Jót gondolni, jót mondani és jót tenni

Teremtés gondolattal, szóval és cselekedettel, varázslás hangokkal és ritmussal, népzene és szívdobbanás, rezgések és hullámok, egykeség és testvérség, hasonlóságok és különbségek, apák és fiúk – elképesztő örökség száll szülőről gyermekre a Csoóri családban. 
A legkisebb Csoóri Sándor immáron az ötödik a sorban. Vajon meddig megy ez, hetedíziglen? Beszélgetés ifjabb Csoóri Sándorral és Csoóri Sándor Sündivel.

Nem mindennapi örökségük van. Milyen édesapa és milyen nagyapa volt az idősebb Csoóri Sándor?
Ifjabb Csoóri Sándor: Apám mindig el volt foglalva a haza sorsával. Állandóan ment valahova. Aztán el is költözött tőlünk a Keleti Károly utcába, mert egy szobában laktunk, ahol nem tudott alkotni. Azt azért sajnálom, hogy apám nagyon szemérmes volt, és engem sosem vitt el abba a társaságba, ahová járt. Nem vezetett be az akkori értelmiség köreibe. Ilyen volt a neveltetése. Nagy fájdalma volt, hogy amikor egyetemre került, a tüdeje megbetegedett, és abba kellett hagynia a tanulmányait. Így végül csak érettségije volt. Mivel nem voltak papírjai, kialakult benne egy olyan szemlélet, hogy akinek diplomája volt, azt magánál feljebb valónak tartotta. Szerencsére ezt nem tanultam meg.
Csoóri Sándor Sündi: Nem tudom, milyen nagyapának lenni, de azt mondhatom, hogy szeretnék én is hasonlóan jó nagyapa lenni, mint ő volt. Amikor kicsik voltunk, sokszor mentünk a természetbe. Hetente többször találkoztunk, órákat beszélgettünk. Mindig megkérdezte, mit tudok a világról. Ha nem találkoztunk, telefonon keresett. Elég kitartóan. Fontosnak éreztem a kapcsolatunkat, amihez elsősorban ő teremtette meg a bizalmi alapot. Most már én is tapasztalom a gyerekeimnél, nekem kell hogy igényem legyen a megismerésükre, mert ez fordítva nem várható el.

Van legkedvesebb emlékük róla?
Ifj. Cs. S.: Egyszer Weöres Sándor egyik versét próbálta megtanítani nekem, ami úgy kezdődött, Pettyes Kata, bontsd ki a szárnyad, én pedig mindent mondtam helyette: rakd ki, tedd ki, vedd ki, pakold ki, nyisd ki, csomagold ki – csak azt nem, hogy bontsd ki. Ő mérgelődött, én pedig később rájöttem, hogy ez egyfajta játék volt részemről, ami a mai napig segíti a gondolkodásomat és a zenélésemet.
Cs. S. S.: Nekem csupa jó emlékem van róla. Az összes emlék fontos számomra, hiszen gyerekkoromtól felnőttkoromig végigkísért az összetartozás élménye.

Nem kifelé éljük a családi életet, hanem befelé”
Mit jelent a Csoóri-örökség?
Cs. S. S.: A szellemi hagyatékát Balogh Júlia örökölte, aki igyekszik a maga módján ápolni. Nekünk az emberi oldala kíséri az életünket. Nem kifelé éljük a családi életet, hanem befelé. A Csoóri-örökséghez nagymamám is erősen hozzátartozik, aki nagyapám szellemi társa volt. Annak ellenére, hogy Balogh Júliával élt, ragaszkodott nagyanyámhoz, és hetente több órát töltöttek együtt. Ihletődtek könyvekkel, énekekkel, balladákkal, történelemmel és ezek tanulságaival. Ez volt az ő titkos kapcsolatuk. Talán ezek a beszélgetések, amelyekbe alkalomadtán belecsöppentünk, formáltak a szellemi utunkon engem és a testvéreimet is. Viselni kell az embernek a nevét. Sok olyan dolog is van, ami emiatt rosszul érint, de igyekszem velük megbarátkozni.

Miben hasonlítanak rá?
Ifj. Cs. S.: Én például szeretek elvont verseket írni, de nem úgy, mint egy költő. Csak játszom néha a magyar szavakkal. De ahogy apámnak nem volt köze a zenéhez, valójában nekem sincs az irodalomhoz. Viszont elég tüzes természete volt, azt örököltem, és a fiam is örökölte.
Cs. S. S.: Nagyapám szerette több oldalról megvizsgálni a dolgokat, emberileg megbízható, tisztességes és figyelmes személyiség volt. A vérünk, ha lehet így fogalmazni, valóban tüzes, ennek ellenére ritkán láttam hirtelen érzelmi hullámokat tőle. Érdekelték a művészetek. Szeretett segíteni, ha módja volt rá. Alapvetően puritán életet élt. Igyekezett a magyar nyelv szépségére felhívni a figyelmünket. Nem használt divatos, idegen eredetű szavakat, inkább nyolc szinonimát ajánlott helyettük.

 Fotó: Földházi Árpád
Ön 1956-ban született, tehát kemény korszakban élte a gyerekkorát. Milyen volt a családi háttér?
Ifj. Cs. S.: A szüleim vidékiek voltak, én már budapestiként születtem. Apámat, hála Istennek, nem vitték el 1956-ban, mert egy kiskatona – amikor behívatták a Duna-parti fehér házba – mondta neki, hogy ne menjen be, hanem inkább haza. Aki bement, azt elvitték. Amikor apámat letiltották az Iszapeső című novellája miatt, akkor bizony volt, hogy nem volt mit ennünk. Örülök, hogy nem éltünk luxuséletet, mert így megtanultam lemondani, és tudom értékelni a dolgokat. A hatvanas években egészen más élet volt, mint most.

.....
Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.
Teljes cikk itt:

II. évfolyam 51. szám | Élet

 

text