Perdül a szoknya, koppan a csizma

Hagyományápolás a Szilágyi házaspárral

Kárpátaljai magyarként hagyományainkat, kultúránkat megismerni kötelező dolog. Múltunk ismerete tesz teljessé minket. A magyar néptánc a zene és a tánc szeretetét közvetíti, kitartásra, elkötelezettségre nevel. Szerencsére akadnak még ma is olyanok, akik szívvel-lélekkel tanítják néptáncainkra a fiatalabb generációt. Szilágyi László és felesége, Gabriella vezetésével múltunk szinte újjáéled a perdülő szoknyák és koppanó csizmák között. Ismerjük meg őket!

Mit tudhatunk a Szilágyi házaspárról?
– Nevetlenfaluban születtem, ott is végeztem a középiskolai tanulmányaimat – kezdi beszélgetésünket László. – Ezt követően az Ungvári Művészeti és Közművelődési Szakközépiskola koreográfia szakára jelentkeztem. Ott ismerkedtem meg közelebbről is a néptánccal. A szakközépiskola befejezése után felkértek, hogy mint profi táncos folytassam tovább karrieremet. Egy évet táncoltam az Ungvári Megyei Filharmóniában. Az élet azonban közbeszólt. Balesetet szenvedtem, így nem folytathattam tovább a táncolást. Ekkor döntöttem el, hogy beiratkozom a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola (ma már II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola) angol-földrajz szakpárjára. A diplomám átvételét követően pedig a főiskola oktatójaként kezdtem el dolgozni és dolgozom ma is. A táncoktatás azóta sem szűnt meg, régebben a gólyabálok keringőit is én vezettem, valamint táncházakat is tartok.

– Beregszászban születtem, tizenhárom éves voltam, amikor szüleimmel együtt kiköltöztünk Magyarországra – veszi át a szót Gabriella. – Igazából én nem akartam elköltözni itthonról. Így megbeszéltem Istennel, hogy ha küld nekem egy olyan férjet, akivel Kárpátalján tudok élni, dolgozni, akkor bizony hazajövök. Ez meg is adatott. Gyermekkoromban a beregszászi cserkészcsapat tagja voltam, ott ismerkedtem meg igazán a néptánccal, a népi játékokkal. Ezt követően költöztünk Szegedre, ahol egy pedagógiai szakközépiskolába jelentkeztem. Utána a Kecskeméti Főiskola tanító és óvodapedagógus képzésén vettem részt. Mindig is szerettem gyermekekkel foglalkozni. A tanulmányi éveim alatt az volt a fő szempontom, hogy amit én Magyarországon magamba szívok, azt majd később itthon kamatoztatni tudjam, valamint, hogy hasznos tanítója legyek a kárpátaljai magyar gyerekeknek.

Hogyan ismerkedtek meg?
– Minden nyáron itthon voltam, cserkészkedtem, és egy közös kirándulás alkalmával megismerkedtünk. Sok programot együtt szerveztünk, és mivel az érdeklődési körünk hasonló volt, egyre közelebb kerültünk egymáshoz – vallja be Gabriella.

– Egy alkalommal, amikor Gabrielláék gyermekekkel utaztak Erdélybe kirándulni, emlékszem, megláttam őt, ahogy a kicsiket kíséri, mesél nekik, és eldöntöttem, hogy ő lehet a jövendőbelim. Mindig is fontos volt számomra, hogy a feleségem, a társam jól tudjon majd kommunikálni a gyermekeimmel, tudjon táncolni és szeressen úszni – teszi hozzá László, miközben kedvesét nézi.

Miért volt fontos önnek, hogy jövőbeli párjában fokozottan jelen legyenek az anyai tulajdonságok?
– Én akkor már pedagógusnak készültem, és nagyon szerettem a nagyobb gyerekekkel foglalkozni. Ezért azt szerettem volna, hogy ha majd saját gyermekeim lesznek, akkor olyan édesanyjuk legyen, aki sokat tud velük lenni, szeret mesélni, énekelni, táncolni, közösen játszani velük. Hála Istennek, mindez meg is valósulhatott.

Mikor kell elkezdeni a néptáncok tanulását?
– Mindenképp kicsi korban kell elkezdeni a tanulást. A tinédzserekkel már nehezebb megszerettetni az autentikus magyar táncokat, hiszen a mai modern zenei stílus elég távol áll ettől – fogalmazza meg László.

– Emellett nem elég pusztán az, hogy szeretünk táncolni. A kicsik oktatásához egyfajta pedagógiai tudás, érzék is kell. Annak érdekében, hogy ezt szakszerűen tudjam csinálni, több képzést is elvégeztem. Ilyen volt a Hagyományok Háza által hirdetett tanfolyam, a Mesterkurzus, és az Így tedd rá! képzés. Megtanultuk, hogy mondókákkal, játékokkal kell elkezdeni a gyermekek tanítását. Később a Ringató foglalkozás vezető képzést is elvégeztem, ami jó alapja lehet a néptáncnak – egészíti ki Gabriella.

Gabriella, ön a Rezeda Néptáncegyüttes egyik oszlopos tagja. Milyen ötletből született a néptánccsoport?
– A Rezeda Táncegyüttest a szülők, barátok kezdeményezésére indítottuk el. A néptáncegyüttes megszületésében több szülő is részt vett. Jelenleg Váradi Enikő, Bak Dávid és Orosz Péter azok, akikkel közösen tanítjuk a csoportokat. Úgy láttuk, hogy a beregszászi, beregvidéki édesanyák, édesapák szeretnék, ha a gyermekük néptáncot tanulna, ha közelebbről is megismerkedhetne a népi kultúrával. A sokéves munka meghozta gyümölcsét, hiszen ma már több csoportunk is van. Büszkék vagyunk arra, hogy városunkból és környékéről örömmel hozzák hozzánk gyermekeiket a szülők.

László, önnek hogyan kapcsolódik a mindennapjaiba a néptánc?
– A pedagógusi munkám mellett nem sok időm jut már a táncra, inkább elkísérni szoktam a feleségemet a foglalkozásokra. Pár éve a főiskolánkon részt vettem egy mentálhigiénés képzésen. A gyakorlati foglalkozásunk keretében azt a feladatot kaptuk, hogy egy projektet kell készítenünk, végrehajtanunk. Ekkor jött egy olyan ötlet, hogy alakítsunk egy táncklubot, ahová házaspárokat hívunk meg. Ezeken az alkalmakon főleg társastáncokat (keringő, csacsacsa) mutattunk be, valamint beszélgettünk, nevetgéltünk, megvitattuk a mindennapokat, így alkalmuk nyílt a pároknak minőségi időt tölteni együtt. Büszke vagyok arra, hogy nagy sikere lett ennek a kezdeményezésnek, és reményeink szerint a karantén feloldása után tovább tudjuk folytatni a klubot. Érdekesen alakult ez az életünkben. Előbb a feleségem volt a segítőtársam a táncoktatás terén, mostanra ő örökölte meg ezt a feladatot, és ma már én vagyok az ő segítője – mondja a férj.

Három gyönyörű gyermeket nevelnek. A munka mellett hogyan jut idő a családra, magánéletre?
– Mindig is több gyermekre vágytam – ismeri el Gabriella. – Örülünk nekik, nagyon szeretjük őket. Bár igaz, hogy sűrű mindennapjaink vannak, de úgy próbáljuk alakítani, hogy a munka mellett sok időt töltsünk együtt, utazunk, biciklizünk, úszunk, hegyet mászunk, és a legfontosabb, hogy együtt imádkozunk. Fontos számomra, hogy amíg ki nem repülnek a családi fészekből, addig a tőlünk telhető legtöbbet nyújtsuk nekik, amiből az életben később meríthetnek. Persze mi sem vagyunk tökéletesek a gyermeknevelésben. Így teljes az életünk.

Milyen terveik vannak a jövőre nézve?
– Mi nagyon szeretünk utazni, új helyeket felfedezni, új kultúrát megismerni, akár a gyermekeinkkel, akár csak kettesben. Az idei évre tervezett utazásunk elmaradt, de ennek ellenére nem panaszkodhatunk. Reméljük, hogy a jövőben ezt be tudjuk pótolni, mert ilyenkor mindig feltöltődünk, energiát kapunk a mindennapokhoz. Valamint reménykedünk abban is, hogy azokat a gyermekeket, akik velünk kapcsolatba kerülnek, tovább tudjuk vezetni a mondókákon, a népi játékokon keresztül a néptánc útján – vallják közösen.

Mi pedig sok sikert és kitartást kívánunk!
Kurmay Anita

text