75 éve hunyt el Bartók Béla

Megemlékezés Bartók Béla sírjánál

Ez alkalommal – megemlékezésül – hadd idézzem föl Bartók legemlékezetesebb – szinte
legendás – búcsúszavait: „Azt sajnálom legjobban, hogy teli kofferrel kell elmennem”. Péter
fia, ahogy könyvében is írja, Lax Henriktől, Bartók egyik orvosától hallotta, ki a kórházban
töltött végső napokban a zeneszerző egyik utolsó látogatója volt. Tőle vált ismertté, s a
Bartók-életrajz részévé e megragadó búcsú. Henry Lax Bónis Ferencnek elküldött
visszaemlékezése még kifejtettebb, ott így idézte föl: „Ha tudná, hogy milyen nehéz kofferrel
megyek el, mennyi megírnivaló van még benne”.
Nem kétséges, hogy Bartók halálakor sok minden maradt lezáratlan és elvégezetlen.
Befejezhette volna a 3. zongoraverseny partitúráját, melyhez már csak néhány ütem
hangszerelése, s az előadói utasítások bejegyzése hiányozott. Letisztázhatta (vagy inkább
megírhatta) volna a vázlatban maradt Brácsaversenyt. Korrektúrázhatta volna az amerikai
időszakban olyan fontos fordulatot hozó zenekari Concerto megjelenés előtt álló partitúráját.
Még a Yehudi Menuhinnak írt, egyszerre összefoglaló s annyi új zenei gondolat csíráját
sejtető hegedű Szólószonáta kézirata is véglegesítésre várt. Megkomponálhatta volna az
éppen csak eltervezett 7. kvartettet. S láthatta volna a sok kiadásra szánt, sőt gondosan
előkészített tudományos munka, a török gyűjtés, a nagy román gyűjtés, a Milman Parry-féle
szerb-horvát gyűjtésből készült, elemző tanulmánnyal kísért lejegyzései megjelenését. De
gondolhatott a Magyar Tudományos Akadémián itthon hagyott nagy magyar
népdalrendszerezés kiadására is. S persze nem tudhatjuk, mindezeken túl, mi minden
érlelődött még gondolataiban.
Nyilvánvaló, hogy Bartók halálakor is a lehetőségekre gondolt, előre tekintett. Jellemző,
hogy 1943-ban megtartott Harvard-előadásai egyikében meg is jegyezte: „én magam még ma
is szívesebben keresnék új utakat és eszközöket, mint hogy elméleteket fogalmazzak meg.”
Pedig látszólag a múltat kutatta tudósként. Hiszen tudományos munkájában az akkori
jelenben megragadhatót azért vizsgálta, hogy akár a messzi múlt egy-egy vonását, darabkáját,
összefüggéseit tárja föl. Műveivel, melyek annyit merítenek a népművészetből, az életet
mentette át, s teszi ma is átélhetővé. Az akkori jelenben végzett múltfeltárással azonban
elsősorban mégsem a múltat, hanem a jövőt akarta szolgálni. Kutató-kísérletező szelleme
zeneszerzőként mutatkozott meg legjobban. Hogy a jövőért dolgozott, különösen
nyilvánvalóvá teszi a zeneszerzői életműben a jövő nemzedékeinek szóló pedagógiai művek
száma, súlya, s mindmáig meg nem kopó művészi hitele és értéke.

Azzal a „teli koffer”-rel bizonyára sok minden fontosat és szépet vitt magával. Ám mégis
összehasonlíthatatlanul több az, amit itt hagyott. Ha 7. kvartett nem is született, valamennyi
addig megírt, ha befejezetlenül is papírra vetett műve életre kelt. Akkor oly reménytelenül
félretett népzenetudományi munkái is lassacskán sorra megjelentek, s a további kutatások
számára mindmáig megkerülhetetlen, szilárd alapot jelentenek. Hagyatéka jelen van, s most is
mennyi új feladatot ad az előadó-művészetnek, a zeneelméletnek és analízisnek, s persze
művei közreadóinak. Talán nem teljesen indokolatlan, ha eszünkbe jut az a másik súlyos –
több koffernyi – csomag, mely még Bartók életében, az Amerikába történő megérkezést
követően tűnt elveszettnek, s azután mégis meglett.
Nehéz elképzelni azt a lázas készülődést, mellyel 1940-es amerikai kiutazása járhatott: az
Anschlusst követően 1938 tavaszától részletekben kijuttatott zeneszerzői kéziratok útjának
szervezését, az utolsó európai kompozíciók megírását és kiadatását, miközben bécsi
kiadójától műveit igyekezett az angol Boosey & Hawkes kiadóhoz átmenekíteni. Még 1938. 
október 9-én Annie Müller-Widmann-nak írja egyik levelében, melyben éleslátó értékelést ad
a nácizmus „hazugságrendszer[é]nek a […] befolyásá”-ról, saját zeneszerzői munkáiról és
népzenetudományi feladatáról is beszámol: „Ami most már engem illet, nyáron keményen
dolgoztam: a Hegedűversenyt befejeztem és (megrendelésre) két darabot írtam, Szigetinek és
az amerikai jazz-klarinétosnak, Benny Goodman-nek [...] Ha lehetséges, még
visszavonultabban élek itt, nincs kedvem emberekkel összejönni, mindenki, aki él, náci-gyanús.
Majdnem minden nap 10 órát dolgozom, kizárólag népzene anyaggal; de 20 órát kellene
dolgoznom ahhoz, hogy valamennyire előrehaladjak. Kínos helyzet – annyira szeretném ezt a
munkát a levegőben lógó világkatasztrófa előtt befejezni.” Az utolsó európai év valóban lázas
munkában telt, hogy mindent befejezhessen és elrendezhessen. S még arról is gondoskodik,
hogy október 8-án az egész zongoraművészi pályája központját jelentő Zeneakadémián
feleségével budapesti búcsúkoncertet adjon.
November 3-án már a New York-i Town Hallban mutatják be a kétzongorás
ütőhangszeres Szonátát. Viszontagságos útjuk után éppen időben érkeznek, hogy még
egyáltalán próbálhassanak az ütőhangszeresekkel, kiknek ugyancsak szokatlan a feladat. Ám
az utazás izgalmait tetézendő, föladott csomagjaik elvesztek. Béla fiának novemberben
kénytelen volt azt írni, hogy „Hat koffernyi 310 kilós poggyászunkat elveszettnek kell
tekinteni. [...] Magunkról nem sok jót írhatok. Ruhákat, kottákat kell beszereznünk,
mindenünket elvesztettük. Ez nagyon nyomasztó.” E csomagok tartalmazták Bartók
népzenetudományi munkájának kéziratait is; elvesztésük valóban végzetes lett volna. Három
hónappal később azonban végre megírhatta fiának a váratlan fordulatot: „megvan a poggyász
[...] Minden megvan, molynemrágta, embernemlopta. Hát ezen is tulestünk.”
75 éve halt meg Bartók távol hazájától, New Yorkban. Ma itt emlékezhetünk meg róla,
ahogy évről évre születésnapját is itt ünnepelhetjük. Fiai 1988-ban, nem véletlenül a
rendszerváltás hajnalán, New York-i sírjából ide helyezték földi maradványait a Farkasréti
temetőbe. S megőrizték – részben Amerikában, részben itthon – a sok-sokcsomagnyi
kéziratos hagyatékot, melyet ma a Bartók-kutatás központjaiban, Bázelben is, Budapesten is
tanulmányozhatunk. Vajon túlzás, ha úgy érezzük, az a bizonyos „teli koffer” sem veszett el
egészen? Hiszen művészek, tudósok – még egy világjárvány idején is – azon fáradoznak,
hogy mindazt, ami ránk maradt – „molynemrágta, embernemlopta” formában – elevenen
tartsuk.

Vikárius László

text