Egy eltűnőben lévő átörökített mesterségről beszélgettek a Kolozsvári Magyar Napokon 

Kolozsvári Magyar Napok második napján a KMN Tv-ben zenés beszélgetés zajlott le Könczei Csongor néprajzkutató, illetve két erdélyi zenész, Varga István és Toni Rudolf között a még megmaradt erdélyi hagyományőrző muzsikusokról. 

Könczei Csongor azzal indított, hogy ezek az apáról fiúra szálló, átörökített mesterségek már kiveszőfélben vannak, míg régebben a gyerekek nem iskolában tanultak meg hangszereken játszani, hanem a táncházakban, az idősebbek „háta mögött ülve”, és egy egész életen át tökéletesítették tudásukat, ma már ez nem így működik. Varga István "Kiscsipás" prímás is az édesapjától kezdte el megtanulni a szakmát. Tizenkét éves korában kezdett el nótákat fütyülni, és amire a hegedű a kezébe került, már tudott minden dallamot, csak azt kellett megtanulnia, hogy ezeket hogyan játssza le a hangszeren. „Nem adtak hangszert a kezembe. Amikor nem voltak otthon, bementem a szobába, és kivettem édesapám szekrényéből a hegedűt. Először lepattant a húr, és megijedtem, így gyorsan vissza is tettem. Édesapám visszahangolta, de amikor másodszor is észrevette, hogy elhangolódott, elkezdett tanítani, mert látta, hogy érdekel” – elevenítette fel gyerekkori emlékeit Varga István. 
A beszélgetésen részt vevő muzsikusok Kalotaszeg híres cigányzenész-dinasztiáinak a leszármazottai. Varga István a Bánffyhunyadi "Csipások" harmadik generációs leszármazottja, ezért is kapta a "Kiscsipás" becenevet.  Dédapja, id. Varga Ferenc "Csipás" a 20. század elején híres volt arról, hogy bal kézzel hegedült, és a Kalotaszegi madonna című magyar vígjátékban is feltűnt. A zenés beszélgetés másik muzsikusa a mérai "Árusok" dinasztiájának leszármazottja, ő is még édesapjától „lopta el a szakmát”. 

 A múlt század elején még több településen is léteztek cigányzenész dinasztiák, amelyek nem csak saját falujuk, hanem az egész vidék népzenei igényeit ellátták. Ezek a zenészközpontok Bánffyhunyadon, Gyalun, Magyarlónán, Mérában, Bogártelkén, Gyerővásárhelyen és Váralmáson voltak.  Azonban a könnyűzene térhódításával a hagyományos zene iránti igény a kalotaszegi falvakban jelentősen csökkent, így a cigányzenészek száma az utóbbi időben megcsappant. Míg a 20. században Kalotaszegen ötven zenekar volt, ma már csak egyet lehet összehívni, ha táncházba, lagzikra vagy bálokra kell menni – mesélte Könczei Csongor néprajzkutató. 
 
 Arról is beszélt, hogy régebben nem tudták a falvakban meghatározni, meddig tart a határ, csak abból észlelték, hogy „meddig talál a muzsika és a tánc”. Minden kalotaszegi faluban ugyan kicsit másképp húzzák és ropják, de a nóták ugyanazok, csak a ritmus változik. Így régebben egy zenekar csak a környéken tudott zenélni, ahol ismerték a zenéket és táncokat. Sajnos ezt a fajta zenét ma már nem sokan keresik. Ahol vannak tánccsoportok – mint például Mérában –, oda még járnak a zenészek, de egyre ritkább az az alkalom, amihez ezt a fajta muzsikát választanák. Toni Rudolf szerint, ha ma nekifog kalotaszegit muzsikálni, már senki nem érti, nem ismerik a dalokat. Nehéz megtanulni egy hangszeren úgy játszani, mint a régi muzsikusok, ezért szerintük a fiatalok már nem nagyon folytatják a hagyományt.  
 
 Japánban éli reneszánszát a magyar néptánc

 Ám van ahol éppen most van a magyar néptánc reneszánsza, és ez a hely éppen Japán. Varga István is volt ott turnézni, és meglepődött, hogy az ottani iskolákban hogyan járják a csárdást és a legényest. Számos tánccsoport van, amelyeket még Tímár Sándor koreográfus, táncpedagógus indított el, és azóta is működnek. Nyugat-Európában is van egy ilyen réteg, persze összefügg a magyar emigrációval is, és ez egy új piac a muzsikusok számára. Az erdélyi muzsikusok élete nagyon megváltozott az elmúlt száz évben. 
 Ma már rengetegen mennek külföldre turnézni, Japánba, vagy Nyugat-Európába, és egyre kevesebbet járnak esküvőkbe, táncházakba pedig már alig-alig. Ez sajnos egy eltűnőben lévő szakma, egyre kevesebben vannak, akik folytatják a hagyományt. Ma már leginkább táborokban, iskolákban tanulják a zenélést, amivel nincs is baj, viszont így Varga István szerint sohasem fogják megtudni azt, hogy milyen érzés, amikor a zenészpad háta mögötti székről végre átülhetsz a padra, az öreg muzsikusok mellé.


Lőrincz Anna

text