorsan leguggoltatták a kiskirálynét, így adva a háziak tudtára az átokformulát, azaz, hogy ne nőjön nagyra a gazdasszony kendere.
Az 1990-es években több helyen felelevenítették a szokást, Királyszentistvánon egyik helyi nyugdíjas tanítónő kezdeményezte, s ezt kisebb-nagyobb kihagyásokkal napjainkig gyakorolják. 2017-ben magam is jelen voltam a királyszentistváni pünkösdi királynéjáráson s azt tapasztaltam, hogy a szokásgyakorlásnak óriási közösségi ereje van. Már nem követték szigorúan a korábbi forgatókönyvet, nem korlátozták le a szereplők, a résztvevők számát, hanem aki szeretett volna részt venni a szokásgyakorlásban, az mind megtehette, kisfiúk is csatlakozhattak hozzájuk. A szülők, rokonok mind kísérték a gyerekeket.  A kislányok fehér ruhába öltözve, fejükön virágkoszorúval házról házra jártak, az udvaron megálltak s nagyméretű, bíborszínű kasmír kendőből baldachinszerű sátrat vonva a kiskirálylány feje fölé a következőt énekelték:
 
Meghozta az Isten
Piros pünkösd napját,
Mi is meghordozzuk
Királyné asszonykát.
Piros pünkösd napján
Mindenek újulnak,
A kertek, a mezők
Virágba borulnak.
A szép leányoknak
Rózsakoszorúját,
A szép legényeknek
Szegfűbokrétáját.
Öregasszonyoknak
Porhanyós pogácsát,
Öregembereknek
Csutora borocskát.

Az ének végeztével leengedték a kendőt s kifejezték jókívánságaikat:

Bor, búza és áldás
Szálljon a házukra,
Mint régen leszállott
Az apostolokra.
Minden háznál süteménnyel, üdítővel várták őket, néhol fotók készültek a családtagokkal. A szokásgyakorlás végén a gyerekek, a szülők és rokonok közös uzsonnán vettek részt. Igazi közösségi élmény volt, amely összehozta a település lakóit.
 
A dunántúli térség német falvaiban egy olyan pünkösdi szokásnak az emléke őrződött meg, amely az európai népek termékenység- és esővarázsló szokásaival megegyező, kereszténység előtti szokáselemeket is nagy számban magába olvasztott. A szokás lényege az volt, hogy mindazokra, akik pünkösd napján utolsónak hajtották ki a legelőre állataikat, későn ébredtek, ezért a falu közössége megszégyenítő büntetést rótt ki rájuk. A szokást településenként más-más névvel illették, de tartalmilag azonosak voltak. Legtovább és leggazdagabb formában Magyarpolányban élt „Pfingstniegel” néven (pünkösdi bohóc). Szereplői 10-15 éves esztendős legények voltak, akik marhákat őriztek s aki közülük pünkösdkor utolsónak ért ki a legelőre, azt zöld nyírfagallyakba burkolták, fejére koszorút tettek, derekára meg kolompokat kötöztek, kezébe botot adtak, majd 2-3 társa így vezette végig a falun, miközben a gyerekek csúfolták, vízzel is leöntötték, lökdösték, rángatták, ő pedig táncolva haladt előre. Védelmet csupán a kísérői jelentettek számára. Minden legelőnek volt egy „Pfingstniegele”, aki a falun végigmenve egyik társuknál a pajtában megszabadult a lombruhától, amit a 20. sz. elején a falu lakói még igyekeztek megszerezni és a földekre kivinni, amelytől ily módon bővebb termést reméltek.  
Az 1990-es éveket követően a német nemzetiségi önkormányzat szervezésében Magyarpolányban pünkösdkor felelevenítették a szokáshagyományt. A falu közössége ilyenkor együtt készíti el a pünkösdi rózsával díszített lombruhát, amellyel két fiatal vállalkozó legényt beöltöztetnek, akik zajos ünnepléssel, gyerekek, felnőttek kíséretében végigtáncolnak a falu főutcáján. A látványos bemutató nemcsak a helyieket, de a környező településen élőket is rendszerint odavonzza, igazi turistalátványosságot jelent napjainkig s a helyi közösséget is jobban összekovácsolja.
A hagyományos tavaszköszöntő profán szokások mágikus és jelképes cselekményei a télnek, a bajnak, a betegségnek az elűzését, a termés és az állatok szaporaságának a biztosítását szolgálták.
 
 Dr. Pilipkó Erzsébet
néprajzos főmuzeológus

text