A magyar népi kultúra egyedülálló a világon. Minden egyes alkalommal, amikor új genderőrület üti fel a fejét a közvéleményben, arra gondolok, hogy a mi kezünkben még itt volna a megoldás, rendszerint mégsem élünk vele. A népművészetünk, népmeséink, népzenénk, néptáncunk ugyanis olyan útravalót, tartást, erkölcsi alapot ad a gyermeknek, amivel felvértezve eszébe sem fog jutni, hogy saját nemiségét megkérdőjelezze.
A Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) művészeti vezetőjének is felvetettem ezt a kérdést. A Liszt Ferenc-díjas Pál István Szalonna szerint az a baj a mai világgal, hogy nem lehet nevén nevezni a dolgokat, mert rögtön kirekesztővé válik az ember, pedig – mint állítja – soha életében nem állt szándékában, és nem is bántott meg senkit. – Ha te most azt mondod nekem, hogy egy csiga vagy, én lehet, hogy rendes keresztényként rád hagyom, de attól még mindketten tudjuk, hogy nem vagy az – mondja, miközben az asztalon fekvő hegedűk közül saját készítésű hangszerének húrjait pengeti.
Zenével foglalkozó szülők gyermekeként mondhatni beleszületett a muzsikuséletbe, kárpátaljai magyarként pedig olyan közegből érkezett, ahol – a kisebbségi létből fakadóan – a magyarság jobban ragaszkodott hagyományaihoz, szellemi örökségéhez. Mint mondja, olyan útravalót kapott, amellyel elboldogult a fővárosban vagy a világ bármely pontján, ahol zenészként megfordult. Persze megesik, hogy megtorpan vagy elbizonytalanodik. Ilyenkor mindig haza utazik, vagy elmegy Erdélybe valamelyik öreghez, aki talán nincs tisztában az aktuálpolitikai kérdésekkel, és az is lehet, hogy még Budapesten sem járt soha, mégis pár mondatban olyan bölcsességet fogalmaz meg, amely azonnal helyre billenti a lelkét.
Szerencsések vagyunk, mert a magyarság népi kultúrájában rejlő ősi, mély és rétegzett tudásanyag – még ha töredékesen is – de fennmaradt, hála a néprajzkutatóknak, népzenegyűjtőknek, akik közkinccsé tették, és különösképpen azoknak az öregeknek, akik megőrizték ezeket a motívumokat. Ahogy Pál István Szalonna fogalmaz, ők még nem hagyományként, hanem élő kultúraként viszonyultak a zenéjükhöz és a táncaikhoz. A néptánc szinte teljes egészében a nemiség megéléséről szól, ugyanakkor sajátosan magyar, és tartalmaz egy erős szimbólumrendszert is, amely nemcsak a táncra, de az egész életre jellemző volt. A férfi a kimozdíthatatlan tartóoszlop, az összeköttetés az ég és a föld között, a nő támasza, aki viszont állandó mozgásban, változásban van, akár a hold; pörög-forog a tengely körül, de párját el nem engedi. Együtt alkotnak egészet.
Jó hír, és genderkérdésben is némi reménnyel is kecsegtet, hogy a népi kultúra manapság reneszánszát éli. A MÁNE művészeti vezetője azt is elárulta, hogy sokszor ők tanítják vissza a táncot és a zenét külhonban azok unokáinak, akiktől ők maguk tanultak annak idején. Egyre nagyobb az érdeklődés a jelenlegi határokon belül és kívül egyaránt a felnőtt korosztály körében is, hiszen mindegy, hogy mikor történik meg, aki egyszer találkozik a magyar népi kultúrával, az óhatatlanul bele is szeret, jöjjön a táncházba egy hátracsapott baseballsapkában vagy akár pávatollas kalapban.
A népzene az emberek ajkán alakult az évszázadok során, nem kell kitalálni, megírni, hiszen valós, élő és szerves része az önazonosság-tudatunknak. Olyan életsorsok fogalmazódnak meg benne, amelyek ismerősek lehetnek mindannyiunknak, hiszen ugyanazok voltak az alapproblémái és az ösztönei az embereknek ezer évvel ezelőtt is, mint ma, csak akkor még mással kenték a kenyeret, mert nem ismerték a nutellát – jegyzi meg Pál István Szalonna, aki szerint ma is csak annyit kell tudnunk, hogy ki van a tűz körül és ki vadászik, mert mikor ezeket felcseréljük, akkor kezdődnek a bajok.
Legnagyobb vágyát is elárulta, miszerint ha majd az ükunokája elkezd játszani, azt mondhassa, kétmillió magyar ember rögtön csapásol. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha felismerjük saját értékeinket, hiszen egyedülálló történelemmel és hagyományokkal rendelkezünk itt, a Kárpát-medencében. Vannak például olyan elemek, amelyek sehol máshol a világon nem maradtak fenn, Székelyföldön pedig még élő hagyományként táncolják.
Pál István Szalonna egész fiatal kora óta népzenegyűjtő munkát folytat a magyar nyelvterületen, az idős mesterektől megismert hagyatékot pedig vissza kívánja adni a későbbi generációnak, ugyanakkor a Szalonna és bandájával, valamint a Magyar Állami Népi Együttessel a világ számos országában mutatták már fel a magyar kultúra kincsestárát, hiszen – saját bevallása szerint –, arról szól az életünk, hogy a megkapott tudást tovább is adjuk.
Zana Diána
