A néptánc a mi anyanyelvünk, bármit kifejezhetünk rajta

Fitos Dezső a Mandinernek

„Az idők során döbbentem rá, hogy a néptánc – nemcsak a magyar – mennyire ősi, mély rétegeket jelenít meg.” A kortárs néptánc-koreográfusok egyik legismertebbje, és – mondhatni – sokat vitatott személyiség: Fitos Dezsővel a Fonó 25 interjúsorozat keretében beszélgettünk.

 A zalaegerszegi születésű, több mint húsz éve a fővárosban élő Fitos Dezső (1979) generációja egyik legtehetségesebb néptáncosa és koreográfusa. Feleségével és alkotótársával, Kocsis Enikővel tizenhárom éve vezeti saját társulatát, amelyhez olyan nagysikerű, néptánc alapú táncszínházi produkciók fűződnek, mint a Tántorgók, A suszter álma és az Irgalom!. Emellett két amatőr táncműhely, a Szentendre Táncegyüttes és a győri Lippentő Táncegyüttes művészeti vezetői, így a legkisebbektől a legidősebbekig, az amatőröktől a hivatásosokig széles spektrumon ismerik a hazai néptáncos színteret. Ráadásul Fitos Dezső rengeteg szállal kötődik a Fonóhoz, amelynek néptáncos programjaiban az 1997-ben indult Utolsó Óra program óta vesz részt.

A néptánc szeretetét otthonról hoztad magaddal?

Áttételesen igen – Zalaegerszegen egészen pici koromban egy televíziós műsort látva kezdtem el táncikálni, és a szüleim elmondása szerint jól mozogtam. A legelső táncos élményem viszont egy farsangi mulatsághoz kötődik, amikor édesapám a 3+2 együttes lemezére, a Vörös bort ittam az este című nótára készített nekem egy koreográfiát. Apám nem volt táncos, valahogy mégis működött. Így kerültem be gyerektáncosként a Zalai Táncegyüttesbe, ahol tizenhárom évesen már a felnőttek között táncolhattam. Zalaegerszegen a nyolcvanas években még a táncházmozgalom előtti táncstílus dívott, de aztán felbukkant a színen Varga János Boxos, aki rávilágított, hogy mi is a néptánc lényege. A kilencvenes évek elején ő vitt magával bennünket táncokat gyűjteni Erdélybe és Gyimesbe, a Nyárád és a Maros mentére, illetve a Mezőségre és Kalotaszegre. Ott tapasztaltuk meg, hogy a néptánc ott még élő hagyomány,  mindenki tudja, hogyan vannak a lépések és a figurák. Ezeken a gyűjtőutakon pedig nemcsak a táncosokkal, hanem a hagyományőrző zenészekkel is szoros barátságba keveredtünk.

Ekkoriban kerültél fel Budapestre is?

Ez pár évvel később történt, amikor 1997-ben Zsuráfszky Zoltán, a Budapest Táncegyüttes vezetője megkeresett. Március 9-én megünnepeltem a 18. születésnapomat, és másnap már próbára siettem Budapestre. Korábban csak kétszer jártam a fővárosban, akkor is hoztak-vittek, úgyhogy nekem akkoriban még az is hihetetlennek tűnt, hogy a metró a föld alatt halad. De odahaza eligazítottak, hogy ha az Erzsébet téren leszállok a Volánbuszról, onnan átmetrózom a Moszkva térre, amikor feljövök, ott áll előttem a Vár. Amikor a mozgólépcsőn a felszínre érkeztem, tényleg stimmelt, előttem magasodott egy várszerű épület, úgyhogy azzal a lendülettel be is robogtam, és kérdeztem a portást, hogy hol lehet itt átöltözni, mert engem várnak a próbára. Kiderült, itt sehol, mert ez a Magyar Posta székháza, a Postapalota. Na, ekkor már semmit sem bíztam a véletlenre, bepattantam egy taxiba, így jutottam el a Szentháromság tér 6-ba. Dohányzó fiatalként a bal fülem mögé tűztem egy cigarettát, amiről teljesen elfeledkeztem, beestem a próbára, két órán át nyomtuk a táncot, mint az őrültek, és csak az öltözőben vettem észre, ahogy a bal oldalamon a dohány folyt a fejemre. Ezzel a mókás történettel érkeztem meg Budapestre.

A Fonóval is ekkor ismerkedtél meg?

Igen, épp akkoriban kezdődött ott az Utolsó Óra program, ahol a népzenei felvételek mellett – Zsuráfszky Zoltán vezetésével – táncokat is gyűjtöttek. Mi meg a háttérben besegítettünk. Az erdélyi kört döntően mi rögzítettük kamerával, sőt, amikor Zsura épp nem ért rá, néhány gyűjtést magam vezényeltem le. A felvidéki és délvidéki köröknél a zenészekkel nem mindig érkezett táncos, de ha igen, persze ott voltunk.

1997 és 2001 között gyakorlatilag a Fonóban éltünk,
szerdán beköltöztünk, napközben gyűjtöttünk, este a táncházakban mulattunk, és ez ment vasárnapig mindennap. Majd szerdán minden kezdődött elölről.

Persze az Utolsó Óra lezárulta után is rendszeresen visszajártunk, minden héten ott forogtunk az Ökrös és a Tükrös táncházaiban, gyakorlatilag ez lett a táncházas törzshelyünk. Aztán 2008-tól az egyik táncosommal, barátommal, a torontói Dobi Gáborral kitaláltuk, hogy csináljunk egy Utolsó Órát mi is, táncházi megfogalmazásban. Sorra vettük a magyarországi tájegységeket, vagy konkrétan egy-egy falu táncát oktattuk kezdő és haladó csoportban, majd minden negyedik hét végén a Fonóba hívtunk idősebb táncosokat és muzsikusokat, tartottunk velük egy gálaműsor, majd az adott táncból egész este állt a bál. Néhány évvel később ezt a feladatot a jászberényiek vették át tőlünk, de idővel visszakeveredtünk, és ha nem lenne ez a koronavírus, akkor épp mi jönnénk egy körre. Az általunk 2008-ban megálmodott rendszer tehát lényegében ma is működik. Amikor tizenkét éve Gáborral belekezdtünk, a Zeneház új lendületet kapott, hisz a kezdő és haladó csoportokban alkalmanként 200–300 ember vett részt. A Fonótól folyamatosan kapjuk a lehetőséget. A mai napig ott próbálhatunk, így amolyan második otthonunknak is tekinthetjük.

Gyűjteni amúgy a mai napig is jársz?

Igen, ez folyamatos, legutóbb tavaly ősszel jártam kint ilyen céllal Erdélyben. A tánckultúránkat a világon egyedülállónak gondolom. Ami a népzenészek számára Bartók és Kodály, az nekünk, táncosoknak Martin György. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években hihetetlen mennyiségű anyagot gyűjtött össze, számunkra ő a legfontosabb példakép. Gyűjtőként többször visszajártunk az általa felfedezett táncosokhoz, például a mérai Árus Ferihez – aki remek prímás is volt –, vagy a gyimesi Zerkula Jánoshoz és Blága Károly Kicsikótához. Sikerült felkutatnunk azt a remek táncost is, aki szerepelt Martin György híres, 1969-es Türe filmjében, de semmilyen más felvétel nem maradt utána. Nagy nehezen kiderítettük, hogy Alexa Salanta a közeli Gorbón lakik, ahol hosszas keresés után rá is találtuk, és kérdeztük, táncolna-e nekünk? Gyorsan átöltözött – munkásruhában volt –, mondtuk, kíséretként fütyülnénk hozzá a dallamot, mire kihúzta a fiókot, és kérdezte, kinek a játékára szeretnénk a táncot? Titrus? Csipás? Legényes jó lesz? Majd betette a magnóba az egyik kazettát, picit beletekert,

és akkorát táncolt, hogy a pofánk leszakadt.
Mintha húsz éve erre az alkalomra várt volna. Szerencsére az egészet rögzítettük az összespórolt pénzemből vett Hi-8-as kamerámmal.

Ahogy a veled készült interjúkban olvastam, a néptáncban hasonló módszert vallasz, mint tette Timár Sándor a táncházmozgalom indulásakor: Előbb a táncnyelv, aztán a művészet. Mert csak így válhat városi környezetben is elevenné a hagyomány.

Pontosan. A mi generációnk a szintén ugyanerre törekvő Timár Sándorral vagy Zsuráfszky Zoltánnal szemben technikailag sokkal előnyösebb helyzetben volt, hisz nem nehézkesen, montázs asztalról kellett megtanulnunk a táncokat, hanem már otthoni körülmények között is kényelmesen kezelhető VHS-kazettáról. Bennem hamar felmerült az igény arra, hogy egy-egy gyűjtés anyagát a lehető legtökéletesebben, szinte milliméter pontossággal kell megtanulnunk. Csak így jöhetünk rá azokra a belső kódokra, amelyek mentén a táncokat ráültették a nótákra. Másképp fogalmazva: ahogy a lábukra vették a dallamot. A gyűjtéseink során mi is nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a táncok rögzítése előtt beszélgessünk, barátkozzunk a táncosokkal, besegítsünk nekik a hétköznapi tevékenységekben, a kaszálásba, a kapálásba. Mert csak ezek közben jöhetünk rá a gondolkodásmódra.

De hát ez a tánc a ti előadásotokban sosem lesz pontosan ugyanolyan. Más emberek, más környezet, más cél.

Azért kell a legtökéletesebb színvonalon megtanulni őket, hogy aztán abból tudjunk építkezni. Mi a tánc nyelvén fejezzük ki az érzelmeinket és a gondolatainkat. A lehetőségek száma valóban végtelen: elég belegondolnunk, hogy akár ugyanabban a faluban hányféleképpen járták ugyanazt a táncot, és hogy a magyar nyelvterületen gyűjtött összes táncnak mennyi variációja létezhet. Elképesztő sokszínűséget és dinamizmust tapasztalhatunk. Mi mindenesetre a néptánc nyelvén szólunk az emberekhez. Az idők során döbbentem rá, hogy a néptánc – nemcsak a magyar – mennyire ősi, mély rétegeket jelenít meg.
Ha ezt az ember jól tudja használni, rendesen megtanulja, bármit kifejezhet vele. Tényleg bármit.

Itt most már a saját táncszínházi előadásaitokról beszélsz. Az eddig elmondottak igénye vezetett oda, hogy 2010-ben a feleségeddel, egyben alkotótársaddal otthagyjátok az időközben többször átkeresztelt Budapest Táncegyüttest – amelyet ma Magyar Nemzeti Táncegyüttesnek hívnak –, és megalapítsátok a saját társulatotokat?

Lényegében igen. Amikor 2007-ben felvetettem a tehetséges fiatal tanítványainknak, hogy a társulatunkban táncoljanak, kiderült, már régóta várták ezt a lehetőséget. Közülük időközben többen a hazai táncélet meghatározó személyiségei lettek. A Fitos Dezső Társulat tehát 2007-ben alakult, de évekbe telt, mire egzisztenciálisan is önállósodhattunk, így Enikővel valóban csak 2010-ben jöttünk el a Honvédból. Emellett két amatőr táncműhely művészeti irányítását is visszük már hosszú évek óta: a Szentendre Táncegyüttesét és a győri Lippentő Táncegyüttesét. A két együttesben mintegy háromszázan táncolnak, hatéves kortól az idősebbekig működik a rendszer, úgyhogy ezek esetében is rengeteg a feladat. A Fitos Dezső Társulat produkcióinak stílusát talán a dramaturgia fontossága adja, arra törekszünk, hogy az újszerűség és a látványosság mellett az előadások kellően közérthetőek is legyenek. Ebben nagy segítségünkre van a győri Vaskakas Bábszínház igazgatója, Kocsis Rozi – Enikő nővére –, aki az összes darabunk dramaturgja.

Az előadásaitok zenei kíséretében mennyire fontos szempont az autentikus megszólalás?

Számomra a zene kiemelt jelentőségű. Több évtizedes táncos pályafutásom során megtapasztaltam, hogy mennyire jó érzés jó muzsikára táncolni. Sok zenész barátom is lett. Ökrös Csabával, isten nyugosztalja, szoros barátságban álltunk, egy időben nála is lakhattam. Később az egykori Muzsikás-tag Csoóri Sándornál húzhattam meg magam, épp akkoriban dolgozott a Varázsjelek című könyvén, és a konyhában sokszor hajnalokig taglaltuk, hogy a vonó a tánchoz képest miként mozog. A Fitos Dezső Társulat legelső műsoránál (Fekete Malom, 2008) Csávás Attila, Bobár Zoltán és Makó Péter barátom, a Csík Zenekar fúvósa, volt a zenei partnerem, vele és Pál Lajossal később számos más darabot (A suszter álma, 2011, Tántorgók, 2012) is együtt készítettünk. Az utóbbi években pedig Csoóri Sándor Sündi lett az alkotótársam, ő állította össze például A láda titka (2016), az Irgalom! (2017) a Víz, víz, tiszta víz – fröcskölő táncok 18 lábra (2017) színházi darabjaink  zenei anyagát. Jelenleg is több új bemutatón dolgozunk együtt. Az utóbbi években színházi felkéréseink is vannak, amiket szívesen vállalunk, hiszen egyrészt kihívás, másrészt sokat inspirálódunk általa. A darabjainkat élőben pedig az első időkben Pál István Szalonna zenekara kísérte, mostanság pedig a fiatalabb muzsikusokból álló Bazseva zenekar.

Amúgy rengeteg zenét hallgatok. Amit az sugall, arra ültetem rá a táncot. Ha jó a zene, akkor a darab is jó lesz. Ha nem, akkor ötletem sincs.

Jávorszky Béla Szilárd


----------
Fonó 25

Idén ősszel ünnepli negyedszázados fennállását a népi kultúra városi továbbélésének, megőrzésének fellegvára, a Fonó Budai Zeneház. A Mandiner ebből az alkalomból exkluzív sorozatot közöl az intézmény szellemiségét képviselő kulturális szereplőkkel, akik maguk is a közös gyökereinkből táplálkozó magyar és külföldi népzene, a néptánc, az (etno)jazz és a világzenei irányzatok kiváló művelői. A Fonó 25 interjúsorozatot itt olvashatják.

text