Kilépés a komfortzónából

Herczku Ágnes a Mandinernek

Nem szereti a lemezeket, és nem fog évente albumot kiadni Herczku Ági, a változás és az élő koncertek kedvelője, aki néptáncos kezdetekről, énekesi folytatásról, a Felszállott a páváról és népdalgyűjtésekről is beszélt a Mandinernek a Fonó 25 interjúsorozat keretében.

A tánc szerelmese, amatőrként került be a Honvéd Együttes Tánckarába, ott viszont kiderült róla, hogy generációja egyik legtehetségesebb népdalénekese. Nem mellesleg két diplomája van (történelemtanár, esztéta), valamint moderntánc-pedagógusként középfokú oklevelet szerzett, továbbá elvégezte az ELTE ének-zene tanári alapképzését. Másfél évtizeden át volt a Magyar Állami Népi Együttes énekes szólistája, mellette többek között a Hegedős/Fonó Zenekarban, Szalonna bandájában és a Szájról szájra projektben énekelt. Több mint húsz éve dolgozik együtt jelenlegi élettársával, Nikola Parovval. Korábban az autentikus és világzenei vonal mellett többször kooperált más műfajokban alkotókkal, Borbély Mihálytól Bornai Tiboron és DJ Palotain át Vajda Jánosig. Herczku Ágnes (1975) neve alatt eddig öt remekbe szabott szólóalbum jelent meg – valamennyi a Fonó Records égisze alatt.

A te tehetségeddel más évente jelentetne meg lemezeket. Miért nem teszel így?

Nem szeretem a lemezt. Számomra olyan, mint egy fotó: megnézem, beteszem a fiókba, és soha többet nem veszem elő. Rögzíti, épp mi van bennem, de már túl is lépek rajta. Sosem szerettem visszahallgatni magam, mert azt a dalt ma már biztos, hogy másként énekelném. Néha egyenesen ideges leszek tőle. De hát ez nyilván egész életemben így lesz, hiszen mindig történik az emberrel valami, amitől egyes dalok más árnyalatot kapnak, jönnek rá érzelmek, érzések, tapasztalatok. A dalokat időről időre másként élem meg.

Ez igaz, de szerintem időnként minden előadónak érdemes dokumentálnia, hogy éppen hol tart. És hát végső soron a művészek a lemezeket nem maguknak, hanem a közönségüknek készítik.

Sokan mondogatják, hogy sűrűbben készítsek friss anyagot, mert ha nem vagyok a „placcon”, elfelejtenek. De engem az üzleti megfontolások nem érdekelnek. Inkább a próbafolyamatok és mindenekelőtt az előadások foglalkoztatnak. Ott a zenész és a közönség egyszerre éli meg ugyanazt. Nem válnak el se térben, se időben egymástól. És sosincs két egyforma koncert. De ha valaki évek múlva felteszi egy régi lemezem, mindig csak ugyanazt fogja hallani. Persze nekem is vannak kedvenc albumaim, melyeket a mai napig szívesen meghallgatok, pont azért a hangulatért, amit annak idején kaptam tőlük. De nem győzőm hangsúlyozni, az mindig ugyanaz marad. Én pedig a változatosságot és az élő előadást szeretem.

Sátoraljaújhelyen nőttél fel, Sárospatakon jártál gimnáziumba. Te mint városi lány rendelkezel egyáltalán falusi gyökerekkel?

Gyerekkoromban sokat nyaraltam falun, Nyírkalászon, az apai nagymamámnál, aki hagyta, hogy nőjünk, mint a növények. Rám adott egy általa varrt sokréteges tüllszoknyát – királylányosat, imádtam –, majd kicsapott a mezőre. Én meg nagyon élveztem, hogy élhetem a magam világát. Zenei értelemben azonban a nagy inspirátorom a művészetekre kellően nyitott, egyébként budai úrilány anyai nagymamám volt. Én még abban a boldog időben nőttem fel, amikor hétfőnként nem volt tévéadás, és ilyenkor nálunk mindig diavetítés vagy lemezhallgatás folyt: a nagymamám és az édesanyám Dévai Nagy Kamilla-, Halász Judit-, Sebő- vagy Kaláka-albumokat tettek fel. Csak később jöttem rá, hogy a dalok között mennyi népdalfeldolgozás van. A másik nagy lökést az 1983-as István, a király rockopera hozta. A családnak úgy kellett összedobnia a pénzt a duplalemezre, mert anyukám ápolónői fizetéséből nem futotta rá. Sebestyén Márta hangja és előadásmódja számomra is a reveláció erejével hatott. Ekkor nyílt meg a fülem a népdalra, ami amúgy bennem volt, de egyáltalán nem tudatosan.

A tánc iránti szereteted szintén gyerekkori?

Még járni sem tudtam, amikor a kiságyban már követtem a tévétornát. És ha nagymamám tükröződős ajtajú szekrénye mesélni tudna! Csak a lemezeket kellett időnként megfordítania, hogy legyen mire táncolnom. Édesanyám abban a Bodrog Néptáncegyüttesben ropta gimnazistaként, ahol később én is táncoltam egy évig. Előtte évekig jazzbalettoztam Újhelyben, és azt terveztem, hogy elmegyek Pécsre, a Táncművészeti Szakközépiskolába, hiszen lecsúszva a Balettintézetről már csak így lehetek Anna Pavlova. Nálunk, a családban azonban nem volt divat a renitenskedés. Előbb le kellett tenni egy diplomát az asztalra, ami biztosította a kenyérkeresetet, és csak utána jöhettek az álmok. Így a Sárospataki Gimnáziumba kerültem, majd Miskolcon elvégeztem a történelem tanár szakot. De közben ott is kerestem a táncos lehetőségeket (és még nem az énekest). Kiderült, ahhoz, hogy a miskolci Rónai Sándor Művelődési Központban állásban tudjak tanítani, Budapesten el kell végeznem a moderntánc-pedagógus tanfolyamot. Akkoriban úgy képzeltem, ha már nem lehetek hivatásos táncos, legalább a gyerekeket taníthatom táncolni. Mégiscsak színpadközeli, táncos karrier.

Mégsem így lett. Mi történt?

A pesti tanfolyamot a táncos-koreográfus Török Joli vezette, aki, amikor megtudta, hogy korábban néptáncoltam, 1997 őszén beajánlott a Honvéd Táncszínházhoz. Tehát táncosként csatlakoztam a társulathoz, ám hamar kiderült, hogy az a tudás, amit addig összegereblyéztem, ott édeskevés. Nagyon kemény iskola volt számomra, gyakorlatilag ott tanultam meg mindent. Szerencsém is volt, hisz a Honvéd Táncszínháznak eleve voltak zenés darabjai, mint például a János vitéz, ahol Iluska szerepében csak az első és utolsó öt percben kellett énekelni és hozzá minimálisat táncolni. Az első hónapokban többen nem értették, hogy miért vettek fel engem ide, hisz táncolni nem tudok, ellenben remekül énekelek. Ezt az oldalamat hamar kihasználták, például ha kellett, beugrottam Szvorák Katit helyettesíteni. Később jöttek az énekbetétek a koreográfiák között, néhány stúdiómunka, így Novák Ferenc és Rossa László támogatásával, illetve Agócs Gergely szakmai segítségével egyre gyakrabban próbálhattam ki magamat énekesként. 1998-ban pedig a Hegedős zenekar meghívott az akkor készülő lemezükre, és ennek közel tízéves együttműködés lett a folytatása.

Ebben az időszakban a Hegedős-lemez mellett számos pop-, jazz- és világzenei albumon is szerepeltél. Hogyan bukkantak rád?

A Honvéd Táncszínházzal egy épületben működött a Yellow Stúdió, ahová a legnagyobb sztárok jártak lemezt készíteni, mindenféle műfajban. Ott hallott meg egy felvételen Vasvári Pali, ott készült az említett Hegedős-lemez, így figyelt fel rám Nikola, Borbély Misi, majd Bornai Tibor, és elkezdtek kézről kézre adni. Tehát ahogy bekerültem a Honvédba, pár hónap alatt elindult az énekesi karrierem is. Amit eleinte nem vettem igazán komolyan. És nem vettem észre, hogy Nikola, Dráni, Pali vagy Borbély Misi szemében már nem egy éneklő táncos voltam, hanem egy tehetséges énekes. Folyamatosan hívtak koncertekre, és nem értették, amikor azt válaszoltam, hogy nem érek rá, mert aznap Honvédos fellépésem van.

Meddig tudtad élni ezt a „kettős” életet?

Az Arany és kék szavakkal című, 2002-ben megjelent lemezem kapcsán merült fel először komolyan, hogy döntenem kellene. De jól éreztem magam a Honvédban, és nagyon akartam még táncolni. Aztán egyre gyakoribb lett a súrlódás a táncos és énekes fellépések között, így amikor 2003-ban Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója felajánlotta, hogy legyek a Magyar Állami Népi Együttes szólistája, végül eldöntöttem. Ez volt a vízválasztó a pályámon, amikor már magamnak is bevallottam, hogy a gyerekkori álmom valójában csak híd volt az igazi hivatásom, az éneklés felé.

Az Arany és kék szavakkal a Fonónál jelent meg – ahogy azóta valamennyi szólólemezed. Mikor lépted át először a Zeneház kapuját?

Vélhetően egy táncház kapcsán tehettem, de sajnos nem emlékszem az első alkalomra. Arra viszont igen, hogy az Utolsó Óra program miatt már rendszeresen kijártam anyagot gyűjteni. Kelemen Lacinak köszönhetően az épp szabad számítógépek egyikén úgy böngészhettem a frissen felvett anyagból, mint más egy könyvtárban. Az esti táncházakba vagy koncertekre viszont csak alkalmanként jutottam el, Honvédosként ugyanis nehezen tudtam összehangolni a munkát a szórakozással. De ha lehetőség nyílt rá, mentem. Például Dresch Misi és Borbély Misi koncertjeire, vagy olyan táncházra, amit Sára Feri tartott, vagy meghallgatni a gyimesi énekeseket. Meg hát ott vannak azok a felejthetetlen Fonós szilveszterek! Még ha az elmúlt huszonöt évben ki is cserélődtek a Fonóban a munkatársak, mindig olyan érzésem van, mintha hazamennék.

Nikolával lassan húsz éve dolgozol. Bő tíz éve az életben is egy párt alkottok. Bár korábban többször nyilatkoztad, hogy maradsz a gyökereidnél, a vele készített lemezek bőven a világzene kategóriájába tartoznak.

Nikolával az 1999-es Naplegendák óta dolgozom együtt. Eleinte Balkan Syndicate volt a formációja neve, már akkor is sokszor javasoltam neki dalokat. Vagy Szalóki Ági, aki egy időben szintén énekelt velünk. Persze a zenei vezető és szerző egyértelműen Nikola volt. Bár én már ezeket az anyagokat is közös produkciónak tekintettem, a 2006-os Volt nékem szeretőm album borítójára került ki először a nevem. Idővel a Balkan Syndicate mellett aztán kikristályosodott egy szellősebb hangzású közös kvartett. Közben készítettem egy újabb – immár általam szerkesztett – népzenei lemezt (Tüzet viszek, 2011), de mivel az azon megszólaló zenekart nem tudtam eltartani, és a felkéréseket is „vegyesen”, a két műfajra kaptuk, ezért szükségem lett egy olyan formációra, amely a népzenét és a világzenét egyaránt a legmagasabb szinten tudja játszani. Így jött létre a Banda – Hegedűs Máté, Pálházi Bence, Fekete Márton, Molnár Péter, Herédi Zsombor, Nikola és én –, és így született meg a Bandázom című lemez, amely – hasonlóan a korábbi népzenei anyagaimhoz – szintén a Fonónál jelent meg.

2016 végén otthagytad a Magyar Állami Népi Együttest, azóta, mondhatni, úszol a szabadban. Jó döntést hoztál?

Ha ezt akkor nem lépem meg, nem született volna meg a 2018-as Hozomány – Visa című lemezem (szintén a Fonó égisze alatt). A Magyar Állami Népi Együttesben rengeteg előadáson kellett helyt állnom, és egyre kevesebb energiám maradt a saját anyagaimra. Miközben úgy éreztem, van már annyi tudásom, tapasztalatom és kapcsolatrendszerem, hogy be merjem vállalni egy ilyen jellegű lemeznek a rendezését, szerkesztését is. Én sem leszek fiatalabb, az Államiban töltött tizennégy év alatt teljesen kicserélődött a tánckar, és hiába tartom jól magam, azért már másként mutatok a 18–20 éves táncosok mellett. És persze negyven felett egyre nehezebben viseltem a turnébuszban való zötykölődést is. Nem akartam megvárni, amíg udvariasan felajánljanak nekem egy másik állást. Úgyhogy 2016 októberében vettem egy mély levegőt, és – stílusosan egy Naplegenda előadással – kiléptem a komfortzónából. Ami esetemben azért is volt nehéz, mert világéletemben állandó munkahelyem volt, minden hónapban fixen érkezett a fizetésem. De azt tudtam, hogy ha ezeket a lemezterveket az elkövetkező években nem valósítom meg, akkor lehet, hogy már sosem fogom. Ráadásul amikor mérlegeltem, hogy korábban hány fellépésről maradtam le az államis kötelezettségek miatt, nagyjából egyensúlyt mutatott a mérleg. Azóta sem bántam meg a döntésemet.

A tévés szereplések – gondolok itt elsősorban a 2012-es és 2014-es Fölszállott a páva műsorvezetésére – mennyire lökték meg a pályádat?

A mai életemre – szerintem – nincsenek hatással. De kétségtelen, hogy a médiaszereplés hatással van az emberekre. Tudjuk, a népzene és a világzene mennyire marginális a hazai piacon, így akik nem tudták rólam, hogy népdalénekes vagyok, csak annyit láttak, hogy egész jól mutatok, beszélek, konferálok. Az ország különböző pontjaira hívtak prominens gálaműsorok vezetésére, alig győztem elhárítani ezeket a feladatokat. Folyamatosan magyarázkodnom kellett, hogy bocs, énekes vagyok, nagyon megtisztelő, de nem szeretnék műfajt váltani. Azóta is szigorúan csak a folkszakmában vállalok ilyet, azt is ritkán.

Merre tovább?

Mindenekelőtt eltökéltem, hogy a bő tizenöt évnyi gyűjtéseimet közkinccsé teszem. Kezdetben Agócs Gergővel, később Pál István Szalonnával, majd Nikolával jártam a terepet, ezeket az anyagokat hallgatom át, rendszerezem, szerkesztem. Ma rengeteg fórumon, internetes felületen lehet archív anyagot hallgatni, de ez kicsit más: fontosnak tartom, hogy egy adott falu gyűjtésanyagát és az ahhoz kapcsolódó revival felvételeinket egy közös albumba tegyem az asztalra. Ennek a nagyszabású sorozatnak az első darabja a Hozomány – Visa, a következő kiadvány középpontjában a magyarvistai Gergely Erzsi „Erdei” áll, és nagyon szeretném, ha a buzai Eke Péterné Simon Mária néni is megélné a maga kiadványát. Még most is érnek új benyomások: például a mérai Marosán „Harmatos” Józsefbe csak pár éve botlottam. Elképesztően jól énekel, és sok dalt tud. Ugyanígy Papp Samu Visában. Tehát nem hagytam abba a gyűjtést, megyek, amíg lehet, és kérdezek. Szabadúszóként erre is több időm jut.

 
Jávorszky Béla Szilárd

-------------
Fonó 25
Idén ősszel ünnepli negyedszázados fennállását a népi kultúra városi továbbélésének, megőrzésének fellegvára, a Fonó Budai Zeneház. A Mandiner ebből az alkalomból exkluzív sorozatot közöl az intézmény szellemiségét képviselő kulturális szereplőkkel, akik maguk is a közös gyökereinkből táplálkozó magyar és külföldi népzene, a néptánc, az (etno)jazz és a világzenei irányzatok kiváló művelői. A Fonó 25 interjúsorozatot itt olvashatják.

text