Átéljük, vagy csak szórakozunk?

Rég hallottam olyan mellbevágóan igaz és elgondolkodtató mondatot, mint amit egy oláh cigány embertől idéztek a Magyar Rádió egyik műsorában pár nappal ezelőtt

Így szólt: „A kultúra valaha a megéléséről szólt, ma a szórakozásról.” Nem tudom, vajon mindenki érti-e manapság a „megélés” szót. Aligha.

Maradjunk is kicsit a cigányoknál. Ha ők például ünnepelnek – függetlenül attól, hogy magyar, oláh, beás és a többi cigányoknak tartják magukat –, többségükben máig ragaszkodnak hagyományaikhoz. Mélyen és komolyan. Ezt néhány alkalommal magam is tapasztaltam. Pár éve például Erdélyben. Ott töltöttem a szilvesztert, s az újév második napján, a tizenhét fokos hideg ellenére elmentem egy kicsit kocsikázni a Marosvásárhely környéki falvakba. Egyszer csak látom, hogy az egyik falu szélén ég egy ház. A tetőn kifelé magasba csaptak a lángok, én meg azt sem tudtam, mit csináljak. Egy mélyedésben volt a ház, lerohantam, s nem akartam hinni a szememnek. Az épület hátsó fele égett, az eleje nem. Rögvest kiderült, hogy a lángoló, s tető nélküli hátsó rész, valójában egy romépület, amelynek már korábban beomolhatott a teteje, s ezúttal egy vigasság helyszínéül szolgált. Cigányokra leltem.

Nagyjából húszan ültek a tűz körül, amit, mint kiderült, jókedvükben gyújtottak meg. A láng felfelé lobogott, a még megmaradt falakat s a ház épnek mondható elejét nem érintette. Jót mulattak azon, hogy én megijedtem s tűzoltókat kerestem – mert nem volt szükség rá, tudták a tüzet kezelni. Le kellett ülnöm.

Tiltakoztam, ahogy tudtam, már csak azért is, mert majd megevett az Isten hidege. De jött a magyarázat. Ha vendég jön a házhoz – ezúttal ez voltam én – le kell ültetni, mert elviszi a gyerek álmát. Gyerek volt ott egy pár. Nem vittem el az álmukat, mert leültem. Nyomban el is mondtak értem közösen egy imát, szép csendesen, áhítattal, amiből sajnos semmit sem értettem, de megható volt. Később utánanéztem, tényleg él ez a szokás a körükben. Átélték, nem csak szórakoztak.

De vissza a szilveszteri éjszakához! Itthon, a mai határokon belül nem sok olyan társaságot ismertem, amelyben úgy ünneplik az új esztendőt, hogy népdalokat énekelnek. Itt ez volt, egy órán át „párbajoztunk”. Egy nóta vagy népdal Erdélyből, egy a mai Magyarországról. S bizony sokak szeme árulkodott meghatottságról. Átéltük, amit a csodálatos magyar népdalok és nóták üzentek, s nem csak szórakoztunk.

Nem mernék vállalkozni arra, hogy azt fejtegessem, pontosan mi az oka annak, hogy leginkább szórakozunk, s nem átélünk. Nem egyszer tapasztaltam már, hogy gyönyörűséges komolyzenei koncerteken is van, aki a telefonját nyomogatja. Az meg napnál világosabb, hogy leginkább a materiális, s nem a lelki hagyományokhoz ragaszkodunk. Ajándék, minél több, étellel rogyásig megrakott asztalok, csillogás-villogás, még karantén idején is. Az emberi minőséget rontotta meg a pénz visszavonhatatlanul? Az lett az isten? S tényleg köztünk van a sátán? Ha hiszünk a történelemkönyveknek, az emberiség számos válságot volt kénytelen elviselni az évszázadok során. A most dúló értékválságot is csak-csak túléli talán.

A hit, ezen az égtájon elsősorban a keresztény hit s annak vallói mindenesetre sok-sok lelki megpróbáltatáson mennek át mostanság. És akkor finoman fogalmaztam. A hit, miképp az átélés képessége, ajándék. Isteni ajándék. Mint ahogy az is, ha kultúránk és hitünk ősidőkből jövő szokásait képesek vagyunk mélyen megélni, átélni.

Néhány évvel ezelőtt, azon a pár szilveszterkörnyéki napon én a Nyárád menti cigányoktól és az erdélyi barátaimtól kaptam apró, de megerősítő ajándékot a kultúra megélésének módozatairól.

Kondor Katalin

text