Miért legyen a néptánc nemzeti sport?

Beszélgetés Moussa Ahmeddel és Tóth Judittal

Mindig is csodálattal tekintettem azokra az emberekre, akiknek a magas szintű szakmai felkészültségük mellett kellő önbizalmuk is volt ahhoz, hogy valami újat, valami egészen mást csináljanak, mint a megszokott. Ehhez bizony nagy bátorságra és elhivatottságra van szükség. Gödöllőn mostanság épp valami ilyesmi formálódik. Tóth Judit és Moussa Ahmed alkotói párosa igazán termékeny, hitből, bátorságból, tudásból nincs hiány. Ők ketten azon dolgoznak, hogy egy új magyar táncstílus szülessen. Persze, amikor születik valami, nem csak az üdvözlők tábora állja körbe az „újszülöttet”, kritika és kérdések is bőven megfogalmazódnak. Én is szerettem volna néhány kérdésemre választ kapni és egy jót beszélgettünk az Urban Verbunk alapítóival a virtuális térben. 

Ahmed, először is engedd meg, hogy gratuláljak a Harangozó Gyula Díjhoz, amit az idei évben a néptáncosok között neked szavazott meg a szakmai testület! Tudtál a jelölésedről?

Ahmed: Nem tudtam a jelölésről. Ezt a díjat általában hivatásos táncosoknak adják, de úgy tudom, hogy egy vagyok azon kevesek között, akik nem hivatásosként kapták. Ez egy nagyon nagy megtiszteltetés és ezzel együtt egy hatalmas felelősség is. Ezt leginkább nem csak saját magamnak köszönhetem, hiszen egy ilyen díj a díjazott közvetlen környezetének is járó elismerés.

A nevetekkel fémjelzett Urban Verbunk merőben új színt hozott a hazai amatőr táncéletbe. Szeretném, ha erről mesélnétek egy kicsit! A kezdetekről, az ötletről és hogy miért pont Gödöllőn képzeltétek el ezt megvalósítani?

Judit: Két alappillére van a dolognak, a tartalom és a forma. Ahmed és én olyan erőket tudunk egymás mellé tenni, amik erősítik és jól kiegészítik egymást. A név is kettősséget hord magában. Benne van az „Urban”, amely a városit jelenti és a „Verbunk”, amely a néptáncot képviseli. A névválasztás tudatos volt és nem titkoltan olyan hívószót kerestünk, amely marketing szempontból is megállja a helyét. Szeretnénk, hogyha  az UV által olyanok is a folklór felé fordulnának, akikhez eddig még nem jutott el, vagy nem került a látókörükbe. Bár sokan vagyunk, de még mindig sokkal többen vannak a néptáncos körökön kívül, mint belül. Nem véletlen a #városinéptáncvalóság kifejezés sem.

A rövidség és tömörség mindig is a népművészetünk sajátja volt, úgy a faragásokban, mint a népdalokban. Szeretnénk, ha a színpadon, a táncban mi is ilyen tömören tudnánk megfogalmazni a közvetíteni kívánt tartalmakat, gondolatokat.

Gödöllőn ez nem újdonság ám. A 2000-es évek elején már volt itt gyermektáncszínház. Mi olyan alkotók mellett dolgoztunk és nőttünk fel, akik mindig is újító dolgokat csináltak és ez valamelyest predesztinálta, a belső késztetés mellett, hogy nekünk is saját utakat kell járnunk. Tulajdonképpen az megy tovább, ami már korábban elkezdődött, csak most egy új arculattal, egy markánsabb megjelenéssel. 

Értem a belső késztetést, de azért ehhez kell egy társulat is. Mennyire a sajátja ez az együttesnek, amit csináltok? Olyan természetesen fogadta ezt mindenki, mint ahogyan az belőletek fakad?

Judit: Akkor vagy példa, ha megfelelő szenvedéllyel, átéléssel és hitelességgel csinálsz valamit. A tanítványok akkor tudnak elmerülni a munkában, ha rajtunk is ezt látják. Persze ez nem megy egyik pillanatról a másikra, ez hosszú munka eredménye.
Ahmed: Akik alkotnak és táncolnak számukra eldöntendő feladat, hogy mi a cél, amit szeretnének megvalósítani. A mi munkánk is szerteágazó, a gyerekcsoportok nevelésétől a felnőttekig, de mégis a teteje az az, hogy sikerült egy nyolc fiúból álló, profi társulatot létrehozni. A terv és a cél pedig az, hogy ezt rövidesen legalább öt női táncossal bővíthessük. Ennek már komoly gazdasági feltételei is vannak. Mi az utca emberének akarjuk megmutatni azt a kultúrát, amit örököltünk, igaz egy picit más szabályrendszer szerint. De aki ért a tánchoz és mélyen érti a folklórt, az láthatja, hogy mi eredeti anyagokból dolgozunk. Manapság egyre divatosabb az egészséges táplálkozás, ami a test egészségét szolgálja. Ezzel együtt az emberek kezdenek rájönni, hogy a léleknek is szüksége van táplálékra és a magyar népi kultúra ilyen, de el kell vezetni az embereket ehhez a kúthoz, hogy mindenki tudjon belőle inni. És mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez egy tudathasadásos állapot, nem, nem így van.

Én városi fiatal vagyok, baseball sapkát hordok, de mikor beülök az autómba, ott eredeti Kallós gyűjtéseket hallgatok, és mai emberként próbálom megélni a népi kultúrát.
Nem szeretnék vitatkozni azon, hogy a mi utunk jó, vagy rossz. Az idő múlását nem tagadhatjuk meg, az innováció segít minket. Ebben találtunk partnerekre ezekben a fiatalokban. Ha népművészetről beszélünk, akkor abban számomra kiemelten fontos a művészet kifejezés. Tisztában kell lennünk a saját örökségünkkel, jól kell ismernünk, de nem szabad másolatokat készítenünk, mert a replica óra sem jár jól, éppen azért, mert nem eredeti. Szóval szerintem először megértjük, aztán megtanuljuk, feldolgozzuk és megalkotjuk a saját népművészetünket. Szerintem ettől fog életben maradni.

Mit kell tudnunk az Urban Verbunk csapatáról? Mert gondolom egy ekkora vállalkozásban, aminek ti vagytok a „szülei” vannak segítőitek.

Judit: Az óvodás kortól egészen a felnőttekig foglalkozunk csoportokkal. Volt olyan, hogy még a szülők táncát is mi csináltuk. Eddig az iskolánk egy másik iskolához tartozott, de az idei évtől teljesen önállóan dolgozunk, ez is nagy célunk volt, ezt már szerencsére elértük, a magunk urai vagyunk. Asztalos-Kiss Zsuzsi, Bulyáki Zoli és a táncegyüttesből kinevelkedett táncosaink gondoskodnak az utánpótlásnevelésről. Sok a munka, de a legkisebb mag igényli a legnagyobb figyelmet.

Vannak olyan alkotók, akár a hazai, akár a külföldi táncéletben, akiknek a munkáiból ti merítkeztek, akire felnéztek? Vannak-e múzsák, honnan jönnek az ihletések?

Judit: Kevés szabadidőnk van, ezért nagyon nagy kincs, ha eljutunk színházba, valamilyen előadásra. Óriási öröm, ha úgy tudunk kijönni, hogy feltöltött az, amit láttunk. Fontos dolog a mi szakmánkban a befogadás és az elfogadás. Úgy érzem itthon, a néptáncmozgalomban ez most egy kicsit megakadt. Sok alkotó a saját gondolatait, elképzeléseit szeretné visszalátni, visszahallani másoktól is, szerintem ez nem jó. Sokkal nyitottabbnak kell lennünk. Hogy honnan az ihlet? Ez nagyon összetett dolog. Lehet ez egy mozdulat, vagy irodalmi alkotás, vagy a zene. Pinokkió meséje épp úgy megmozdít bennem valamit, mint mondjuk egy széki asszony gyönyörű éneke.
Ahmed: Én nagyon sokáig zenéltem, dudáltam és bőgőztem. Számomra az elsődleges inspirációkat a zene adja. Hogy miből merítkezünk? Erre nem tudok pontosan válaszolni, mert akkor tudnám a receptet is a jó produkcióhoz. Megpróbálunk sokfelől táplálkozni, de fontos, hogy ne másoljunk. A magyar táncszínpadokon természetesen vannak kiváló alkotók, őket figyelemmel követjük. De mi szeretnénk valami nagyon mást csinálni. Fiatalabb koromban Széphalmi Zoltántól egy nagyon jó, mértéktartó szemléletet tanulhattam, aztán a Jóisten úgy hozta, hogy később Fitos Dezső mellett táncolhattam sokáig, tőle nagyon mást, nagyon új dolgokat tanultam. Emellett, bár soha nem dolgoztunk együtt, Varga János „Bokszos” munkáit én nagyon szeretem, imádom a tüzet és a vehemenciát, amit ő a munkáiba ültetett. Hégli Dusán munkája pedig már a nyugat-európai táncművészetet idézi. Mindenki, akit említettem, nagy hatással volt rám, és mi is megpróbáljuk kialakítani a mi magunk arculatát. Fontos, hogy mi nem a néptáncmozgalomnak, vagy a táncos szakmának dolgozunk. Kimondhatom, hogy megpróbálunk betörni a szórakoztatóiparba, úgyhogy tripla felelősséget vállalunk. Hiszen, akiket nevelünk, nekik először az eredeti anyagokat kell megtanítanunk. De nem revü, vagy showtáncot akarunk csinálni, hanem a jelenkor haladó szellemiségével bemutatni a régmúlt értékeit.

Alkalmas erre szerinted a népművészet?

Ahmed: Azt gondolom, hogy igen. Magas színvonalú szórakozásra mindig is volt igénye az embereknek. Miért ne lehetne ezt a néptánccal megcsinálni? A népzenében már rég elfogadott az a szemlélet, amit úgy nevezünk, hogy világzene. Nálunk ez nincs. Van valami, amit táncszínháznak hívunk, de mindig megy a vita, hogy ez most „néptánc kategória”, vagy „tematikus”. Én azt gondolom, hogy mi autentikus táncot táncolunk akkor is, amikor félmeztelenül, maszkban táncolunk, vagy, ha magunkra öltjük a bagi viseleteinket. Egy tánc nem attól lesz autentikus, hogy milyen zenére és milyen ruhában csinálom, ezt csak mi, szakmabeliek vesszük észre, a laikusoknak semmi különbség nincs a kettő között. A mi lelkiismeretünkre van bízva, hogy mi mit bír el. Az alapvetés az, hogy a tánc mindig rendben legyen, de ha nem elég mélyről jön az érzés, amit közvetíteni akarunk, akkor az biztosan nem lesz átütő és átható. 

Hogy érzitek az UV helyzetét a mai magyar néptáncmozgalomban? Milyen képet láttok?

Judit: A mostani időkben rengeteg művészeti iskola dolgozik és az együttesek is hatalmas lendületet kaptak, köszönhető ez részint a jelentős anyagi támogatásnak és a nemzeti értékeink fokozott megbecsülésének. Ez egy nagyon szerencsés fordulat és szerintem az utolsó pillanatban történt a változás, mert majdnem oda jutottunk, hogy a népművészet az, amikor kizavarnak a színpadra egy falunapon és az emberek inkább elmennek sört venni, minthogy megnézzék. Hála Istennek korszerű néptáncpedagógia született, mi már ezen nőttünk fel, ezt tanultuk. Virágzik a táncművészet és a táncházmozgalom, újra több generáció van együtt a táncházakban, a fiatalok újra mernek táncolni és énekelni. Ennek egy szelete az UV, ami a színpadi táncművészetben is próbál olyan reform eszközöket használni, mint például ahogyan az a tanításban bejött. Sok út és sok ágazat van és mindnek van létjogosultsága. Egy gondolat az innovációról. Ahhoz, hogy egy új termék felkeltse a figyelmet, minimum 10% innovációnak kell benne lenni a hagyományos értékekhez képest, de nem lehet több mint 30-40%. Ez nagyon fontos számunkra.

Tudnunk kell, hogy mit lehet és mit kell megőriznünk és mennyit tehetünk bele magunkból és abból az újból, amit szeretnénk, hogy az mások számára is befogadható legyen.

Ahmed: A néptáncmozgalomban az a furcsa helyzet alakult ki, hogy általában egymást nézzük. Tehát táncos előadást elsősorban táncosok mennek el megnézni. Állandó játszóhelye a mozgalomban kevés együttesnek van. A problémát oda vezetném vissza, hogy ami ingyen van, az az emberek számára nem értékes. És a néptánc az elmúlt időszakban a falunapoknak és a nagy fesztiváloknak köszönhetően ingyen elérhető volt. Ha ezt felelősséggel végig gondoljuk, ez nagyon rossz beidegződés, de tudatosítanunk kell, hogy a néptánc nincs ingyen, az nem csak úgy terem, ebben sok embernek, nagyon hosszú időn keresztül, nagyon sok munkája van.

Amatőr vagy hivatásos? Mi van kialakulóban nálatok?

Ahmed: A profi társulatot mi leválasztottuk az iskoláról. Ezt már nem úgy nevezzük, hogy néptáncot táncolunk, hanem belekezdtünk egy olyan dologba, amit mi új magyar táncstílusnak neveztünk el. Azért nevezzük így, hogy alapvetően megkülönböztethető legyen másoktól és attól, amit eddig csináltunk.

Mitől új ez a stílus?

Ahmed: Attól, hogy formabontó módon mutatjuk be a táncot, ami már nem az eredeti táncolási módot és formát jelenti, az már nem bírja el. A mozgalom sem bírja el. Belekeverünk olyan mozdulatokat, amik még inkább kidomborítják a tánc esszenciáját.
Judit: De jelen volt ám ez már korábban is nálunk. Nem is mi fogalmaztuk meg, hanem egy-egy versenyen, fórumon mondta a szakmai zsűri, hogy ez nem autentikus. Hát legyen. A gyerekeink képzettek és szuperül énekelnek és a velük való közös alkotás ilyen dolgokat szült, gondolok itt például a Fölszállott a páva című telvíziós műsorban való szereplésünkre. Ha a szakma tiltakozik az ellen, hogy amit csinálunk az autentikus, akkor én sem fogom annak nevezni, legyen, ahogy akarják, akkor ezek szerint ez egy új táncstílus.

Szeretnek és nem szeretnek benneteket, illetve azt, amit csináltok. Sok a kritikus hang és azt látom, hogy kezd kialakulni egy rajongó közönség is. Hogy élitek meg ezeket a külső hangokat?

Ahmed: Nagyon kevés embernek van igazán saját véleménye. Kevés olyan hang van, ami a saját szakmaiságon és a meggyőződésen alapszik, sokan a hangadók után mennek. Hangadóból pedig van ilyen is meg olyan is. Persze sok olyan barátom van, akikkel egészen mást gondolunk a táncról, a néptáncról, de mégis emberi barátság van köztünk. Aztán van a „zsűri” intézménye, ahova gyakran bekúszik a kultúrpolitika, ami szerintem a művészet fenéken billentése, mert onnantól nincs szó sem érzelmekről, sem érzésekről, sem szakmaiságról.
Judit: Én szeretek tájékozódni és olyan emberek munkáját is szeretem olvasni, megismerni, akikkel nem feltétlenül értek egyet, de értékelem az erényeiket. Nem rég megjelent egy tanulmány, amelyben egészen megtisztelő módon hosszú oldalakat szentelnek a mi kis műhelyünknek, bár minket nem kerestek meg, hogy elemzés tárgya leszünk. Nem mondom, hogy boldog vagyok az állandó bírálatoktól, de el kellett fogadnom és meg kellett tanulnom vele együtt élni. Folyamatos önvizsgálatot tartunk, a bírálatok segítenek minket. A tanulmány címe „Érték, vagy eszköz? A népi kultúra közösség- és személyiségformáló hatásainak vizsgálata az erdélyi, és magyarországi amatőr táncegyüttesek tükrében”. Én azt hiszem, hogy a szakmánkra és a népművészetre nézve romboló hozzáállás a szembeállítás. A folklór, ahogyan azt a gyűjtők leírták, mondjuk a 19. századi formájában, már nem él. Ezt nem én mondom, hanem a néprajzosok. De itt vagyunk mi, akiknek örökül hagyták a tudást. Én a nagyszüleimtől Hévízgyörkön sohasem hallottam, hogy miért változtattunk ezen, vagy azon. A folklór változik és nem áll szemben az érték és az eszköz. Hála Istennek, hogy ez az érték eszköz lehet számunkra, hogy kifejezhessük magunkat.
Ahmed: Nem az a célunk, hogy olyan dolgot csináljunk, amivel megbotránkoztatjuk az emberek, mi csak szeretnénk, hogy elgondolkodjanak. Ha olyan dolgot csinálnánk, amiről nem beszélnek az emberek, amit nem bírálnak, akkor nem értük el a célunkat, mert nem értük el a nézőink ingerküszöbét. És valljuk be, hogy az IMAX és az XBOX világában, ez a vizuális küszöb már igen magas. Mi sem morzézunk most, hanem videóchatelünk. Nagy felelősségünk van persze, hogy ne csapjunk át polgárpukkasztásba. Az, hogy mennyire értékes, vagy maradandó a munkánk, azt az utókor fogja eldönteni. A legnagyobb ítész a néző. 

Néhány nagyon kifejező szlogent használtok, tömörítetek, ahogyan Judit fogalmazott. A „hestegeléssel” lehet sokakhoz eljuttatni az üzenetet. Az egyik ilyen a „Legyen a néptánc nemzeti sport”. Sokaknak ez lehet furcsa, vagy akár provokatív. Miért legyen a néptánc nemzeti sport és mit is jelent ez pontosan?

Ahmed: Azért, mert egy tudományról beszélünk és egy egész nemzet néphagyományáról. Nagyon komoly sportteljesítmény van mögötte. Elkezdtünk egy rendszert felépíteni annak érdekében, hogy egyszer valóban sportként ismerjék el a néptáncot. A művészetoktatási intézmények olyan testnevelő munkát vállalnak magukra a művészeti többlettartalom átadása mellett, ami mellett szerintem nem szabad elmenni. Ennek igenis nagyon komoly sport értéke van.
Judit: Tudod mikor bukott ki a dolog?! Amikor a mindennapos testnevelés bevezetése idején a művészeti iskolák, vagy az együttesek leigazolhattak két órát, ha a gyerekek rendszeresen jártak táncolni. Aztán jöttek az információk, hogy bizonyos helyeken nem fogadják el ezt az igazolást, mert ott csak „népitáncolgatunk”. Ehhez képest az együttesekben és művészeti iskolák próbatermeiben, egy hihetetlenül komoly mozgásfejlesztés, ritmusérzék fejlesztés, kardió edzés, izomfejlesztés zajlik, és ez még csak a próba eleje. És ezután még adod a folklórt, a népi éneket, és a táncot. Szerintem borzasztóan mostohán kezelik ezt a területet. Ez egy olyan komplex oktatási rendszer, amiben sokkal nagyobb értékek vannak, mint amit sajnos észrevesznek belőle. Tudom, hogy azért furcsa, mert látszólagos ellentét van a kultúra és a sport között. És persze utópia, de szívből szeretnénk, ha a magyar népművészet támogatottsága egykor a magyar élsportok támogatottsága közé emelkedhetne.

Judit: Hadd gondoljam azt, hogy kultúra, a szó legnemesebb értelmében, eszköz lehet arra, hogy a magyar népművészetet széles tömegekhez eljuttathassuk a mi nyelvezetünkön keresztül is.


Gőbölös Gábor

text