Búcsúzás szeretteinktől – hagyományok nyomában

Harangozó Imrének megrázó élményben volt része, amikor először vehetett részt a moldvai csángóknál virrasztáson, siratáson és temetésen.

Hírül véve egy közeli ismerősének halálát, kilencszáz kilométeres út után érkezett meg a halottas házhoz. Odabenn egy negyven év körüli édesanya hasalt a szívinfarktusban elhunyt lánya teteme mellett, s a füléhez közel hajolva siratózott. Akik jelen voltak a szobában, mindannyian­ úgy gondolták, a hetekkel korábban elvesztett férjének szóló üzenetet súgja a lánya fülébe. Azt is biztosra vették, hogy az apa vitte-hívta magával a túlvilágra gyermekét.

– Meg kell különböztetni az énekkel kísért siratózás hagyományát a pszichológiai-biológiai értelemben vett sírástól és a földolgozatlan gyász más megnyilvánulásaitól – magyarázza újkígyósi otthonában a néprajzkutató-tanár, akinek nemrég megjelent könyve, a Transzcendens trambulin ezt a témát is feszegeti.

– A sírás az első esetben erősen szabályozott, tabuk sokasága kötődik hozzá. Egyrészt nem szabad sírni a haldokló közvetlen közelében, mert visszasírják, vagyis nem tud meghalni és tovább szenved, másrészt a temetés után sem helyénvaló a gyász sírással való párosítása, mert a könny a halott lelkére hullva megnehezíti annak túlvilági útját.

 Harangozó Imre szerint meg kell különböztetni a sírást az énekkel kísért sirítózástól. Fotó: Németh András Péter
A folklorista elgondolkodtató történetet mesél arról a súlyos dep­resszióval küszködő asszonyról, aki önkezével vetett véget életének. Tetemére serdülő lánya talált rá. A vir­rasztáson a halott testvére a koporsónál siratózott. Felnőtt gyerekei ülve, csöndben figyelték édesanyjukat.

Hangosan törtek fel belőle az érzések, énekelve, ereszkedő dallamokkal siratott, egyre fokozódó intenzitással, egyre gyorsuló ütemben. A testvéréről szóló, érthetően, összefüggően elmondott megemlékezése egyszer csak követhetetlenné vált, olyannyira, hogy csitítani kellett az asszonyt.

Ennek következtében a gyászoló őrjöngése valamelyest alábbhagyott, de pillanatok múlva ismét felpörgött. Végül ki kellett vonni a tömegből, és másik rokon kezdett hasonlóan hangos siratásba.

A néprajzkutató még fel sem ocsúdott az ámulatból, amikor valaki mellé lépett, mégpedig az iménti, önkívületben siratózó asszony, aki nyugodtan és kedvesen szólt: „Igyanak már egy pohár sört!”

– Később próbáltam felidéztetni vele a koporsó mellett elhangzó szöveget, de egyetlen épkézláb mondatot nem tudott belőle visszamondani, holott tartalmát tekintve halott testvérének életútját idézte fel. Amit láttam, az egy öntudatlan, hallatlanul ősi, szinte genetikus alapú ko­reográfia volt.

Hídon vagy csónakon

István király uralkodása előtt az elhunytat csónakba helyezve temették el. A csónakos fejfák főleg a Felső-Tisza-vidék temetőire jellemzőek, a moldvaiak hite szerint a másvilágra induló lélek nem csónakon, hanem hídon megy át.
A halott siratásának ez a módja még előfordul a moldvai magyarság körében, húsz-harminc éve Erdélyben is általános volt. Mára azonban többen szégyellnivalónak, primitívnek, megjátszottnak érzik az érzelmek ilyenformán feltörő heves megnyilvánulását.

 Ilyen díszben búcsúztak el szeretett halottjuktól… Fotó: Németh András Péter
Pedig a halálhoz kapcsolódó kultusz – mint az utolsó átmenet rítusrendje – a legarchaikusabb hagyományok egyike, amely az ősi hitvilágot is magába foglaló emberi kultúrának meghatározó része.

Szerencsésnek tartom magam, hogy a vallási és nyelvi zárványként megmaradó hagyományokat az 1980-as évektől kezdve tanulmányozhattam az elszigetelten élő néptöredék, a moldvai csángók körében. Ma már erre kevesebb esélyem lenne, hiszen azóta a magyar nyelv visszaszorulása, a temetkezési szabályok változása, valamint a rítusrendszer elhalványulása szinte teljesen eltüntette a hagyományokat, gyökeresen átrendeződtek a fájdalommal, az áldozatvállalással, az öregséggel és a gyásszal kapcsolatos fogalmak is.

Harangozó Imrét több mint két évtizede foglalkoztatja a téma, kutatómunkájának részletei, eredményeinek összefoglalói számos publikációban megjelentek, lényegében befejezettnek tekinthetné a gyűjtést.

Csakhogy a rendkívüli jelentőségű problémakör nem hagyja nyugodni, időnként meglepetések is érik. Gyergyómentén, Csutakfalván jártában egy híres előimádkozó asszony megmutatta neki „haló­gú­nyáit”, közöttük azt az 1930-as években saját maga által szőtt lepedőt, melynek alsó szegélyén fekete mintasor fut végig.

Az idős néni azt is elárulta, ezen a „halólepedőn” lesz majd felravatalozva. A néprajzos azóta azt a mintát Remetén több lakásban is látta: díványpárnákon, piros színnel szőve. A párnatulajdonosok a motívumot és jelentését nem ismerték, csak annyit tudtak róla, hogy helybeli előképek után készült.

A moldvai csángók halottkultuszának egyik legfontosabb rituális tárgya az angyalvászon volt. Azt tartották róla, hogy a temetésen ezen ült a lélek, innen figyelte az elhagyott testét és a körülötte zajló eseményeket. A siratás ideje alatt beszélni is lehetett hozzá, hallott mindent, de a jelen lévő lelket csak az állatok látták.

A Szeben megyében elszigetelten élő magyarok a koporsót halottas pálcákon vitték a temetőbe, a koporsó alá szövött, mintával díszített kendőt helyeztek, melyet a két legidősebb ember fogott. A moldvai hagyományokban elterjedt a testgyertya (máshol ótárgyertya, kalácsgyertya) használata, amit néhol még életükben elkészítettek az emberek.

A viaszból mártott gyertyát a holttesttel egyenlő hosszúságúra szabták, s azt csigavonalban feltekert formában égették a ravatalon. Elterjedt szokás volt az is, hogy a haldokló kezébe szentelt gyertyát adtak, illetve gyakran tettek gyertyát a koporsóba is, hogy az eltemetett halottnak legyen mivel világítania a túlvilágra vezető úton.

– Tíz évvel ezelőtt volt alkalmam találkozni a tekintélyes néprajztudóssal, a Kossuth-díjas Erdélyi Zsuzsannával. Beszéltem neki a mold­vaiak halálképzetéről és arról az észrevételemről, hogy a siratás során valamiféle személyiségcsere, tudatállapot-módosulás történik, mire a professzor asszony felelevenítette a palócoknál történt gyűjtését.

A megszólalók biztatták egymást: Mari, most te sirass, na, Erzsi, most te! Szinte egymásra licitáltak, kiszakadtak a hétköznapjaikból és valóságos siratóasszonyokká váltak. Ezt az állapotot tudományosan mechanikai vagy szakrális trambulinnak nevezik.

Aztán a sok fekete varjú után következett egy jó kedélyű, fiatal nő, aki csak hosszas unszolás után állt kötélnek; azzal próbált kibújni a siratás alól, hogy az ura bitang rossz ember volt, nem hullat érte könnyeket. Végül csak leült a magnó elé, és tíz percen át mély átéléssel előadta magát.

Majd hirtelen felugrott, megtörölte párás szemét, visszaült az asztalhoz és tovább kedélyeskedett. Az egésznek az a lényege, hogy bármilyen is volt a férje, a halottnak kijár az emlékezés, a siratás, mert az az elődöktől megtanult rítus része.

Ehhez az átváltozáshoz valóban szükséges egy módosult tudatállapot, s a fiatalasszony azzal, hogy neki is siratnia kell valakijét, egy transzcendens trambulinnal fellökte magát egy másik szférába, és minden képzeletet fölülmúlóan siratott.

text