Huszonöt éve született a Fonó – nosztalgiázások a hőskorról

„A FONÓ-t azért alapítjuk, hogy legyen... egy hely, ahol össze lehet jönni” – írta 1995 májusában az alapító-tulajdonos Lukács József Lujó, és az immár huszonöt éves intézmény azóta is sokkalta több koncerthelyszínnél, táncháznál vagy klubnál. Olyan zenei-szellemi-közösségi műhely és találkozási pont, amely kétségkívül párját ritkítja a hazai kulturális életben. A negyedszázados fennállás kapcsán az induló stáb legfontosabb tagjai elevenítették fel a Fonó Budai Zeneház keletkezéstörténetét. Beszélgetőtársaim a Los Gringos együttes négy tagja – Kurdi Zoltán mindenes, az intézmény első ügyvezető igazgatója, László Sándor mindenes, a Fonó Records későbbi vezetője, Lukács József Lujó alapító-tulajdonos és Rádl Zoltán mindenes –, valamint a lemezboltot a kezdetektől vivő Mezei Péter. Interjú: Jávorszky Béla Szilárd.

„Lujó rendszeresen lejárt a gyermekeivel a dél-amerikai zenét játszó első magyar együttes, a Ki mit tud?-győztes Los Andinos törzshelyére, a Somogyi Béla utcai Józsefvárosi Klubba, imádta ezt a zenét, jó viszonyba került a zenekar tagjaival, olyannyira, hogy a gyerekek születésnapjára is a Los Andinost hívta vendégnek az Etele téri panellakásába” – emlékezik vissza László Sándor.

Rádl Zoltán így folytatja: „Aztán 1992-ben sajátos körülmények kíséretében a Los Andinos hat tagjából öten eljöttünk. Amikor Lujó legközelebb lement a Józsefvárosi Klubba, nem értette, hogy hová tűntek az ismerős muzsikusok. A zenekarvezetőtől kapott egy narratívát, aztán megkeresett bennünket, és kapott egy másikat”. Lujó pedig – lévén gyakorlatias ember – mindebből azt szűrte le, hogy

van itt öt ember, aki szeretné ezt a zenét játszani,
de nincsenek meg hozzá a megfelelő hangszerei – merthogy azok a zenekarvezetőnél maradtak. 

Lujó 1993 tavaszán magánemberként Peruban és Bolíviában járt, és élménybeszámolóra hívta fel őket magához azon a bizonyos pénteki napon. „Majd amikor felmerült, hogy nekünk a továbblépéshez milyen különleges, Magyarországon akkoriban beszerezhetetlen dél-amerikai hangszerekre – charango, ronrocco, tarka, pinkillo – lenne szükségünk, sorra kitette őket elénk az asztalra. Megkérdezte, akarunk-e zenekart alapítani, és ha igen, beszállhatna-e. Ha csak annyi lesz a dolga, hogy elmegy sörért, annak is örülne, de ha üthetné a dobon a tá-tá-titi-tát, akkor kifejezetten boldog lenne” – meséli László Sándor.

Lukács József Lujó a kezdetekről azt mondja: „A barátaim zenekar és hangszer nélkül maradtak, valamit tennem kellett. Úgyhogy hozzásegítettem őket, hogy ismét zenélhessenek”. A hangszereken kívül még „menedzserük” se volt, aki zenekart kovácsol e zenész baráti társaságból.

Lujó a zenekarral kapcsolatban Rádi szerint ugyanazt tette, mint később a Fonóval:

Lehetőséget teremtett. Nem a saját elképzeléseit szerette volna megvalósítani benne, hanem másokat helyzetbe hozni, hogy azok kedvükre kibontakozhassanak. Mint Lujó kifejti: 1993 szeptemberében a Los Gringosnak két klubja indult párhuzamosan: Budapesten, a Fehérvári úti FMH-ban és Székesfehérváron, a Szabad Művelődés Házában. Aztán folyamatosan járták az országot, és a zenekar deklarált célja volt, hogy az egész társaság mielőbb eljusson Dél-Amerikába. „Közben készítettünk egy kazettára való anyagot, amelyet Zsonónak köszönhetően a Pomázi Művelődési Házban vettünk fel, és amelyre vendégnek Csík Janit és Borbély Misit hívtuk el. Addigra kellően összecsiszoltuk az anyagot, előtte ugyanis kiutaztunk a Garda-tóhoz, ahol délelőtt próbáltunk, esténként pedig – hamisított munkavállalási papírokkal – utcazenéltünk. Úgyhogy a végén nagyjából nullszaldóra jött ki a nyaralás”. 

Arra a bizonyos közös dél-amerikai útra László Sándor emlékei szerint 1995 elején, január és március között került sor. Lujó a repülőúton elmesélte a nagy tervét, hogy a Sztregova utcában szeretne létrehozni egy új közösségi helyet. „Egyben kérdezte, hogy szeretnék-e részt venni benne.”

Lujóban a dél-amerikai úton érlelődött meg véglegesen az elhatározás.

Megvette az ingatlant, létrehozott egy rendszeresen összejáró „tanácsadó testületet”,
amelybe a zenekar tagjain kívül – meséli – meghívta többek között Balogh Tibit, Czabán Gyurit, Mezei Petit és másokat. Egyszer Szabados Gyuri és Hartyándi Jenő is eljött. „A júniustól zajló építkezés alatt pedig besűrűsödtek ezek az akkori cégem, a 77 Elektronika tárgyalójában tartott megbeszélések.”

Mezei Péter úgy folytatja: „Én jazzvonalról keveredtem ide, korábban Newport néven a Szív utcában, majd a Teréz körúton működtettem lemezboltot, meg jártam a fővárosi klubokat, főleg Dresch Misit hallgattam a Kinizsi utcában. Így ismerkedtem meg Balogh Tibivel, ő mesélte, hogy van egy srác, alapítana egy klubot, menjek el az egyik megbeszélésre. Tök ismeretlen, de szimpatikus arcok fogadtak, Lujó tíz mondatban vázolta, mire készül, és hogy kellene hozzá lemezbolt, jönnék-e. Persze, hogy jönnék. Hisz mindig is egy ilyen hely volt az álmom!”

A Dél-Amerikában szerzett élmények Kurdi Zoltán szerint összecsengtek Lujó gondolataival, így hazaérve felpörögtek az események. „Amikor erre az ingatlanra – ahol korábban a VSZM garázsa, szociális épülete és öltözője volt – a fedett szín alá begördült a »felvonulási épületként« funkcionáló lakókocsi, onnantól komolyan vettük az egészet”. A szerepek pedig hamar kialakultak. 

„Olyan volt ez, mint egy gimis zenekar alakulása: mindenki azt a hangszert vette el, amelyik megtetszett neki” – emlékezik vissza Rádl Zoltán. Kurdi Zoltán kifejti: „Így lettem én a cég első ügyvezető igazgatója, intéztem a beszerzéseket. Rádl Zoli pedig kinevezte magát létesítményfelelősnek, koordinálta a tervezőt és a kivitelezőt”. Rádl Zoltán hozzáteszi: „Engem május végével Lujó szó szerint kivásárolt a székesfehérvári kórház műszaki osztályáról, ahová évekre kötött a tanulmányi szerződésem. Felhívott, hogy mennyiért engednének el, utánakérdeztem, megmondtam, ő pedig elutalta az összeget.”

Lujó úgy emlékezik:

+egy csomó elkötelezett huszonéves fiatalt látott maga körül,
akiknek még nem volt kialakult egzisztenciájuk, akik még keresték a helyüket az életben. „És azt mondtam, jobb egy lelkes amatőr, mint két unott profi.”

„Abban a bizonyos lakókocsiban egyetlen fekete vezetékes telefonunk volt – ez, ugye, még a mobil előtti korszak), azon kellett intéznem az anyagszállítást” – folytatja Rádl Zoltán. „Sanyi meg közben a ház indulásához készült elő, szervezte a koncerteket. Úgyhogy sokszor arra vártam, hogy végre letegye a telefont. Egy idő után mindez olyannyira feszültséget okozott, hogy Sanyi a 77 Elektronikába járt át telefonálni.”

László Sándor számára óriási hajtóerőt jelentett, hogy amikor két kézzel kellett tenni valamit, Lujó haladt legelöl: ha kellett, téglát pakolt, ha kellett, padlót fektetett. Rádl Zoltán így eleveníti fel: „Emlékszem, szeptember lehetett, mikor Lujó két hétre elutazott külföldre. Mire összeült a válságstáb, és egymást erősítve mondogattuk, hogy nem leszünk kész a nyitásra. Visszatérte után Lujó először nem érette, mi ez a vert sereg, majd miután mindenki elmesélte, hogy szerinte miért nem fog ez menni, csak annyit mondott: ez mind hülyeség. Majd fél óra alatt mindannyiunkat feltüzelt.” László Sándor a nyitás előtt hajnalban még a mosdóban élfóliázott és a többiekkel terítette a szőnyegpadlót. Délelőtt azt az ajtót festették, amin este a művészek kiléptek a színpadra. „A Dresch Quartet és az amerikai Rova Saxophone Quartet után ráadásul – jó házigazdaként – a Los Gringosszal még zenélnünk is kellett”.

„Ha jelezték, hogy szükség van munkáskézre, bezártam a lemezboltot és jöttem”
– folytatja Mezei Péter: „Emlékszem, a Hungarotonban is festékes ruhában szedtem össze az árut, hogy legyen a nyitásra készlet. Majd amikor aznap hajnalban fél négykor Lujóval az átjáróban az OSB-lapot fúrtuk le, úgy éreztem, kész vagyok. Mondtam neki, muszáj aludnom 3-4 órát, mert egyébként megbolondulok. Mire Józsi lakonikusan csak annyit mondott: menjek nyugodtan, majd ő egyedül befejezi, mert azokat a lapokat le kell rakni. És amikor délelőtt visszajöttem, tényleg le voltak rakva”.

A megnyitóra mindenképpen nemzetközileg jegyzett sztárt szerettek volna hozni, és Balogh Tibi ötlete alapján a Rova Saxophone Quartet lett az a formáció, amely egyrészt október 20-án este ráért, másrészt ki tudtak fizetni. Rádl Zoltán úgy emlékszik: Tibi fuvarozta el őket Bécsből. Odabent még a többiek festettek, de a bejárat mellett már megjelent két virágdézsa. Merthogy hamarosan érkezik a közönség. És október 20-án este tényleg megnyílt a ház. Igaz, utána egyből be is zárt két hétre.

Senki sem tudta, miként sül el a megnyitó – folytatja Mezei Péter. „Előtte készítettünk plakátokat, amelyeket saját magunk ragasztottunk ki mindenfelé a városban. Sokáig őrizgettem belőle egy példányt, de sajnos azóta eltűnt. Viszont arra határozottan emlékszem, hogy a megnyitó napja és a kezdés időpontja nem szerepelt rajta”.

„Ráírtuk, de nem nagy betűkkel” – replikázik Lukács József Lujó. „Szerintem nem volt rajta” – mondja erre Mezei. Viszont

amikor hétkor kinyitották az ajtót, a Fehérvári útig állt a sor.
Adalékként meséli Kurdi Zoltán a kezdeti időszak vadplakátozásához: másnap mindig jött a telefon a közterület felügyelettől, és minden alkalommal hosszasan alkudoztak, hogy mennyi legyen a bírság. Mezei Péter szerint a CD-bolt nagyon jó időszakban indult, a saját kiadványok mellett a fontosabb nemzetközi kiadók termékeit is tartották. Beültek a 77 Elektronika egyik autójába, kiutaztak Cannes-ba, megismerkedtek a kiadóvezetőkkel és két hónap múlva itt volt az áru. „A csúcskorszakban 4-5000 címet is tartottunk.”

László Sándor másra is emlékszik: „1996 májusában Marika érkezése mindenki számára megváltást jelentett. Addig ugyanis mi takarítottunk felváltva. Reggel beengedtük az aktuális szakikat, napközben szerveztünk, délutánra rendbe tettük a házat, este pedig megvártuk, míg a koncert vagy a táncház véget ér, hogy bezárhassunk. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Csoda, hogy túléltük.” Rádl Zoltán hozzáteszi: időnként azért jöttek át takarítók a 77 Elektronikából, de ezt délután három órakor tették, amikor amúgy nem sok dolguk akadt a házban. A buli ugyanis este kezdődött. 

„A női vécében rendszeres volt a dugulás. Hol a buli előtt, hol közben, hol utána, de állandóan jöhettek az elhárítók” – folytatja Kurdi Zoltán. Az első pár alkalommal után A4-es papíron plakátolták ki, hogy mit ne dobáljanak bele az emberek, de ezzel sem oldódott meg a probléma. Egy idő után a duguláselhárítók szondával vizsgálták végig a hálózatot, és kiderült, az udvaron egy régi, repedt eternitcsőbe torkollik az egész, amelyet ráadásul átszőttek a fagyökerek. És ha odáig megtelt a cső, akkor kész, vége. Úgyhogy a ház mellett ásattak egy új csatornát, onnan kötötték rá a hálózatra, és onnantól megszűntek a dugulások.

Mezei Péter leszögezi: „Ami nagyon megfogott, az Lujó röpiratszerű koncepciója. Hogy a Fonó tényleg minden szempontból minőségi hely lesz.” László Sándor szerint ebbe az is beletartozott, hogy a mellékhelyiség is tiszta, gondozott.

„Ne egy lepusztult művház feelingjét árassza. Ez a koncepció engem is nagyon belelkesített.”
Lukács József Lujó szerint ebben a röpiratban valóban szerepelt, hogy egy polgárosodó országban annak, akinek jól megy, felelőssége van abban, hogy a kultúrát segítse. „Ezt a fajta társadalmi felelősségvállalást azért is írtam bele, mert – túl azon, hogy így gondoltam – reménykedtem abban, hogy mások is csatlakoznak. Ez sajnos nem történt meg.”

László Sándor ezzel kapcsolatban kifejti: „Ebben az írásban szerepelt egy szerintem elhibázott mondat is, miszerint a helynek önfenntartónak kell lennie, nem szabad az államhoz fordulnia támogatásért. Ez a hozzáállás Fonó első éveit végigkísérte. Miközben sokszor annak is örültünk, ha egy-egy koncert költségvetését az aznapi bevétel kitermelte”.

Lujó erre úgy reagál: „Ezt a kitételt elsősorban a függetlenségünk megőrzésének fontossága miatt írtam bele. Hiszen értelmes állami támogatást sem akkoriban, sem azóta nem igazán lehet kapni anélkül, hogy ne akarnának a ház ügyeibe beleszólni. Ezért is gondolkodtam magánszerepvállalásban. Akkori cégemnek, a 77 Elektronikának sokkal kevesebb gondot jelentett bármit kifizetni a Fonónak, mint hogy én a vállalat dolgai helyett a zeneház anyagi problémáival foglalkozzam. Miközben nyilván az is támogatta a helyet, aki rendszeresen eljárt ide. Ő ezzel járult hozzá a Fonó fennmaradásához”.

Az államnak sokáig jogi szempontból sem volt lehetősége arra, hogy támogassa a Fonót – jegyzi meg Kurdi Zoltán. Úgy emlékszik, ott ültek Török Andrásnál, az MKM kulturális helyettes államtitkárnál, aki az akkori törvények szerint nem tudott pénzbeli támogatást adni egy kft-nek. Mindent megpróbált, segíteni akart, de törvényes keretek között nem adhatott. Akkor még nem létezett a kht forma. Ennek áthidalására találták ki jóval később a struktúrán kívüli alapot.

László Sándor felidézi: „Bár az Utolsó Óra programra és bizonyos fesztiválokra kaptunk címkézett pénzeket, 2003-ban Hiller István volt az első miniszter, aki már a ház működésére adott. Megszellőztettük, hogyha másnak nem fontos a létünk, akkor bezárunk, mire Hiller felhívott, hogy a »fuldokló halat ki kell húzni a vízből«. És nekem igazából akkoriban lett elegem abból, hogy igazgatóként az energiáim nagy részét a pénzszerzés vitte el”.

A Fonó történetében Lujó szerint mindegyik igazgatónak az volt a baja, hogy nem kapott konkrét költségvetést, amire évadot tervezhetett.

„Én meg hiába mondtam, hogy ha kell pénz, akkor lesz, ők nem bírták ezt a folyamatos létbizonytalanságot.”

Kurdi Zoltán hozzáteszi: „Én fél év után sokalltam be a lehetetlen terheléstől. Könnyítésként 1996 tavaszán Zsono lett az új igazgató, és bár még sokáig dolgoztunk együtt, 1997 végén családi okok miatt távoznom kellett”. Rádl Zoltán megjegyzi: „Nagyjából én is eddig maradtam a Fonónál, akkor döntöttem el, hogy inkább az építész pályát választom. Amit azóta sem bántam meg. Miként az itt töltött éveket sem.”

Ezzel kapcsolatban László Sándor elismeri: „Belőlem is rengeteget kivettek az első hónapok, átmenetileg itt is hagytam a házat, aztán a lemezkiadás révén visszatértem. Amikor pedig 1998-ban szétválasztották a zeneházat és a lemezkiadást, a Fonó Records vezetője lettem. Hét-nyolc évig vittem a céget, aztán a korábban említett okok miatt végleg távoztam”.

Lukács József Lujó végül arról beszél:

mindannyian addig maradtak, amíg hozzá tudtak tenni a ház működéséhez.
„Mai fejjel abnormális követelmények között kellett dolgozniuk. Az ő áldozatos munkájuk nélkül azonban nem született volna meg a hely. És nem ünnepelhetnénk most a Fonó Budai Zeneház fennállásának huszonötödik évfordulóját”.

-------------

Alapító gondolatok

 

„A FONÓt azért alapítjuk, hogy legyen... egy hely, ahol össze lehet jönni.

A magyar falvakban évszázadokon keresztül megvolt az a hely, ahova a mindennapi élet amúgy unalmas, de nélkülözhetetlen tevékenységeit a közösség összegyűjtötte. Együtt érdekesebb volt kukoricát fosztani, vagy éppen fonni. Az este folyamán meséltek, énekeltek és közben megbeszélték a falu dolgait. Valódi otthona volt ez a népi kultúrának, a szájról-szájra terjedő hagyománynak, éltette azt.

Ma a népi kultúra már többnyire városi és legfeljebb az aluljárók és WC-k felirataiban virágzik. Az emberek találkozását helyettesíti a TV-ből és a legtöbb rádiócsatornából készen kapható élmény. Pedig ez az áradat nem a nép sajátja. Fogyasztókat nevel, akiknek az a dolguk, hogy kívánják az aktuális, általában külföldi csodákat, és érezzék rosszul magukat, ha valamiből kimaradnak.

Politikusaink is ezt a trendet erősítik. Elvétve esik szó arról, hogyan maradhat talpon a nemzet (nemcsak a MAGYAR, hanem mindazok közössége, akiket az évszázadok során a jó vagy a rossz szél ide sodort). Elég, ha ügyes privatizációval, megfelelő adótörvényekkel, elkeserítő társadalombiztosítással és oktatáspolitikával kitermelik a következő évszázad olcsó és bamba munkaerejét, akiknek legfőbb gondja, hogy melyik mosóport vegye meg.

Én a gyerekeimnek nem ilyen jövőt szeretnék.

Azt szeretném, ha nyitottak lennének, tudnák, hogy honnan jönnek, és milyen értékek vannak a világon.

Azt szeretném, ha mindenkinek lenne lehetősége a „kulturális” áradat mellett megismerni és választani azt, amit a sajátjának tekint, ami neki kapaszkodót ad.

Politikai eszközeim nincsenek, hogy az ország sorsát befolyásoljam, de nem is állnék soha azok közé, akik a világ dolgait az utolsó ötven évben meghatározták.

Vállalkozásom révén anyagi biztonságban élek, és azt hiszem, az én felelősségem abban van, hogy ne hagyjam elveszni a (magyar) polgári kultúrát.

Kétes alapítványok helyett inkább arra gondoltam, hogy legyen egy hely, ahol össze lehet jönni, megismerni mások örömét, bánatát, gondolatait, a zenét, táncot, miegyebeket.

Nincs ilyen tapasztalatom, de azt hiszem, egy ilyen helynek alapjában véve önfenntartónak kell lennie, mert ha mások (akár az alapító) rendszeres támogatására utazik, szükségképpen elveszíti hitelét és érzékenységét. Mint ahogy a fonót is szigorú szabályok alapján a falu közössége tartotta fenn, a FONÓ sem működhet anélkül, hogy azt a gondolattal egyetértők ne támogassák. Nem elsősorban adománnyal, hanem a mindennapi jelenlét, a vélemény, a közreműködés, a lojalitás révén.

A FONÓ akkor tölti be szerepét, ha célkitűzéseit minél többen érzik magukénak, és jelenlétükkel, érdeklődésükkel életben tartják a házat. Remélem így lesz.

Lukács József, 1995 május”



 

 

text

Most szól: