Mindig van mit gyűjteni

A koronavírus-járvány ellenére halált és határokat nem ismerő bátorsággal folytatta Both Miklós a néhány éve Ukrajnában elkezdett terepmunkát a nyáron. A kutatóút során készített kisfilmekből október 12-én az Eötvös10 dokumentumfilmklubja mutat be válogatást – a vetítések után a zenész, népzenegyűjtő személyesen mesél az élményeiről, amelyekből nekünk már adott egy kis ízelítőt.

A Barbaro, illetve a Napra zenekar énekes-gitárosaként ismerhette meg a közönség, ám igazi népszerűséget A Dal című televíziós zenei verseny zsűritagsága hozta el neki. Both Miklós azóta szakított a tévézéssel és valamelyest a zenélést is parkolópályára állította. Nemzetközi hírű népzenekutatásba kezdett: az általa létrehozott Polyphony Project mára ötezer ukrán népdalt mentett meg a felejtéstől. Közben Etiópiában járt Kodály nyomában, a járvány kellős közepén újraindította az ukrajnai terepmunkát, illetve egy a jövő generációt célzó digitális népzeneoktató programnak (Folk_ME, azaz Folk Music Education) is a finisébe ért. Ha minden és mindenki úgy akarja, a próbaverzióval a világ legfontosabb világzenei rendezvényén, a Womexen debütálnak október végén. Persze digitálisan.

 – Mi a lényege Folk_ME programnak?

 – A népzeneoktatás leginkább kétféle módon képzelhető el: vagy tanárhoz jár a gyerek, vagy a könyveket bújva autodidakta módon tanul muzsikálni. A népzenében ugyanakkor nagyon sok eleme van a játékmódnak, amit egy kotta nem igazán tud kifejezni. Ezért igyekeztünk egy olyan honlapot létrehozni, amelyen rengeteg információ egybeér: meg tudjuk hallgatni, hogy hogyan játszik egy adott zenekar egy dalt, különválaszthatjuk az egyes hangszerek játékát, lassíthatunk a tempón, megnézhetjük a kottaképet, a dalszövegeket. Egy-egy ilyen felvételt összekapcsoltunk az archívumban lévő régi anyagokkal, így össze lehet hasonlítani, hogy ugyanaz a dallam hogyan szólt X faluban mondjuk a hatvanas években, milyen volt, amikor bekerült a Kodály-gyűjtésbe, illetve miként változott az idővel. Tulajdonképpen ez egy hatalmas információcentrum lesz, komoly digitális innovációval megtámogatva.

 – Ez egy kicsit emlékeztet az ukrán dalokat egybegyűjtő Polyphony Projectre, ott is így böngészhetünk éneklő asszonyok, férfiak és kórusok között. Felkerült ötezer dal, gondolom, ennél is többet rögzítettek, nyáron mégis újraindította a terepmunkát. Van még mit kutatni?

 – Mindig van mit gyűjteni. Nem is feltétlenül csak a hagyományos, történeti értelemben vett népzene érdekes nekünk, hanem az is, hogy milyen változások mentek végbe benne mondjuk a Szovjetunió alatt, vagy a jelenlegi állapotok milyen hatást gyakorolnak rá. Azt gondolnánk, hogy az anyaország ölelése mindenféle lokális sajátságot maga alá gyűrt, de valójában annyi történt, hogy sokáig nem volt látható. Megmaradt a zenének ez a korábbi rétege, csak megjelent mellette egy felülről összerakott új kultúra. De a mezőkön és a házaikban az emberek ettől még a szüleiktől, nagyszüleiktől tanult dalokat énekelték. Aztán persze az sem mindegy, hogy Ukrajnán belül mely területeket járjuk: a fehérorosz határ menti Polisszja vidékén például elképesztő archaikus anyagot lehet találni. Egészen más történet, ha a keleti, iparosodottabb részeken vagy az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén jár az ember. A második körben alapvetően Nyugat-Ukrajnába mentünk, 13 új falu anyagát rögzítettük.

 – Nem ütköztek falakba a járvány miatt? Nem féltek az emberek?

 – Inkább a szervezés során adódtak meglepő nehézségeink, de félelmet nem tapasztaltunk. Maszkot például egyetlen esetben láttunk: miközben a vírusról beszélgettünk, valaki elővette a zsebéből, hogy megmutassa, hogy néz ki. Amúgy érdekes volt látni, hogy ezek az idős emberek hogyan viszonyulnak a járványhoz. Készítettünk ennek kapcsán egy nagyobb interjúsorozatot is: megkérdeztük tőlük, hogy szerintük mi a vírus, hogyan hat rájuk, illetve miként tekintettek a fertőző betegségekre a régi világban, amikor még nem voltak orvosok a falvakban. A válaszok egy részéből egyértelműen a televízió mondatai visszhangoztak, ugyanakkor voltak sokan, akik egészen más dimenzióba helyezték a védekezést. Akadtak olyanok, akik szerint a legbiztosabb megoldás, ha egy varrottast akasztunk éjjel a határ menti keresztre. Tíz napon át ott kell tartani, utána pedig el kell égetni. Ez megvédi a falut meg a családot. Ami ebben igazán meglepő, az az, hogy milyen természetességgel él meg egymás mellett a két nézőpont. Nagyjából minden falunak van saját gyógyítója ma is. Egy-kettőt sikerült is szóra bírni, be is mutattak néhány titkos gyógyítási rítust tűzzel, tojással. Ez azért nagy dolog, mert általában nem akarnak nyilatkozni. Egyrészt nem szeretik a feltűnést, másrészt félnek tőle, hogy elveszítik az erejüket.

– Mi lesz a sorsa ezeknek az anyagoknak?

– Nagy részét feltesszük a polyphonyproject.com oldalra. Első körben csak a dalok böngészhetők, az egyéb kisfilmeket olyan helyeken lehet látni, mint amilyen például az Eötvös10 filmklubja, ahol 6-7 filmetűdöt vetítek le, és azokról mesélek a közönségnek.

CSEJTEI ORSOLYA

text