A tánc bolondja vagyok

Klasszikus „népi arc”, ráadásul igazi úttörő, mégsem szereti a homlokráncolós, szakbarbár megközelítést, ha népi kultúráról, tánckultúráról van szó. Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus egy új pesti színház tervéről, színpadra koreografált történelemről és a táncba kódolt szabadságról. 

Csehországban jár egy mondás: a cseh zenészek saját bevallásuk szerint a szlovákoktól tanulnak muzsikálni, a szlovákok a magyaroktól, a magyarok pedig csak tudnak.
Erről eszembe jut egy tavalyi történet Kuvaitból. Kérdezték a helyi szervezők, hogyan táncolnak a magyar lányok. Mondtuk, hogy hát a magyar csárdást, azt bizony a férfival szemtől szembe táncolják. Azt mondták, azt nem lehet. A szomszéd étteremben az elfedett arcú nők a levest is elkendőzött arccal ették.

Hogyan került az életébe a tánc?

1956-ban születtem Miskolc mellett, Szikszón. A család egyik ágon lengyel származású, számos szál pedig Kassához fűz bennünket. Felmenőim életében nagy szerepet játszott a katonaság. Nagyapám a galíciai és az olasz fronton harcolt az összeomlásig, apám szanitécként szolgált a Donnál. Különös, kemény ember volt, nem volt könnyű szót érteni vele. Édesanyám tanítónő volt, sajnos ötven­évesen elhunyt. Mindenesetre ő szerette a színházat, így amikor középiskolát kellett választanom, akkor a gépészeti szakiskola helyett az Állami Balett Intézetet választottuk, ahol akkor indult az első néptánc tagozat.

Otthon a lemezjátszó előtt gyakoroltam. Kiderült, hogy a bokázó, a borsodi átvető, a cifra és a többi alaplépés igen könnyen megy nekem.

Jött, látott, győzött a felvételin, aztán Budapestre költözött?
Igen. Mindig is vonzott Budapest, de az elején el voltam veszve. Aztán belejöttem, mint kiskutya az ugatásba. Ma taxit is vezethetnék, úgy ismerem a várost. 1973 óta itt élek.

Mi történt azután?
Kallós Zoltán kijött a börtönből Erdélyben, átjött Magyarországra, meglátogatta a néptánc tagozatot, és meghívott magához Kolozsvárra. 1973 nyarán, tizenévesen rábeszéltem a szüleimet, hogy engedjenek el Erdélybe. El is mentem, de Zoli bácsit nem találtam otthon Kolozsváron, Gyimesig kellett mennem utána. Aznap már utaztunk is tovább Moldvába. Akkor voltam először Erdélyben, azóta is a szerelmese vagyok. Utána vagy tíz-tizenöt évig szinte hetente jártam Gyimesbe, Kalotaszegre, Mezőségre táncot gyűjteni. Barátaim lettek ott, családi kapcsolatok szövődtek. Itthon pedig dübörgött a táncházmozgalom. Bolondultak az emberek a népzenéért, a néptáncért. 

Huszonévesen tehát a táncházmozgalom sűrűjébe csöppent bele.
Igen. 1975-ben megismerkedtem Martin Györggyel is, bemutatkoztam neki, és mondtam, hogy szeretném az életemet a Kárpát-medencei táncoknak szentelni. Azt mondta, hogy ő is éppen ezt teszi. A mentorom lett. Olyan atyai barátság alakult ki köztünk, hogy haláláig, 1983-ig szinte mindennap beszélgethettem vele, tanulhattam tőle. Azóta is azt a feladatot végzem, amit rám bízott. 1975-ben nívódíjjal végeztem a negyvennégy fős évfolyamon a balettintézetben, és elkezdtem a Magyar Állami Népi Együttesben táncolni. 1984-ben megalapítottuk a Kodály Kamara Táncegyüttest, amelytől ugyan már 1985-ben megvonták az állami támogatást, 1991-ig azért kihúztuk valahogy. Még Amerikában is turnéztunk 1988-ban. Tehát napközben kodályoztam, esténként pedig a szegedi József Attila Tudományegyetem táncegyüttesét tanítottam, na meg a gyöngyösi Vidróczkit.

Nagy Csomor András

teljes interjúja a Mandiner hetilapban!

II. évfolyam 32. szám

text