Ki a magyar ma?

A régi identitások helyére a márkaidentitások léptek, és miközben azt gondoljuk, felszabadultunk a „földtúrás” kötöttségei alól, valójában láthatatlan hálózatoktól függünk – mondja az etnográfus-népzenész Agócs Gergely. Úgy véli, a magaskultúrát kiegészíti a hagyományos kultúra, közös ellentétük pedig a szórakoztatóipar.

Szilvay Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

Hogyan emlékszik a Fonó Budai Zeneházzal való együttműködésekre?
Nagyon hamar, szerintem már az alapítás évében kialakult a kapcsolatom a Fonóval. Már ebben a kezdeti időben is gyakran eljártam a rendezvényeire, az Utolsó óra gyűjtéssorozat felvételeinél én koordináltam huszonöt felvidéki és egy ormánsági zenekar repertoárjának dokumentálását. Nem sokkal ez után, 2002-ben megkerestük a Fonót, hogy szeretnénk kiadni egy lemezt a zenekarommal, a Hegedőssel. Ettől a névtől azonban meg kellett válnunk, mert egy munkahelyhez, a Honvéd Együtteshez kapcsolódott, s ott akkoriban a zenekar több tagjának is megszűnt a munkaviszonya. A Fonó vezetője felvetette, hogy a zenekar vegye fel az intézmény nevét, s így lett a nevünk Fonó Zenekar – a lemez pedig a Mixtura Cultivalis volt. Két éven át klubunk is működött itt Fonó a Fonóban néven, s az előadásokra mindig hívtunk vendégművészeket. Akkor alakítottuk ki a „közelítések” koncepcióját. Az akkori magyar művészeti élet különféle műfajainak képviselői léptek fel velünk, akikhez mindig az volt a kérésünk: legalább egy népdalt énekeljenek velünk. Nagy Feró, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Gryllus Dániel, Bornai Tibor, Szabadi Vilmos – csak Závada Pál kapott engedélyt szlovák származására való tekintettel, hogy szlovák népdalt énekeljen. Persze mi is igyekeztünk ráhangolódni a vendégeink műfajára, eljátszottuk például a Nyolc óra munkát, vagy éppen dzsesszt kísértünk. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és számos lemezt kiadtunk, amelyeken tetten érhető a közelítések, a műfajok közötti létező átjárók feltárásának igénye. A Fonó Zenekar legutóbbi lemeze a Vadbarokk volt, s épp most van előkészületben az Atyai ág, amely kaukázusi kutatásaim lenyomata lesz.

Érdekes, hogy említette, a Fonó klubjában együtt zenéltek más műfajok képviselőivel, hiszen önről az a kép él, hogy következetesen ragaszkodik az autentikus népzenéhez, nem szereti a világzenét és a népzene más felhasználásait sem. 
Pedig évekig tagja voltam az Eastwing Group nevű dzsesszzenekarnak, amelyben népi hangszereken zenéltem – etnodzsesszt játszottunk. A Hungarian World Music Orchestrának is tagja voltam, amely az egyik első, de nincs kizárva, hogy a legelső csapat volt Magyarországon, amely a világzene kifejezést használta. Kiadták a lemezünket, azon is énekelek, van tehát bőven bizonyíték arra, hogy nem zárkózom el más műfajokkal való, ilyenfajta együttműködéstől sem. A saját egyéni előadói gyakorlatomban és a saját zenekarommal vegytiszta népzenét játszom, mert úgy gondolom, hogy az pont elég szép, s hogy annak pont elég nagy az esztétikai értéke ahhoz, hogy megállja a helyét akár a nagynevű koncerttermekben is. Emellett azt látom, hogy keveseknek sikerül a népzene felhasználásával a folklórban kialakult előképnél magasabb esztétikai értéket létrehozni – ezt még olyan produkciókra is tartom, amelyekben közreműködő vagyok.

A világzene nem esztétikai, hanem kereskedelmi kategória. Úgy vélem, az ágazat termékpiacán kevés igazán időtálló érték születik.

Mondana olyat, ami időtálló?
Hogyne! A Muzsikás legtöbb és a Vízöntő jó néhány népzenei feldolgozása ilyen.

...

Az interjú folytatása a nyomtatott hetilapban (II. évfolyam 46. szám | Élet) és előfizetők számára a mandiner.hu-on elérhető.

text

Most szól: