„Talán a zene az, ami a leginkább megérinti az embert”

Interjú Lakatos Mónikával

Ha énekelni kezd, nem lehet ellenállni a hangjának, akkor sem, ha az ember nem érti a cigány nyelvet. Dalai generációkon át öröklődtek, felmenői bánata és öröme van bennük. Lakatos Mónikát idén a WOMEX rangos életműdíjával tüntették ki, ebből az alkalommal beszélgettünk vele.
 
Szívből gratulálok a WOMEX életműdíjához!

Köszönöm szépen! Óriási megtiszteltetés ez nekünk. A világ húsz országából választják ki a rá érdemeseket, a magyarok közül eddig csak a Muzsikás kapott ilyen díjat, a cigányként pedig elsők vagyunk.

Többes számot használsz.

Ahogy mindig, hadd mondjam el most is, mennyi ember munkája van ebben: kezdve a közösségtől, ahol felnőttem – és hálás vagyok, hogy így nőttem fel –, a zenésztársainkig. És legfőképpen a férjemnek, Rostás Mihálynak, Mazsinak vagyok hálás. Ő a zenekarunk, a Romengo mozgatórugója, és nélküle nem létezne a Romanimo sem, amiben ketten vagyunk.

Amikor 1996-ban megnyerted a Ki mit tud? versenyt, megismerkedtél Mazsival, majd rövid időre csatlakoztatok a Romano Dromhoz. Mégis kiváltatok onnan, és megalakult a Romengo. Egyénibb, hitelesebb utat kerestetek?

Szerettük volna a dalokat a saját ízlésvilágunknak megfelelően bemutatni, olyan zenésztársakkal, akikkel emberileg is megértjük egymást. Ez volt mindig a legfontosabb számunkra: az emberi hozzáállás.

 Rostás Mihály Mazsi és Lakatos Mónika (Fotó/Forrás: Balla Demeter)
A nehezebb utat választottátok. Hiszen populárisabb irányba is lehetett volna menni!

Lehet, hogy úgy tűnik, hogy ez a nehezebb út, mi éppen az ellenkezőjét érezzük. Számunkra ez a természetes. Ezt a zenét szeretjük, ezt tanultuk meg otthon, ezt énekelték, erre táncoltak a családban.
Ha nem színpadon zenélnénk, otthon, a közösségünkben is ugyanezt a zenét játszanánk. Valójában a cigány családokban sem tudnak a populáris dalokra táncolni, legalábbis én ezt tapasztaltam. A mai napig az a zene áll hozzám a legközelebb, amit a gyerekkoromban tanultam.

Az anyatejjel jött.

Ahogy mondod! Úgy, ahogy a gyerek beszélni, járni kezd, úgy kezd énekelni. Most is így van, hallom, hogy a hároméves kisgyerek már utánozza, amit tőlem hall, pedig nem tanítom rá. Magától csinálja!

Te sem tanultál énekelni?

Nem, autodidakta vagyok, ahogy az oláh cigányok nagy része. Nem is tudok olyanról, aki kottát olvasna.

Ez azt is jelenti, hogy van egy tudás, ami elveszhet, ha nem adják tovább, ugye?

Igen, ez egy létező probléma. A női énekeseknél vettük észre először, de a férfiakon is hallani, hogy olyan énekstílust alakítottak ki, ami ugyanúgy a sajátjuk, igazi, valódi, mégis más. Nyilván más hat rájuk, máshogy nőttek fel.

Mi még ott voltunk a lóvásárokban, ahol ezeket a dalokat énekelték. Ma már kevesebb hely van az efféle találkozásokra, ahol élőben hallani a cigány nőket énekelni.
Küzdeni kell azért, hogy fennmaradjanak ezek a dalok?

Hogy küzdeni kell-e érte, abban nem vagyok biztos. A kultúra él, és ha él, akkor változik is. Mi annyit tehetünk, hogy olyan dalokat éneklünk, amiket szeretünk, felvesszük őket, azokat is, amiket az újabb generáció már nem ismer. Az is megtörténhet, hogy némelyik dal újraéled, újra forgalomba kerül. Olyan is volt, hogy énekelni kezdtem a közösségben, és a fiatalok összesúgtak, hogy én máshogy éneklek, mint ők. Pedig ugyanazt a dalt énekelték ők is. Valami mégis más volt.

Miben más?

Nehéz ezt megfogalmazni. Ez egy olyan dolog, amit soha nem kellett megfogalmazni, mert benne élünk.

Neked milyen respekted van az oláh cigányok körében?

Édesapámat (Lakatos Géza József – a szerk.) jól ismerték a közösségünkben, ezért aztán ismerték a családunkat. Hallható egy felvétel a Romanimo-lemezünkön, amin ő énekel. Nagyon beteg volt már, alig tudott énekelni, úgy vettük fel, hogy nem tudott róla. A közösség ismer engem is, ha csak úgy, mint a Józsinak a lánya, aki szépen énekel. És vannak azok, akik már az interneten találnak meg.

A színpadon is látszik, hogy Mazsi és közötted különleges kapcsolat van, a szerelemnél is több.

Huszonnégy éve vagyunk egy pár. Azt szoktam mondani, nélküle fél ember lennék, de így érzek a zenével kapcsolatban is. Nagyon szeretem, hogy velem van, legszívesebben minden percben magamhoz hívnám, hogy itt üljön mellettem. Persze a zene is összeköt minket. Ha Mazsi nem lenne a zene közelében, akkor én sem lennék. A cigányok között nem megszokott, hogy egy cigányasszony elmenjen csak úgy, közönség elé énekelni, pedig sokan vannak, akik nagyon szépen énekelnek. De annak is módja van, hogy az asszonyok a közösségben énekelnek: meg kell várni, amíg megkérik őket, azokat, akikről tudják, hogy szép hangjuk van.

Egy nyilatkozatodból tudom, hogy az oláh cigányok körében az utóbbi 60-70 évben használnak csak húros hangszereket. Korábban miért nem?

A ritmushangszerek és a szájbőgő jelentették az alapot, de az ének volt meghatározó. Ráadásul hétköznapi, spontán helyzetekben a daloknak hangszer nélkül is meg kellett szólalniuk. Ma már hozzátartozik ehhez a zenéhez a gitár is.

Nem minden énekes képes arra, hogy kitöltse a teret pusztán a hangjával.

Igen?

Én úgy gondolom.

Ezt nem nekem kell megítélni. Nálunk ez a természetes.

Három éve jelent meg a Romanimo című lemezetek, amelynek érdekessége, hogy csak hallgatók vannak rajta. A férjed gitározik, te pedig énekelsz.

Ezekben a hallgatókban a cigányság igazi lelke.
Nem csak szomorú dalok, bármilyen helyzethez akad hallgató, legyen az ünneplés, mulatság, vagy üzenet a közösség, a család vagy Isten felé.

 

 
 

Engem ez az album fogott meg a leginkább, pedig nem értem a dalokat. Úgy érzem, van ezekben a hallgatókban valami egyetemes, hozzám is éppúgy szólnak.

A zenét nem mindig érteni, hanem érezni kell. És ha ez átjön, akkor megérte a nagyközönség elé tárni ezt az anyagot. Megpróbáltuk ezeket a dalokat lélekkel előadni, és örülök, hogy téged nem cigányként így megfogtak.

Érzelmileg igénybe vesz egy koncert?

Nagyon. És a hallgatókat a legnehezebb előadni, mert mindegyik dalban más érzelmet kell előhívnom magamból.

A hétköznapokban is nagy érzelmek mozognak benned?

Igen. Nagyon ki tudok akadni, és akkor robbanok, mint a bomba. Még a főztömön is érződik, ha más hangulatban vagyok. Talán így van rendjén. Az Isten ezért adott nekünk lelket, ezért teremtett úgy, hogy nem vagyunk egyformák.

És hogy tudjunk énekelni.

A művészetet azért adta, hogy kifejezhessük, ami a lelkünkben van. Talán a zene az, ami a leginkább megérinti az embert.

text