Amerikáig repítette az alföldi néptáncot a debreceni fiatal

Kovács Dénes a Debreceni Népi Együttes tagjaként elnyerte a Kőrösi Csoma Sándor-ösztöndíjat, így lehetősége nyílt Amerikában élő magyarokat megismertetni a néptánc szépségeivel. Interjú.

 Kovács Dénest legutóbb a virágkarneválon láthattuk, az Együtt 100, a 70 éves Debreceni Népi Együttes és a 30 éves Főnix Táncegyüttes közös táncszínházi produkciójában. Az előző két évben azonban Amerikában, Los Angelesben tevékenykedett, nagy utat járt be, s talán nem csak kilométerekben mérve, tanított és tanult. A néptánccal való első találkozásáról, tanulmányairól, céljairól, budapesti életéről és természetesen, különleges amerikai kalandjairól is mesélt nekünk.

 Dehir.hu: Mióta néptáncol, s miért éppen ezt a mozgásformát választotta?

Kovács Dénes: 1999-ben kezdtem el az általános iskolát, s mint mindenkinek, nekem is kötelező volt néptáncot tanulnom az első két évben. Nagyon érdekes, hogy ebben az időszakban kifejezetten rühelltem ezt a mozgásformát, majd hirtelen jött egy pálfordulás, magam sem tudom, hogy mi miatt, de megszerettem. Hercz Vilmos, a Debreceni Népi Együttes vezetője tanított, aki látva a lelkesedésemet, meghívott hozzájuk, s azóta is ott táncolok.

A néptánc számomra azóta több, mint egy hobbi, heti kétszeri kétórás foglalkozás: életforma. A rengeteg próba, fellépés, annyi időt és energiát igényel, hogy mondhatom, a néptánc gyakorlatilag a fél életem.

Dehir.hu: A néptáncon kívül mivel foglalkozik? Dolgozik, tanul?

Kovács Dénes: Középiskola után Budapestre költöztem, elvégeztem a gépészmérnöki szakot, és csatlakoztam egy ottani néptáncegyütteshez is, az Angyalföldi Vadrózsákhoz. Közben a Debreceni Népi Együttesből sem szálltam ki, lokálpatriótának tartom magam, nagyon szeretek hazajárni Debrecenbe, folyamatosan utazok. Szerencsére a műsorok általában hétvégén vannak, úgyhogy egyetem mellett is meg tudtam oldani, hogy mindkét együttes aktív tagja maradjak. A néptánc gyakorlatilag a szabadidőm, de egy cseppet sem bánom, mert rengeteget adott, bízom benne, hogy valamit vissza tudok adni belőle másoknak is, ezért is pályáztam meg a Kőrösi Csoma Sándor-ösztöndíjprogramot.

 

Dehir.hu: Hogyan sikerült elnyerni, s mivel járt ez az ösztöndíj?

Kovács Dénes: Az egyik volt táncostársamtól hallottam az ösztöndíjról, s az egyetem végeztével úgy gondoltam, megpályázom, s ha sikerül, szeptembertől el is tudnám kezdeni. A párommal együtt jelentkeztünk, s ugyan első körben nem egy helyre osztottak be minket, némi telefonálgatás után sikerült elérni, hogy mindketten Los Angelesbe, az ottani magyar diaszpóra segítségére legyünk. Azért is szerettünk volna egy helyre kerülni, mert a néptánc egy olyan műfaj, amelyet leghatékonyabban párosan lehet átadni másoknak.

Dehir.hu: Milyen feladataik voltak az angyalok városában? Tanítottak, tanultak, felléptek?

Kovács Dénes: Los Angelesben körülbelül 100-150 ezer magyar él, nagyon sokan szervezetbe tömörültek, van három magyar cserkészcsapat, különböző kulturális szervezetek, a Kárpátok Néptáncegyüttes, amely idén ünnepli fennállásának 55. életévét, illetve van egy hétvégi magyar iskola is, ahol a diákok vasárnaponként délelőtt 9-től délután 2-ig tanulnak magyart, történelmet és magyar néptáncot. Három korosztályt kell elképzelni, az egészen kicsi óvodásoktól a kamaszokig, akik közösségben szerezhetnek magyar öntudatot. A párommal két egymás utáni évben is elnyertük az ösztöndíjat, így tavaly hat, idén öt szervezethez voltunk beosztva.

A feladatunk az volt, hogy illeszkedjünk, épüljünk be a szervezetek életébe, és segítsünk őket ott, ahol csak tudjuk.

Mi néptáncosként kerültünk ki Los Angelesbe, ami azt is jelentette, hogy a munkánk 90 százalékban tánccal kapcsolatos feladatokból: rendezvényszervezésből, tanításból, gyakorlásból, ruhavarrásból, koreografálásból állt. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk és sokat tanultunk egymástól, de sajnos a koronavírus-járvány keresztbevágta a munkát. A közösségek ereje az együtt töltött időben mérhető, ettől függetlenül megpróbáltuk mind a magyar iskolát, mind a cserkészeket, mind a néptáncegyüttest ugyanúgy támogatni, s online folytatni a táncpróbákat.

 

Dehir.hu: Mi volt a legnagyobb élményük, sikerük Los Angelesben?

Kovács Dénes: Látni azt, hogy 10 ezer kilométerre Magyarországtól egymás között is magyarul beszélő fiatalok élnek, úgy, hogy életükben talán egyszer-kétszer jártak Magyarországon, az valami fantasztikus.

Rengeteget lehet tanulni tőlük a magyarságról, hazaszeretetről. Ezek a fiatalok nagyon büszkék arra, hogy magyarok, s ezt kifelé is mutatják az amerikai barátaiknak.

Talán ez a legnagyobb élmény, amit kaptunk tőlük, s amit mi adtunk nekik az a Kárpátok Néptáncegyüttes fellendítése.

Itt Magyarországon az amatőr táncházmozgalom mára már egy igazán kifejlett életet él, rengeteg fesztivál, turné van, ahol ezek az együttesek találkozni tudnak egymással. Mi a kintlétünk alatt megpróbáltuk a párommal ezt a közösségi életet átadni az együttesnek, csoportoknak.

Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy két év alatt sikerült megháromszorozni a tagok számát.

Jó volt látni, hogy egy erős közösség alakult ki, s bízunk benne, hogy meg is tudják tartani ezt, s még ott lehetünk a Kárpátok 60., 70. és még ki tudja hányadik jubileumán is.

Dehir.hu: Egy ideje azonban már itthon van. Mik a tervei, hogyan tovább? Marad a néptánc „hobbiként” vagy főállásban is ezt szeretné csinálni?

Kovács Dénes: A párommal most egy országos szólótáncversenyre készülünk, aminek Békéscsaba ad helyet. A cél, hogy elnyerjem az aranysarkantyús címet. Egyelőre úgy gondolom, hogy több lábon kell állni, bármikor jöhet egy betegség, ami meg tud akadályozni abban, hogy táncolni tudjak, ezen kívül amatőrként is van alkalmam bőven kitáncolni magam. Sok társam választotta szakmája helyett a néptáncot, de én a többlábúságban hiszek. 

Szilágyi Szilvia

text

Most szól: