A Muzsikás, mint négytagú trió – Porteleki László a Mandinernek

Ozoráról érkezett a fővárosba, hogy a nagyvárosi életben rátaláljon a falusi zenére, majd Erdélybe menjen mestereket találni magának. Ő alapította a legendás Téka zenekart, majd a Muzsikás tagja lett, ma pedig saját zenekara a Poros, mellyel operettmentes népzenét játszik. Porteleki Lászlót a Fonó 25 interjúsorozat keretében kérdeztük.

A népzenei revival pionírjainak egyik legkiválóbb prímása. Bár Budapesten született, abszolút hiteles falusi gyökerekkel rendelkezik, hisz élete első tizennégy évét főleg egy Tolna megyei községben, Ozorán élte le, ahol a nagyszülei nevelték. Amikor a hetvenes évek elején középiskolásként felkerült a fővárosba, jókat mosolygott a vidéki létre vágyó pesti srácokon. Közben meg két kanállal falta a nagyvárosi létet. De Porteleki Lászlónak (1957) hamar rá kellett jönnie, ha meg akarja állni a helyét a világban, akkor épp az Ozorán megélt hagyományból és emlékekből kell táplálkoznia. 1976-ban megalapította a Tékát, melyben 1990-ig húzta. Később a Honvéd Művészegyüttes zenekarának prímása lett, 1998-tól pedig a Muzsikás tagja. Tíz éve hozta létre saját zenekarát, a Fonóban egykor rendszeresen táncházat is tartó Porost, mely úgy mereget a múltból, hogy közben előre mutat.

Állítólag bakfis lányok nyomában jutottál el először táncházba. Hogy is történt ez?

Ozorán nekem a kétsoros kabát, a kucsma, a kisbakancs, a nagymama által kötött ruhák természetesek voltak, ahogy a falusi bálok, lakodalmak is. Akkoriban a faluban még sváb rezesbanda és magyar zenekar is működött. Dédnagyapám négyéves koromban készített nekem citerát, azon kellett kísérnem őt tollfosztó bálokon meg kukoricatöréseken. Amikor kamaszként felkerültem a fővárosba, csak úgy faltam a pesti létet. Hisz mint minden vidéki srác, én is erre vágytam. Aztán valamikor 1974 őszén történhetett, hogy a barátommal bepróbálkoztunk két csinos lánynál. Kérdezgettük, nem ülünk-e be a Pingvinbe? Mire legyintettek, hogy ők annál a lepattant presszónál sokkalta jobb helyre tartanak. Nyomukba szegődtünk, a Móricz Zsigmond körtéren felpattantunk a villamosra, végül egy számunkra ismeretlen épület előtt szálltunk le. Kiderült, a Fővárosi Művelődési Ház az, odabent történetesen a Muzsikás húzta. Épp dunántúli táncokat tanítottak, így zömükben számomra ismerős dallamok szóltak. Odabent összefutottam a magyartanárnőmmel, meglepődve kérdezte, mit keresek ott. Hát, azt a szőkét, meg azt a vöröset – válaszoltam. Meg hogy annyira már nem is érdekesek. Azzal odahúzódtam a zenekar mellé. Szünetben Csoóri Sanyi odajött, látta, új vagyok, kérdezte, tudom-e, hogy mit játszanak? Mondom, persze, ismerem ezeket. De ezt és ezt a dallamot másként játsszátok, mint nálunk. Én már csak tudom, hisz a Béres vagyok, béres a dédnagyanyám egyik kedvenc dala volt, arra aludtam el rendszeresen gyerekkoromban. Sanyi megrökönyödve nézett. Nyilván nem ehhez volt szokva. De aztán sört rendeltünk, és beindult a barátkozás.

És mi lett a folytatás?

Levettem a hegedűt a szekrény tetejéről. Merthogy amikor végleg felkerültem Budapestre, feltettem oda, szépen elköszöntem tőle, és kitört rajtam a Volt egyszer egy vadnyugat-láz. Az apámról leimádkoztam az ötvenes évekbeli lódenkabátját, lengyelországi csencselések révén szereztem magamnak westerncsizmát és Roy Rogers farmeröltönyt, közben meg ütöttem a bőröket egy gimis zenekarban. Aztán a táncházas élmények hatására a magyartanárnőmmel, Filó Katalinnal karöltve a Leöwey Klára Gimnáziumban klubesteket szerveztem. Többek között meghívtuk Marosi Juliannát énekelni, Czine Mihályt irodalmi estet, Sipos Mihályt népzenei előadást tartani. A programok végén Kiss Sándor barátommal rendszeresen eljátszottunk néhány – a táncházból ismert – népdalt.

Már ekkor is prímás szerettél volna lenni?

Mindenki arra vágyott, de ekkor még kontrásként próbálgattam oroszlánkörmeimet. A hegedűmet átalakítottam brácsává, a hangszerrel a hónom alatt amúgy is könnyebb volt a bejutás az FMH-ba. Huzigálhattam a zenekar mögött, kedvesen leírták nekem az akkordokat. Később visszaalakítottam a hangszert hegedűvé, rengeteget gyakoroltam és hallgattam a népzenei gyűjtéseket. Már akkor meg akartam érteni, mitől birizgálja testem-lelkem ez a zene ennyire, akár hallgatom, akár játszom. Egyik alkalommal, miközben brácsás kollégáim lelkesen gyantáztak Sanyi háta mögött, büszkén lépdeltem tovább, Misi mögé. Kinyitottam a tokot, mire mindenkinek elkerekedett a szeme. Ezt követően ajánlotta Misi, hogy ha úgy gondolom, nyugodtan járjak fel a Bartók Táncegyüttes próbáira a Toldy Gimnáziumba. Feljártam, gyakoroltam, fejlődtem, idővel pedig beállhattam a tánckíséretbe is.

Mikortól gondolkodtál saját zenekarban?

Az első perctől kezdve saját zenekart akartam. Viszonylag hamar játszottunk táncházakban Nagy Zolival mindenféle virágneveken (Rezeda, Rozmaring). 1975 őszétől rendszeresen muzsikáltunk a Veres Pálné Gimnázium pinceklubjában. Itt találkoztam először Gyurkedlivel (Lányi György – a szerk). Öltönyben, gitárral bukkant fel, és magabiztosan közölte, hogy ő népzenét játszik. Mosolyogtunk rajta, de aztán bevettük azzal a feltétellel, hogy legközelebb brácsával jön. 1976-ban Nagy Zoltán átigazolt egy másik zenekarba. Azon a nyáron a nevezetes Abaújszántói Népzenei Táborban alakítottam meg első zenekaromat, a Tékát.

A hetvenes évek derekától te is sokszor megfordultál Erdélyben, különösen Széken. Neked melyik prímás lett a példaképed?

Elsőként engem is Ádám István „Icsán” és zenekarának játéka ragadott magával. Amikor először jártam ott, a Csoóri Sanyitól kapott gyanta volt az ajánlólevél, mellé vittünk húrokat, olajat, cukrot, sót, Vegetát, fogamzásgátlót és fájdalomcsillapítót. Meg pár karton Szimfónia cigit, mert azt nagyon szerették. Mivel épp zajlott az „istvánnapozás”, egyből beosztottak bennünket különböző zenekarokba. Nekem a végtelenül kedves, öreg Icsán jutott. Mindent tudott. Mély és jó ember volt, áradt belőle a szeretet. A zakó alatt tok nélkül vittük a hegedűt, mentünk köszönteni gyönyörű hóesésben, akár a mesében. Álltunk az öreggel a kapuban, mutogatta, mire milyen akkordokat játsszak. Meg is szólalt szépen a muzsika – a házigazda kedvenceit játszottuk –, ő táncra kérte a család nőtagjait. 15–20 percet muzsikáltunk összesen, mentünk is tovább. A kapuban megint beszélgettünk, mire Icsán mondja: – No, kezdje Lacika! – Mégis, mit? – Hát, amit az előbb játszottunk. – De hát azt még életemben nem hallottam. – Dehogynem hallotta. Hisz az előbb játszottuk. Kezdje el és álljon mögé! – bólogatott biztatóan. Remegő kezekkel belekezdtem. Ő meg mosolyogva brácsázott mellettem, de közben azért be-besegített a dallamba. Azt a rendet már én húztam.

Hegedűjátékodon mégis inkább a magyarpalatkaiak stílusát érezni. Hogyan lehetséges ez?

Icsán halálával a hangsúly bennem a székiről a magyarpalatkai muzsikára helyeződött át. Idővel a zenészek már családtagként kezeltek, rengeteget muzsikálhattam velük terepen. Közben kialakítottam a magam „palatkai” stílusát. Beállhattam Kodoba Béla vagy Kodoba Márton, a legendás palatkai prímások mellé. Gyakran előfordult, hogy egy teljes rendet vezethettem. A mai napig beleborsódzik a hátam, ha felidézem azt a messzire repítő pillanatot, amikor a palatkai banda először állt mögém. Csodálatos, meghatározó élmény volt. Mintha a Rolling Stonesba hívtak volna egy turnéra.

A palatkaival párhuzamosan szerelmesedtem bele a gyimesi zenébe. Ugyanaz a fajta vadság és ősiség, ugyanaz a puritán, egyszerű, de szuggesztív hangzás és belső motiváció árad belőle, amit akkor éreztem, amikor az ozorai dédnagyapa verte a citeráját és énekelt hozzá. A nyolcvanas évek elején a középloki Zerkula Jánostól és a hidegségi Vándor Jánostól kezdtem tanulni. Igyekeztem minél több bálba, táncba eljutni és ott velük együtt muzsikálni. Ahogy Mezőségen, úgy itt is ment a „beolvadás”. Meghagyott borosta, bajusz, zakó, szövetnadrág, ing, pulóver, hegedűtok. Ja, és persze kalap. Kész. Hozzám se szólt senki. Jegyet sem kértek a buszon.

Klubjai, táborai és tíz éven át megjelenő újságja révén a Téka a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású népzenei együttese volt. Mondhatni, a csúcson szálltál ki belőle 1990-ben. Ennyire megfáradt a többiekkel a kapcsolat?

A kezdeti harmónia bomlásnak indult, zeneileg és emberileg széttartottunk, elfáradtunk. Másfél évre gyakorlatilag kivontam magam a „forgalomból”, többnyire külföldön dolgoztam. Amikor visszatértem, a Honvéd Művészegyüttes zenekarának prímása lettem. 1997 nyarától alkalmanként besegítettem a Muzsikásba, egy év múlva felkértek állandó tagnak. Miután mindannyian egyetértettünk abban, hogy nem ifj. Csoóri Sándor helyébe lépek, örömmel vállaltam. Számomra ez a zenekar egyfajta missziót is jelent.

Mennyi időbe telt, mire sikerült közöttük kimozognod a magad helyét?

Hosszú évekbe. Ahogy Sipos Misi szokta mondani: abból főzünk, amink van. Ők hárman minden téren jobban ismerik egymás rezdüléseit, sokkal több időt töltöttek együtt. Részemről folyamatos munka a „négytagú trió” megvalósítása.

A családi muzsikálásnak indult Poros bemutatkozó albumát a Fonó adta ki, és az első években saját klubot is tartottatok a Zeneházban. Mi több, jelenleg szintén köréd szerveződnek a keddi alkalmi örömzenélések. Miként látod a Fonó szerepét, jelentőségét a hazai folkszíntéren?

Amikor először hallottam a Fonóról, nagyon megörültem. A hely azért is kedves, mert a nyolcvanas évek végén a Téka Kft-vel belefogtam egy nagyon hasonló szellemiségben működő, a műfajnak erős bázist biztosító hely létrehozásába. Sajnálatos, hogy a megvalósítást saját zenekarom akadályozta meg. Ezzel le is zárult a Téka – számomra dicsőséges – 15 éve. Lukács József viszont megvalósította mindazt, amire ennek a műfajnak és társművészeteinek szüksége volt, van és lesz. Egy hely, ahol nemcsak rendszeresen tartanak népzenei koncerteket és táncházat (ilyen a fővárosban azért sok akad), hanem ami nyitott, embereket vonz, ahová üzleti és magánbeszélgetéseket lehet szervezni, ami egyfajta szakmai találkozóhellyé vált. Ahol nem kell semmit magyarázni. Ahol a műfaj legjobbjai próbálnak, ahol hiánypótló zenei kiadványok jelennek meg, ahol a büfében közös projektek formálódnak. Élő, mozgó, organikus építmény. Amit értéknek tartanak, erősítik, támogatják. Így tettek többek között a Poros zenekarral is, melynek célja, hogy a mára a magyar nóta és operett irányába „eltolt” népzenébe visszahozza az ősi megszólalást. Úgy szóljon, mint a rock and roll.

Lujó javaslatára hétfő és kedd esténként közös gyakorlási lehetőséget biztosít a ház minden zenésznek, legyen az vonós, fúvós, ütős stb. Ezek idővel remélhetőleg seassion alkalmak is lesznek. Én keddenként a Poros zenekarral vagyok „szolgálatban”. Mi játszunk, ők bekapcsolódnak, figyelnek, kérdeznek. Muzsikálás közben azonnal javítunk – ha kell – és dicsérünk. Ezért hívhatjuk örömzenélésnek. Bárki odajöhet, leülhet velünk és kérdezhet, mi pedig szívesen megmutatjuk, elmondjuk mindazt, amit több évtized alatt megtanultunk, átéltünk. A módszer tehát roppant egyszerű: ugyanazt tesszük, amit velünk tettek mestereink.

Jávorszky Béla Szilárd


______________________
Fonó 25
Idén ősszel ünnepli negyedszázados fennállását a népi kultúra városi továbbélésének, megőrzésének fellegvára, a Fonó Budai Zeneház. A Mandiner ebből az alkalomból exkluzív sorozatot közöl az intézmény szellemiségét képviselő kulturális szereplőkkel, akik maguk is a közös gyökereinkből táplálkozó magyar és külföldi népzene, néptánc, az (etno)jazz és világzenei irányzatok kiváló művelői. 




text