Mintha a néptánc megújulna…

Gyetvai Júlia és Sáfrán Balázs néptáncművészek, a Magyar Táncművészeti Egyetem művésztanárai. Fiatal koruk ellenére számtalan kitüntetésben részesültek: Júlia többszörös Gyöngygalléros táncos (2014, 2016), míg Balázs 2017-ben elnyerte a Magyar Táncművészek Szövetségének „Az évad legjobb végzős növendéke”, 2018-ban pedig „Az évad legjobb pályakezdő táncművésze” díját, majd 2019-ben az Aranysarkantyús táncos címet is. Velük beszélgettünk a néptánc szeretetéről, a közönség reakcióiról, a kapcsolatteremtés fontosságáról.

Vissza tudtok emlékezni, hogy mikor és hogyan kezdődött a tánc iránti szerelem? Volt egy meghatározó pont vagy adott volt az út?

Gyetvai Júlia: A néptánc a kezdetektől része volt az életemnek, ugyanakkor hivatásszerűen nem gondoltam rá addig, ameddig olyan felvidéki fiatalokkal nem találkoztam, akik már akkor hivatásos néptáncosnak tanultak. 13 évesen sikeresen felvételiztem a Magyar Táncművészeti Egyetemre. A tánc és a néptánc iránt érzett szerelem a mai napig tart és azt hiszem, ez már így is marad.

Sáfrán Balázs: A bátyám meghatározó szerepet töltött be. Láttam, hogy milyen sok táncos barátja van, hogy nagyon jó a közösség, összejárnak, otthon is tánclépéseket gyakorolnak. Édesanyám óvodavezető volt Csákberényben, nemrég ment nyugdíjba, igazán szép pálya van mögötte. A hagyományőrzés fontosságát tőle tanultam. Az Alba Regia Táncegyüttesben kezdtem el táncolni, ahol a próbák, a közösség mindig fontos szerepet töltöttek be az életemben és folyamatosan rajzolódott ki bennem a kép, hogy a tánc az én utam. 

Miért épp a néptánc mellett köteleződtetek el?

Gy.J. Nálam ez nem volt kérdés. Olyan családba születtem, amely tiszteli, szereti a néphagyományt, népművészetet, ezáltal lett ez az életem szerves része.  A néptáncnak elképesztő közösségi ereje van, aki egyszer belekóstol az ízébe, az nem tud belőle kiszakadni. 

S.B.  A néptáncra lehet úgy is tekinteni, mintha egy fa évgyűrűit vizsgálnánk, csak nem tudjuk, hogy pontosan honnan kell kezdeni a számolást. A néptánc több száz év alatt formálódott olyanná, ahogy ma ismerjük, ezáltal több száz év tudása halmozódott fel benne. Talán ez adja azt a megfogalmazhatatlan különlegességét, ösztönösséget, amitől minden emberre valamilyen hatást gyakorol. A tánc elsősorban szórakozás volt és nem különült el a hétköznapi élettől. Ha visszagondolok, fiatal korom óta megvan az összhang a néptánc és köztem, igazából nem volt nehéz döntés, hogy a hobbim a hivatásommá váljon. 

Mit láttok, mekkora most az igény a néptáncra? Nőtt vagy inkább csökkent az elmúlt években?

Gy.J. Azt érzem, mintha az egész néptáncnak lenne egyfajta megújulása. Egyre többen művelik és a közönség is egyre jobban igényli. De néptánccsoportonként változik a stílus is: vannak, akik keresik az újítási lehetőségeket és vannak, akik inkább az autentikus vonalat képviselik. Épp ezért, úgy gondolom, hogy mindenki megtalálhatja a hozzá legjobban illő stílust a néptáncon belül is.

S.B.  Három hivatásos néptáncegyüttest is el tud tartani az ország (Duna Művészegyüttes, Magyar Állami Népi Együttes, Magyar Nemzeti Táncegyüttes), melyek mind különböző stílust képviselnek, és éves szinten átlagosan száz előadással mozognak. Ha innen indulunk ki, abszolút van igény a néptáncra.  

Mit ad a néptánc a közönségnek?

S.B. Szerintem óriási élményt. Legalábbis nagyon bízom benne. (Mosolyog.)

Gy.J. Gyakrabban vagyunk fent a színpadon, mint a közönség soraiban, így nehéz erre válaszolni. De én is bízom abban, hogy sok-sok energiát tudunk adni a nézőknek.

S.B. Nagyon szeretném, ha a közönség soraiban lévő emberek egy pillanatra elfelejtenék a hétköznapi nehézségeket, az egész napos robotolást, és az előadások után még hazafele úton vagy még másnap is be-beugrana nekik néhány kép, mozdulat, akár zenei pillanat, amit a darab során átéltek.  

A művészképzést és a mesterképzést is elvégeztétek a Magyar Táncművészeti Egyetemen, most pedig már művésztanárként oktattok az intézményben. Mit adott nektek az MTE?

Gy.J. Én egy olyan néptáncegyüttesből jöttem, ahol néptáncoltunk és másfajta technikát nem ismertünk. A Táncművészeti Egyetem viszont nagyon sokrétű képzést ad a növendékeinek (balett, modern tánctechnikák, sztepp tánc, társastánc, történelmi társastánc) amit a későbbiekben, a táncművész pályánk során fel tudunk használni. Nap mint nap merítek az itt tanultakból. 

S.B. A technikai részén túl pedig önismeretet, kitartást, akaraterőt is adott a képzés. Végső Miklós mesterünk szavai a mai napig a fülemben csengnek: „Édes fiam! Attól, hogy valami egyszer sikerült, az nem azt jelenti, hogy tudod is!” (Nevet.)

Balázs, te egy interjúban azt mondtad, hogy azáltal, hogy néptáncos vagy, könnyebben tudsz kialakítani kapcsolatokat a hétköznapokban is. Kifejtenéd ezt a gondolatot? 

S.B. A tánc által nagyon közvetlen kapcsolat alakul ki a táncos társaiddal. Ez a közvetlenség és nyitottság pedig a hétköznapokon is elkísér. Ha úgy adódik, simán elbeszélgetek idegenekkel is a buszmegállóban. (Mosolyog.)

Gy.J. A néptáncban kialakított rendszer a párcsere: a fiúk statikusan állnak, a lányok pedig mennek körbe. Ezáltal folyamatosan alkalmazkodni kell másokhoz, különböző habitusú emberekhez. Ahogy a táncban alkalmazkodsz a partnereidhez, úgy kell alkalmazkodni az életben is a legkülönfélébb emberekhez, élethelyzetekhez.

Fiatal korotok ellenére számos díjjal tűntetett ki titeket a szakma. Mire vagytok a legbüszkébbek, amit az eddigi karrieretek során elértetek?

S.B. Minden díj egyaránt megtisztelő, ugyanakkor egy díj nem lehet cél. Egy díj abban erősít meg, hogy jó úton járok.

Gy.J. Egyetértek Balázzsal a díjak kapcsán. Viszont hadd emeljek ki valamit, amire szerintem mindketten nagyon büszkék vagyunk. 2019-ben kaptunk egy felkérést Novák Ferenc „Tata” Kossuth-díjas koreográfustól a Forrószegiek című előadásra.

S.B. Igen, erre én is nagyon büszke vagyok! 30 évvel később a bemutató után ismét életre kelt a mű felújított változata a Nemzeti Táncszínházban. Julcsi volt Kali, a női főszereplő; a felszegi fiút párja, Kele Kristóf alakította; én pedig Mártont alakítottam, aki Kali forrószegi szeretője.

Gy.J. Hatalmas élmény volt Tatával dolgozni! (Mosolyog.)

 Sáfrán Balázs (credit: Hagyományok Háza)
Ahogy minden művész vagy oktató életét, úgy a tiéteket is jelentősen megnehezítette a járvány.

Gy.J. Tavasszal még azt gondoltam, hogy jó is lesz pár hétig pihenni, de sajnos hosszabbra nyúlt el a dolog… Nehéz a motivációt és az inspirációt összekaparni.  Nyáron voltak előadásaink, de komoly kihívás az, hogy fizikálisan és mentálisan is topon maradjon az ember.

S.B. Az oktatást is jelentősen befolyásolta a járványhelyzet. Nem könnyű műfaj: elmegy az internet, összeomlik a Zoom. Egy szintnél tovább egy gyakorlati tárgyat nem lehet oktatni, ezt be kellett látnunk.

Gy.J. Meg azért egy lakásban a paraméterei mindenkinek hasonlóak – ha csak valaki nem egy kastélyban lakik. (Nevet.)  Egy szoba közepén nem lehet becsülettel gyakorolni, de azért mindent meg kell tenni, amennyire a lehetőségek engedik. 

Mit vártok 2021-től? Tervekből gondolom, nincs hiány.

Gy.J. A Magyar Állami Népi Együttessel lesz egy bemutatónk, ami idén a járványhelyzet miatt elmaradt. A címe: „Idesereglik ami tovatűnt – Óda az énekesmadárhoz”. Szintén a párommal, Kele Kristóffal fogok majd benne játszani. Pontos időpont még nincs, de bízunk a legjobbakban és nagyon várjuk. A darab érdekessége, hogy nem csak táncolunk, hanem szöveget is kell mondanunk. Emellett a békéscsabai Országos Szólótáncfesztiválra is készülünk a párommal, Kristóffal. 

S.B. Azt várom, hogy minél többet táncoljunk, együtt legyünk a barátokkal, tanítsunk megszakítások nélkül, adjuk át tudásunk legjavát. Emellett én is készülök a békéscsabai versenyre Kenéz Enikő kolléganőmmel, valamint a Duna Művészegyüttessel is új bemutatón fogunk dolgozni. Optimista vagyok, remélem, klassz esztendőnek nézünk elébe!

Szerző: MTE

text