Hégli Dusan: “Szlovákiai magyarként ne csak akkor halljanak rólunk a világban, ha megvernek egy diáklányt a parkban”

Idén 20 éve annak, hogy táncszínházzá alakult a szlovákiai magyarság egyik legfontosabb kulturális műhelye, az Ifjú Szivek, mely a szlovákiai magyar és a kárpát-medencei néptánc- és népzenei hagyományok ápolását nemcsak direkt módon, de különböző társadalmi kérdések boncolgatásával is végzi. 2016-ban első szlovákiai (!) művészekként szerepeltek az avignoni színházi fesztiválon, ahová a következő évben is visszahívták őket, és Finom-hangolás című előadásukért a fesztivál Tournesol-díjával tüntették ki a darab koreográfusát, rendezőjét, Hégli Dusánt. Idén utazhattak volna harmadszor. Hégli az elmúlt 20 évben művészeti vezetője, de igazgatója is volt az Ifjú Sziveknek, vele beszélgettünk.

Ha visszatekint a gyerek-, illetve kamaszkorára, mi az a pont, amikor eldőlt, hogy a néptánc, illetve a koreográfia ilyen nagy szerepet tölt majd be az életében? Milyen egyéb opció létezett?

Kéménden, egy közismerten nagy múltú hagyományőrző faluban voltam gyerek. A szüleim a falusi hagyományőrző csoportban táncoltak.

Negyedikes alapiskolás voltam, amikor beköltöztünk Párkányba, ahol anyukám létrehozta a Kisbojtár nevű gyermektánccsoportot. Részemről itt kezdődött el, de azt hozzáteszem, hogy én a gimnáziumig házakat rajzoltam, és építész akartam lenni. Ennyi év távlatából már tudom, hogy a koreográfus mesterség és az építészet között van összefüggés, csak az építészek egy kicsit jobban jönnek ki ebből, mert az alkotásaik megmaradnak.

Azután a pozsonyi Duna utcai gimibe jártam, és annak első évében dőlt el, hogy tánccal fogok foglalkozni. A gimi alatt egy ideig még benne volt a pakliban az is, hogy zenész leszek, tanultam klasszikus hegedűt és népzenét is. Rövid ideig Párkányban is volt zenekarunk, de például volt olyan is, hogy Belgiumban Lakatos Robival, Pálfi Zsolttal kísértük Korpás Évit. Rég volt. Végül a gimi után felvettek a  pozsonyi Színművészeti Egyetemre, koreográfia szakra, ami csak négyévente nyílt, és magyarként elég nehéz volt bejutni.

Azelőtt, hogy tanulta volna, a koreográfia első nyomait hol lehetett felfedezni az életében?

Az első koreográfiámat, egy szatmári és moldvai táncokból álló összeállítást még anyukám csoportjában, harmadikos gimnazistaként készítettem. Aztán ’90-ben, 19 évesen, Varga Ervin, az Ifjú Szivek akkori művészeti vezetője felkért, így a Nyugtalan ének feketében, fehérben c. előadásukban is volt két koreográfiám.

Más művészeti ágakhoz hasonlóan a koreografálást sem nagyon lehet tanulni, csupán az alapokat, fortélyokat és szakmai tudást. Azt hiszem, Miles Davis mondott valami olyasmit a trombitálásról, hogy tanulj meg mindent a hangszeredről, a zenéről, majd menj ki a színpadra, felejts el mindent és játssz!

Mielőtt 1999-ben az Ifjú Szivek igazgatója és művészeti vezetője lett, a Szőttesnél töltötte be hat éven keresztül a művészeti vezetői funkciót. Mi ösztökélte akkoriban arra, hogy koncepciójával úgymond megreformálja a Sziveket, és melyek voltak ennek a koncepciónak a sarokkövei, leglényegesebb pontjai?

A kilencvenes évek végére minden magyar intézmény nehéz helyzetbe került. Az Ifjú Szivek jogi önállósága megszűnt. A mečiari időkben a székházát is elvették. Amikor felkerültem Pozsonyba, már foglalkoztatott a kérdés, hogy a magyarságnak miért nincs egy hivatásos intézménye, miközben például a ruszinoknak és a romáknak is régóta létezett. Már a szőtteses években is elhivatott voltam ez ügyben. Az Ifjú Szivekben is szerettem volna, hogy abból, amit értékesnek tartunk, valami olyat hozzunk létre, ami megállja a helyét az akkori piaci viszonyok között is. Nem anyagi értelemben, hanem mert azt gondolom, hogy a tánc vagy a népművészet, a hagyományos zene hordoz magában olyan értéket, amivel aktuális dolgokról is lehet beszélni, hiszen egykor az emberek ezeken keresztül az aktuális dolgaikról beszéltek.

Ha például egy szerelmes népdalban meghallasz néhány szófordulatot, azokat a paraszti társadalmakban hozták létre, és azokkal mondták el a bánatukat, örömüket, temették el a halottaikat, s ha ez így van, akkor ez a tánc és mozdulatvilág alkalmas arra, hogy olyan dolgokról beszéljünk, ami általános érvényű a világban, de az eszköztár mégsem a klasszikus balett vagy a popzene, hanem a mi hagyományos kultúránk.

Persze ez nem egyszerű, de ehhez elengedhetetlen egy hivatásos intézmény, ahol az alkalmazottak ezzel foglalkoznak.

A pályázati koncepcióm arról szólt, hogy az Ifjú Szivekben mint akkori félhivatásos együttesben némi anyagi ráfordítással létre lehetne hozni egy ugyan kis létszámú, de operatívan és művészetileg is jól működő csapatot. Úgy tekintettem a Szivekre, mint az egész szlovákiai magyarság egyik csúcsintézményére, és ezt kell eljuttatni oda, ami nemcsak a szlovákiai magyaroknak ad valamit, hanem egész Szlovákiának, egész Közép-Európának, vagy az egyetemes magyarságnak.

Az is fontos, hogy szlovákiai magyarként ne csak akkor halljanak rólunk a világban, ha megvernek egy diáklányt a parkban, hanem akkor is, amikor mi valamit létrehozunk. Az is fontos, hogy Budapesten is tudják ezt, és ne csak parasztromantikával tekintsenek a határon túli magyarságra.

Az akkori szlovák kulturális miniszter, Milan Kňažko támogatta ezt a koncepciót, de anyagiakban nem változott akkor az együttes helyzete. Ebből is következett az átalakítás.

1999 óta művészeti vezetőként végig, igazgatóként is több éven keresztül tevékenykedett az Ifjú Sziveknél – mennyire érezte a politikai változásokból adódó befolyásolást, nyomásgyakorlást?

Amikor volt ilyen, az általában magyar politikusok részéről jött.  Az elmúlt húsz évben gyakran előfordult, hogy valaki politikusként jogot formált arra, hogy megmondja, mi vagy ki a jó magyar.

Velem, vagy gyakran az intézménnyel is az a probléma, függetlenül a kormányoktól, hogy az Ifjú Sziveket nem lehet politikai célokra használni. Márpedig az elmúlt évszázadban a hagyományos kultúra vagy a néptánc nagyon gyakran volt politikai propagandaeszköz.

Ha viszont nem lehet minket valamire használni, akkor teljesen mindegy, milyen politikai oldal van hatalmon ezzel a szándékkal, mert ha te ellenállsz, ne adj’ isten még olyan szemérmetlenségeket is elkövetsz, hogy az avignoni színházi fesztiválon a családon belüli erőszakról készítesz műsort akkor, amikor a mainstream politika éppen elutasítja az isztambuli egyezményt, olyankor rossz magyar vagy.

Szóval nem veszünk részt politikai kampányban, és ha netán bele is futottunk ilyen rendezvénybe, aminek a politikai mivoltát valamilyen fátyollal megpróbálták elfedni, előfordult, hogy levetettem a logót a fejünk fölül. Ha valaki annyira tiszteli és szereti a kultúrát, mint ahogy ezt nagy előszeretettel néhány politikus vagy közszereplő mondja, akkor tisztelje meg azzal, hogy nem koszolja össze valamilyen aktuálpolitikai, ideológiai propagandával.

A kultúra függetlenségét vagy a művészet szabadságát sokan félreértik. Talán a politikával is gyakran ezért vicsorgunk egymásra. (Nevet)

Néhány konkrét előadásukkal kapcsolatban érdekelne, milyen környezetbe született, mi hívta életre, és hogy esetleg az eltelt évek alatt min ment keresztül. Elsőként az első előadásuk, a Szép öregasszonyok, szép öreg emberek.

Máig létezik egy kicsit naiv szemléletmód, hogy léteznek valahol az idős bácsik, akik mindenre emlékeznek, és a hagyományokat ezáltal mi is magunkba szívjuk az anyatejjel. Megpróbáltam megmutatni, hogy ez nem egészen így van.

Romantikus gondolat, hogy ebbe még bele lehet születni, de nem lehet. Már rég nem. Ezt a kultúrát már meg kell tanulni. Ahhoz, hogy ezeknek az idős embereknek a tudását átmentsük, nem pátoszra és ikonizálásra, vagy homályos ideológiák gyártására van szükség, hanem következetes munkára és ebben a magyar néptáncmozgalom világszínvonalú: olyan metodikával és stílusérzékenységgel tudjuk megtanulni a különböző tájegységek táncait, hogy ebből akár komoly színpadi előadások születhetnek. A Szép öregasszonyok, szép öreg emberek egyfajta tiszteletadás volt a kultúra előtt, ami nálunk egy kiindulási pont.

Ezt egyébként játsszák még? Máig ugyanúgy maradt fenn?

Ezt most nem, de például a Felföldi levelek 2005-ben készült, és még 2015-ben is ment, több nagy ciklust is megélt. Ezekhez egyáltalán nem nyúlok. A hagyományos néptánc nem változott, egy adott szemlélet viszont változhat. A Felföldi levelekben, ugye, Petőfi és Márai utazási leveleit isielhasználtuk, de mikor a műsor végén Márai leveléből elhangzik, hogy én fővárosi vagyok, kassai vagyok, európai vagyok, az egész mást jelenthet valakiknek ma, mint korábban. Egy előadás, de akár egy irodalmi darab, vagy egy popszám is megíródik a maga környezetében, majd éli a saját életét.

Az ördög tánca.

2009-ben készült, és nagyon szép emlék, mert a budapesti Művészetek Palotája kért meg rá bennünket. Az általunk hagyományosnak tartott népzene, néptánc regionális szinten egymás mellett helyezkedik el, de van ennek egy vertikális viszonyítási alapja is – különböző korokban alakultak ki. Az volt a cél Az ördög táncával, hogy mutassuk meg a magyar táncok történeti mélységét, majd az európai kapcsolódási pontjait. A mi tánckultúránk, a népzene és a néptánc ezer szálon kapcsolódik a nyugati kultúrkörhöz. A reneszánsz is hatott a paraszti kultúrára és népviseletre, de a magyar népzenében használatos vonóshangszereket is itáliai, cremonai mesterek tökéletesítgették. Erről is szól Az ördög tánca, a megnevezés pedig onnan származik, hogy a katolikus egyház egészen a a középkor végéig gyakran így nevezte és tiltotta a páros táncot. Addig csak körben szabadott táncolni, mert két ember összefogódzása ördögtől való dolognak számított.

Hontalanítás.

Az életem egyik legrövidebb idő alatt elkészült előadása. Két hónap alatt lett kész – onnantól fogva, hogy eldöntöttem, hogy ez kell, odáig, hogy be lett mutatva.
Mármint mi az, amit eldöntött, hogy kell? 

Egy darab arról, hogy mi a kirekesztettség. A magyar külügyminisztérium akkoriban kért fel minket a nagykövetségen keresztül, hogy a kitelepítettek emléknapja kapcsán készítsünk egy előadást. Az embernek van történelemismerete, amit ez ügyben el lehet olvasni ilyenkor, elolvasom, de a színpadon nem az olvasmányaimról akartam beszámolni. Azt akartam megmutatni, amit nem lehet elolvasni. Hogy milyen érzés, amikor valaki azt mondja neked, hogy van 24 órád és egy koffered, hogy elhagyd az otthonod. Milyen érzés, amikor mások bűneiért kollektív módon te is kénytelen vagy felelni. Aztán az, hogy helyes-e a mi kollektív bűnösségre való kollektív reakciónk.

Arra vágyunk, hogy ne létezzen már kollektív bűnösség, de mi is bármikor képesek vagyunk kollektíve elítélni romákat, zsidókat, szlovákokat, bárkit. Az érdekelt, hogy miért van ez?! Miért vagyunk hajlandóak elviselni, hogy valaki azt mondja, közösséget épít, de úgy, hogy rögtön meg is mondja, ki lehet a közösség tagja. Tehát kirekesztéssel indít.
Az előadást végül sokáig csak Pozsonyban játszottuk, sokan jöttek. Rengetegen voltak köztük, akik ezt személyesen is átélték. A darab eszköztára talán kicsit absztrakt, de mindent értettek. Könnyeztek, ahogy azok a 18 éves diákok is, akiknek nem lehet személyes élménye ezzel kapcsolatosan, de őket is megérintette. A legszebb pedig, hogy ez működött a szlovákság körében és Erdélyben is.

És valószínűleg más nemzetek képviselői is megtalálják a kapcsolódási pontjaikat a történelmükből vagy életükből…

Igen, nekem ez nagyon fontos volt. 2015-ig vagy 2016-ig játszottuk és szeretnénk ismét, de azt hiszem, ez is megint mást fog jelenteni.

Mikor született meg egyébként az igény önben arra, hogy társadalmi/közéleti kérdésekkel foglalkozzanak?

2010 környékén kezdtem igényelni, hogy próbáljunk valamit kezdeni, emberekből szavak nélkül érzelmeket kiváltani a néptánccal.

A Hontalanítással be tudtuk magunknak bizonyítani, hogy mélyenszántó dolgokról is lehet úgy beszélni, hogy nem kell showelemekkel teletűzdelt kommersz kompromisszumokat kötnünk, mégis érthető.

A Finomhangolás egy trilógia első darabjának számított. Tudta előre, hogy trilógia lesz?

Igen, ez arról szólt, hogy készítünk három olyan előadást, amelyiknél nem lesz szempont, hogy mi szlovákiai magyarok vagyunk. Egy globális eszköztárral dolgozunk, és a három előadás fő szempontja, hogy a hagyományos kultúrát felhasználva aktuális dolgokról beszéljünk. Egy trilógiát megér rászánni, hogy rámutassunk azokra az anomáliákra, melyek Közép-Európában vagy a világban a hagyományokra való hivatkozással történnek.

A 2010-es éveik már gyakorlatilag csak a mérföldköveikről szólnak – az avignoni sikerekből kifolyólag a Finomhangolás is ilyen…

Az az igazság, hogy nem én mondom meg, mi a mérföldkő, hanem a közönség. Esetleg utólag jön rá az ember, hogy hol tart és az hol kezdődött. A Hontalanításról nem tudtam, hogy mérföldkő lesz, a Finomhangolás viszont sokkal tudatosabban készült. Ki akartam próbálni, hogyan lehet ezzel a hagyományos eszköztárral a színházi nagyvilágban mozogni.

Közben viszont elkészült a Kakukktojás is, ami ugyancsak egy nagyon érdekes koncepción alapszik…

Nagy sikere volt. A lényege ugye az volt, hogy kakukktojásokat helyeztem el az előadásban, például két legényes közé volt beiktatva egy lindy hop vagy swing, vagy a cigánytánc mellé egy kis spanyol flamenco. Miközben ugyanaz a zenekar játszik és ugyanazok a táncosok táncolnak.
Martin Györgyre szokás hivatkozni mint az egyik legnagyobb néptánckutatóra, akinek azon filmek nagy része köszönhető, melyekből a különböző néptáncokat ismerjük. Az ő nagysága azonban többek között abban is áll – és ezt gyakran elfelejtik megemlíteni – hogy megtalálta a kapcsolódási pontokat a világgal. Mi szeretjük azt gondolni, hogy minden faluban különböző a csingerálás, és közelről valóban így is van, de ha kicsit távolabbról nézzük, akkor észrevehetjük, hogy a cigányság Kelet-Közép-Európában és mondjuk az Ibériai-félszigeten nagyon hasonló ritmusokkal, mozdulatokkal operál. Ez hasonlóan igaz a magyar néptánc és Európa kapcsán is.

Tavaly mutatták be az említett trilógia második darabját, az Allegro Molto Barbarót. Érdekelne ennek is a megszületése, illetve hogy mennyit tudott élni idén tavaszig?

Hat előadásunk volt, 3 magyar és 3 szlovák. Amikor beütött a pandémia, épp utaztunk volna ki Párizsba, felvenni a francia verzióját Jean-Marc Barral, mivel le voltunk szerződve 20 előadásra Avignonba a Golovine színházba. Amikor először kinn jártunk, akkor megkértek, hogy a következő évre hozzunk a Finomhangolás után valami mást. Kérdezték, mit készítenék el, mire én felhoztam Samuel Beckett Katasztrófa c. darabját, amit Václav Havelnek ajánlott ’83-ban, amikor bebörtönözték. Szükségem volt hozzá olyasvalakire, aki ezt továbbgondolja. Felkértem hozzá Parti Nagy Lajost, aki egy jó humorú, nagy volumenű író-költő, aki játszik a magyar nyelvvel, ismeri a totalitárius rendszereket és a színházat is. A kiindulási alap Bartók Allegro Barbarója volt, ezen keresztül Beckett művéből, Parti Nagy Lajos szövegével azt hiszem egy olyan összművészeti előadást hoztunk létre, ami mindenkit érint.

A témája pedig egy nem újkeletű és nem is csak itteni probléma, mégpedig az, ahogy a művészetekbe vagy a kultúrába milyen módon avatkozik be a mindenkori hatalom.
Nagyon örültem, miután Milan Lasica elvállalta a szlovák-cseh verziót, mert így az abszurd humornak két közép-kelet-európai ikonikus alakjával gondolhattuk újra mindezt, ami számomra nagyon nagy megtiszteltetés.

Mindenkit megtépáz és megvisel a járványhelyzet, sokat elvesz az eddigi megszokott rutinjainkból, életünkből. Elkezdett/elkezdtek már egyfajta járvány üzemmódban gondolkodni, amivel fenn lehet maradni ilyen időkben is?

Áprilistól elkezdtünk azon dolgozni, hogy felépítsünk valami alternatívát. Ennek egyik eredménye, hogy lecserélték a teljes repertoárt és valamilyen szinten tudunk streamelni. A nagy probléma viszont az, hogy nem minden régebbi előadásunk van olyan minőségben felvéve, hogy azt élvezhetően meg tudd nézni otthon tévén. Ami fel lett véve, az se erre a célra, és a képminőség sem mindig az igazi. Közben ugye zajlik az átalakítás a színházban, de ha lenne játszótermünk, már játszottunk volna. Bízom benne, hogy ez mihamarabb megtörténik, mert a saját hely hiánya most nagyon megnehezíti a mindennapjainkat.

A történelem azt mutatja, hogy az ilyen nagy járványok után mindig történik valami nagy technikai változás, átállás. Így lett szinte kötelező az ajtó alatti küszöb annak idején, hogy a patkányok ne jussanak be a házakba. A spanyolnáthának is óriási befolyása volt a társadalomra mind építészeti, kulturális vagy gazdasági szempontból. Erre számítok most is, de emellett jön majd a vakcina, és bizonyára máshogy fogunk egymáshoz is viszonyulni. Kevesebb lesz a kézfogás és a puszi…

Szilvási Tibor

_______________________________

Január végéig minden szerdán este 20 órától előfizetés ellenében megtekinthető az Ifjú Szivek Táncszínház egy-egy előadása (Hontalanítás, Kakukktojás, Határon túli nemzeti tánc) a www.navstevnik.online weboldalon.

text