Berecz András

Isten bolondja

Belső-Ázsiában úgy tartják, amelyik mesemondó kérésre nem mond mesét,­ arra a mesemondás szellemei fát döntenek, sziklát gurítanak, majd a megáradt patakkal vitetik el. Berecz András népdalénekes, mesemondó ezt nem kockáztatja világjárvány idején sem. A Nemzeti Színház adventi műsorának házigazdája azt reméli, amikor meggyullad a negyedik gyertya a társulat adventi asztalán, az nekik a békességet, a rendet fogja jelenteni.

– Befelé jövet színes bábfigura nézett velem szembe a teraszon. Kicsit talán Berecz Andrásra is emlékeztet.
– Abban a hasonlóságban van egy kis szándékosság is. Kő Boldizsár készítette a török Bekri Musztafa vagy másképpen Deli Bekir bábfiguráját. Nagyon jó ülés esik alatta, a legkisebb szellőtől is falhoz verődik, és borosüvegében fityegő csengőjével muzsikál. A meghökkentés, szókimondás bajnoka volt, nyers egyenességével, természetességével oroszlánt tudott szelídíteni mint afféle isten bolondja. Egyik mintaképem.

– Most valóságos személyről beszélgetünk, vagy már egy mesehősről?
– A XVII. században élt, amikor IV. Murad szultán törvényt tett: alkoholt inni, kávézni és dohányozni fejvesztés terhe mellett tilos. Nem egészen vallási alapon, hanem mert az ezek használatára berendezett lebujok a lázadás fészkei voltak. Na, hát tiltsd meg kecskének a sziklát! A rend és a fegyelem fenntartásáért nagy fejetlenséget csinált a szultán. Álruhában járta hajdúival az országot, s akit boriváson kapott, azt maga fejezte le. Ebben a nagy fejetlenségben Bekri révésznek állt, abba volt, hogy ha tilos a borivás nagy Törökország földjén, iszik a nyílt vízen. Vízen részegedett, szárazon józanodott. Ivott akkor is, amikor épp az álruhás szultánt és nagyvezírét szállította hajóján. „Mi van a palackban?” – kérdezte a szultán. „Erőital” – felelte Bekri Musztafa. A szultán kért egy kortyot, ugyanígy a nagyvezír is. A szultán felhördült: „Ez bor!” „Az hát” – mondta egykedvűen Bekri. „Hát nem megtiltottam a borivást?” – háborodott fel a szultán. „Na és ki vagy te, hogy bárkinek bármit megtiltsál?” – jött ki a sodrából Bekri is. „Én Murad szultán vagyok, ez itt pedig Bajram, a nagyvezír!” „Na, gyerekek, nektek kellett volna megtiltani a bor­ivást! Egy kortyot ittatok csak, és máris a szultánnak meg nagyvezírnek képzelitek magatokat. Még egy kortyot adnék, te azt hinnéd, úristen vagy, te meg, hogy az ő prófétája.” A szultánnak tetszett az egyenes beszéd, így ahelyett, hogy fejét vette volna a nagyivónak, meghívta palotájába. Bekri pedig bevezette őt a borivás élvezetének tudományába, és megtanította nevetni is. Bekri halála után a szultán jókedve is odalett.

– Miért foglalkoztatják a bolondos figurák?
– Mert nem pontosan tudtam, miért hív meg Vidnyánszky Attila a Csíksomlyói passióba. Miért várja el tőlem, hogy a Golgotán a magam bolondos meséit szinte úgy adjam elő, mint máskor – mint akárhol? Ezt kellett valahogy tisztáznom. Hazug Pista, „okosbolond” Jóska tréfáival a fülemben körülnéztem a világirodalomban, Shakespeare drámáit olvastam végig, angol, olasz, francia udvari bolondok után kutatgattam. A vándorút végén a feketelábú indiánok „szent bohócai”, majd Pál apostol jött szembe: „Ha valaki láttatik magának bölcsnek lenni tiköztetek e világon, bolond legyen, hogy bölcs legyen. Mert e világ bölcsessége Isten előtt bolondság…” Shakespeare drámáiban is kulcsfigura a bolond, kíméletlen igazságokat mondat ki vele a szerző játékosan. Jó vegyület!

– Mit tud a bolond, amit nem tud a bölcs?
– A bölcs ember az életben is, de főleg a színpadon sokszor az unalmas ember fogalmát meríti ki. Gőg jár a bölcsesség nyomában, ez pedig elviselhetetlenné, magányossá, sértődötté tesz. Az udvari bolond nem hiú. Antiudvaronc, nem tud hízelegni. Pontos ítéletei, váratlan szúrásai olykor előbb nevettetnek, később ejtenek csak gondolkodóba. Úgy, mint az „okosbolond” Barát Jóska sziporkái az 50-es években Gyergyóalfalun. Egyszer a milicista ráförmedt, hogy ha őt az úton még egyszer meglátja, a szamarát elveszi. „De jó nekem! – így Jóska bá. – Legalább lesz egy ilyen milicista vejem, mint maga.” Ezért a nem veszélytelen bolondozásáért olyan hálás a gyergyai nép még ma is! Barát Jóskát szegénysége és bolondossága mentette meg. Egy kicsit – na, megint a törökök – olyan, mint Naszreddin hodzsa. Annak is a kopott szamara és a bolondossága volt a fedezéklova. Mögüle nyilazta élceivel e világ bűneit, gonoszságait. Isten bolondja volt ő is.

– Gyergyóból hogyan vezetett az útja Naszreddin hodzsáig?
– Görög mitológiából és népdalokból állítgattam össze a Síp és lant című műsort, eközben ismertem meg Alpaslan Ertüngealp Magyarországon élő karmester-zongoraművészt, akinek édesapja török, édesanyja pedig isztambuli bizánci görög. Alpaslan javasolta, hogy legyek én a hodzsa hangja egy rajzfilmsorozatban, így a Kedd stúdió felkérésére ötvenhárom Naszreddin-mesét rögzítettem. Az egyik elsőben rögtön kedves régi témámmal, a feje tetejére állított világgal találkoztam, amikor azt mondja Naszreddin az ácsnak, hogy a padlódeszkát a mennyezetre, a mennyezetit a földre szegezze, mert nősülni fog. Ezt persze meg is kellett magyarázza a csodálkozó ácsnak. „Ha asszony jön ide, úgyis fenekestül felforgatja a házat, hát akkor nem olcsóbb így?!” Ezt a filmsorozatot megint nyereségnek érzem: jól meg kellett merítkeznem ebben a különleges világban. Persze magyar idegekkel, magyar szemmel-füllel.

– Járványos időkben jobb is ebben merítkezni. Hogyan teltek a bezártság hetei?
– A rokonságban is fölütötte a fejét a betegség, a legidősebb ugyan nem kapta el, de ott maradt a kérdés, mi legyen vele: a testére vagy a lelkére vigyázzunk a dédimamának? Ha elszigeteltük, a lelke gyengült, ha felkerestük, akkor meg izgulhattunk: csak el ne kapja! Legszebben a dédunokák vizsgáztak, amikor a lakótelepi, földszinti rácsos ablak elé virágokat rajzoltak a betonra neki.

– Mi lett az előadásaival?
– Meg lehet nézni a naptáramat: minden áthúzva, átnyilazva. Na de hát ilyen a másé is. Amiben nekem újat hozott a karantén, hogy a legkisebb fiam okostelefont adott a kezembe: tessék, mesélj, ne lógasd az orrod! Kezdtem mondani, mint máskor, de még levegőt sem vettem, Marci fiam már intett, hogy elég, hagyjam abba. Túl hosszú. Iskolapadba nyomott, meg kellett tanuljam a rövid, csattanós műfajt. Az új világ hamar továbbgörget. Nincs idő pitemonyázni – ahogy ­Beteszi Gyuszi bá mondta volna a kunhegyesi kocsmalépcsőn felkapaszkodva, záróra körül. Derűs, vidám, biztató meséket vártak tőlem. Hamar világos lett előttem, hogy főleg a magukra maradtaknak, a szorongóknak postázom akaratlanul is a mondanivalómat. Palackpostának neveztem el, gyámolításnak szántam mindet. Egy-két tréfát az ispotályablakba tenni, ezt szeretném most. Az elmúlt hónapokban ez lett az egyik legkedvesebb foglalkozásom, van már állványom is.

– Kirándulni is jár vele?
– Fölmegyek a Pilisbe, egy-egy gondolatot kiviszek magammal. A kedves történetek persze ilyenkor is gyűlnek. Egyszer a fejemet kerestem egy kalotaszegi mesében, stúdióm az erdő volt akkor is, madarak szóltak, mikrofon egy kidőlt fán…

– Ilyenkor hangosan beszél?
– Ennél a résznél muszáj volt: „Hun vagy ídes fejem, merre csáforogtál, huva kámforogtál?! Ídes nyelvem, drága szemeim, huvá lettetek, hóóó?!” Na, épp ekkor jöttek a futók! Annyira meglepődtek, hogy megfordultak, elszaladtak. De meghallgatnám őket, milyen volt egy erdei alakkal összefutni, aki már hajnalban a fejét keresgéli!

– Ilyenkor kinek az életét éli?
– A magamét a mesehősök bőrébe bújva. A magam lelkét fúvom beléjük, és az ő életüket élem.
A tuvai hagyomány szerint amelyik mesemondó kérésre nem mond mesét, arra a mesemondás szellemei fát döntenek, sziklát gurítanak, megáradt patakkal vitetik el. Erről is szól egy Palackposta, de amikor videóra vettem a mesét, olyan fát sikerült filmeznem, amelyik, ha kidőlt is, újra hajtott. Sziklát is olyat, hogy az szinte bármelyik pillanatban ledőlhetne, mégis áll. A filmecske végén a patak is szépen folydogál medrében.

– Szóval így menti a bőrét. Harminc év után először munkahelye is lett: ősz óta a Nemzeti Színház társulatának a tagja. Mostantól szöveget fog biflázni?
– A Csíksomlyói passióban a magam figuráját hozom. De arra is szerződtem, hogy tartsak önálló énekes-mesés műsorokat, havonként legalább egyet. Csak azért, mert a mesevilág a legutóbbi időkig falun maradt fenn, és becsülete a szellemi elit szemében csekély volt, nem azt jelenti, hogy ne hordozna fényes igazságokat, és ne lehetne költői erővel megszólalni. Ebben az énekes mesemondó műfajban Vidnyánszky meglátta az egyszemélyes színházat – ezen a hídon át érkeztem a Nemzetibe. Nem leszek színész, nincs hozzá érzékem, se iskolám. Én csak azt tudom elmondani, ami az enyém lett – hosszú idő alatt.
A mesének menet közben szerzője is vagyok.

– Házigazdája is lett a Nemzeti Színház online adventi műsorának.
– Egy adventi népszokást gondoltam a mi helyzetünkre alkalmazni. A hagyományban a karácsonyi asztalra föltettek mindent, ami fontos volt. Diót, hogy ropogós jó egészség legyen, búzát a termésért, sót a tartós családi békéért. Ostorral kerítették az asztalt, hogy a vagyon egybemaradjon. Az asztal alá szalmát hintettek, úgy várták a Szent Családot. A szent idő ezeket a tárgyakat szentelménnyé emelte. Ennek a karácsonyi asztalnak mintájára készül a mi adventi asztalunk hétről hétre: a társulat tagjai egy-egy asztal mellett elmondott emlékkel, kedves tárggyal megmutatják, ilyenek vagyunk, így gondolkozunk ma. Azt remélem, amikor meggyullad a negyedik gyertya, és végignézünk az adventi asztalunkon, az nekünk a békességet, a rendet jelenti majd, a sokféle tárgy pedig egymásra emlékeztet minket.

Tóth Ida

-------------

Névjegy

Berecz András népdalénekes, mesemondó 1957-ben született Budapesten. Az első dalokat édesanyjától tanulta, aki a híres kunhegyesi táncos, tréfafa és nótafa, Tanka­ Gábor lányaként sok ilyet tudott. Erdélyben, Moldvában, Felvidéken, Somogyban, Nagykunságban, Nyírségben gyűjtött dalokat, meséket, tréfákat. Tanított magyar népzenét Kalotaszentkirályon, Jobbágytelkén, Sopronban, a torontói York egyetemen, kanadai, amerikai nyári zenei táborokban, Hollandiában magánkurzusokon. Műfordítással is foglalkozik, eddig csuvas és román népköltészetet ültetett át magyar nyelvre. 2014 óta rendszeresen tart előadást a Nemzeti Színházban, 2020-tól a társulat tagja.

text