Pásztorhagyományok napja a Gébárti-tó partján

Tizenkettedik alkalommal rendezték meg a zalaegerszegi Gébárti-tó partján álló Kézművesek Házában a pásztorhagyományok napját. A minden korosztály számára nyitott – és ingyenes – rendezvény valójában csak záróakkordja volt a Népi Kézműves Alkotóházak és Műhelygalériák VII. Országos Hétvégéje háromnapos programjának, mely egyfajta nyitott műhelyként szólított meg a népművészettel foglalkozókat és az érdeklődőket. A Kézművesek Háza is abból a Makovecz Imre, Bánszky Pál, Borbély Jolán, Péterfy László elindította közösségépítő mozgalomból született 1981–82-ben (az elmúlt években bővítették), amiből a ma már csak romként létező Tokaji Ház, vagy a szintén nem működő Velemi Alkotóház áll. Itt tehát ugyanaz a szellemiség él tovább, amely az 1970-es évek táncházmozgalmával és a Fiatal Népművészek Stúdiójával, vagyis a szervesen, apáról fiúra, vagy mesterről tanítványra már nem öröklődő népi kultúra megmentésével kezdődött.

 
 A gyerekek között is nagy sikere volt a pásztorhagyományok napjának
Fotó: Kézművesek Háza
A Kézművesek Háza intézményvezetője, Prokné Tirner Gyöngyi lelkesen kalauzol végig az emeleti kiállításon, a 2013-ban elhunyt Szelestey László néprajzkutató (mestere a ma is aktív dr. Pap Gábor, akinek munkássága szintén jóval nagyobb figyelmet érdemelne) egyedülálló gyűjteményén. A falakon és a tárlókban a beteg, sérült birka nyájból való kiemelésére szolgáló, de státusszimbólumként is fontos juhászbotok, az ugyanúgy szürkemarhaszarvból készült ivótülkök és pásztorkürtök, a tökből való víz- és bortároló kobakok láthatóak. Az intézményvezető hangsúlyozza: ezek a „tanulatlan” emberek számunkra irigylésre méltó esztétikai érzékkel bírtak; a pásztorfaragás teljesen külön művészi kategória, más népeknél nem is igen látunk ilyet. A pásztor által nem saját használatra, hanem ajándékba, sokszor feleségnek, vagy szeretőnek szánt mángorlón életfa és világtojás, a tükrösön, vagyis afféle zsebtükrön oltáriszentség látható. A furmányosan nyitható (mert gyerekkézbe nem való) beretvatokokon is míves faragványok, mind-mind egy újra fölfedezendő, szakrális világképről tanúskodnak. De a népi humor is jelen van, például az elterjedt „a vadász temetése” ábrázoláson: az elhunytat utolsó útján kísérő állatkák teljesen emberszerűen látják el liturgikus szerepük, a gyász valahogy mégsem őszinte.

Megtudom azt is, hogy az itt látható tárgyak többnyire nem idilli, napsütötte réteken békésen legelésző nyájak mellett, hanem börtönben, pontosabban dologházban készültek, ahová a pásztortársadalom tagjai azért kerültek, mert sokszor jó kapcsolatot ápoltak a szintén a zárt faluközösségeken kívüli, „alternatív” életmódot élő betyárokkal. A dologházban (s nyilván azon kívül is) egész faragókörök alakultak olyan híres mesterek köré, mint például Király Zsiga.

Míg az intézményvezető mesél, lelkes csoportok hömpölyögnek át rajtunk, hisz folyamatosan zajlik a tárlatvezetés, a pásztorhagyományok ismertetése. Kimegyünk az udvarra, ahol már javában húzza kicsiknek és nagyoknak a Zala zenekar, Laposa Julcsi épp egy mindenki által ismert népdal ismeretlen záró strófáit dalolja: „Sajt, túró az eledele / Száraz kenyér van melléje / Vizet iszik rája / Rágyújt a pipára / Mégis piros az orcája.”

A pultok mögött azok a népi iparművészek szorgoskodnak, akik napjainkban ápolják és fejlesztik a pásztorművészet hagyományát. Az ő alkotásaik a Kézművesek Háza földszintjén láthatók, kint pedig minden kíváncsit szívesen avatnak be a technikákba, hazavihetünk például magunk készítette pásztorlegyezőt, amivel a böglyöt és egyebet hajtották el a jószágról, mert ha ezek szétcincálták, mindjárt kevesebbet ért a bőre. Bujtor Tibor kutyagerincet készít, vagyis kis fadarabokból (minimum 90, maximum 150 elemből) álló koszorút, amire az állványról leakasztott bográcsot helyezték – ma is praktikus darab. Nagy Béla megmutatja, milyen pontosan lehet célozni a karikás ostorral (az első ember készítette eszköz, ami átlépte a hangsebességet), és négy méterről kettévág egy papírlapot. Kovács Zoltán gyönyörű, karcolozott (a szaruba karcolt kontúr a beledörzsölt méhviasz-koromtól válik láthatóvá) pásztorkürtjein és ivótülkein mutatja be a különbséget a kifinomult, somogyi emberábrázolás és az egyszerűbb, szikárabb jelképekkel operáló hortobágyi minták között. Mestere a Felső-Tisza-vidéki sárgításnak is: a salétromsavat a kontúrok mentén egy száraz orgonaággal viszi föl a szarura óvatosan, milliméterről milliméterre. Mivel a salétromsav belégzése egészségtelen, Kovács Zoltán műhelyében csak ventilátor mellett alkalmazza az eljárást. Eleink nyilván szélfútta pusztán, vagy legalábbis huzatos helyiségben sárgítottak.

Egy ilyen találkozón, mint a Pásztorhagyományok napja, jól érezheti magát kicsi és nagy, hisz van játék, zene, eszem-iszom, de az igazán érdekes a föltáruló, ősi tudás. Egy letűnt világ velünk élő tudása, melyben még egységet alkotott a szakrális és a praktikus, a természetfölötti és a józan paraszti ész.


Juhász Kristóf

text

Most szól: