Lemenni a színpadról, engedni táncolni mindenkit!

Könczei Árpád

Az erdélyi táncházmozgalom gyökereiről, kialakulásáról, megtartó erejéről, majd a román hatások általi elfojtásáról beszélgettünk Könczei Árpád koreográfussal, aki ma ünnepli a 61. születésnapját.

“Először táncházat a televízióban láttam 1976-ban, amikor édesapám elvitt egy barátjához a Hajnal negyedbe, akinek a magas tömbházában, ha fekete-fehéren is, és nagyon szemcsésen, de fogható volt a magyar adás. Ott akkor az „Aprók tánca” sorozatot vetítették, Tímár Sándor tanította a gyerekeket és a hosszú hajú Sebő Ferenc Halmos Bélával muzsikált. A műsor után azt mondta nekem az édesapám, hogy ezt nekünk is meg kell csinálnunk! Tehát apám vett rá, én pedig az osztálytársaimat, hogy kottából tanuljuk meg a népzenét, hiszen a zene a táncház alapja” – emlékezik Könczei Árpád a kezdetekre.

Könczei akkor a zeneiskola tizenegyedik osztályába járt, ahol klasszikus zenét tanult, de már ismerte a Lajtha László-féle széki gyűjtést, jól ismerte Kallós Zoli bácsit, aki hivatásos táncos volt, és ne feledjük el, hogy apja is gyűjtött népzenét, illetve kitűnően táncolt is.


“Kottából persze nem lehet ezt a zenét megtanulni, ezért elvittek bennünket faluhelyre, ahol élt még a népi hagyomány. Szóval mi kezdtük el itt, Kolozsvárt a zenélést, hiszen muzsikaszó nélkül nincs táncház. Az első táncházat édesapám, Könczei Ádám szervezte meg Kovács Ildikó híres bábszínházi rendező segítségével, aki néhány alkalomra odaadta a próbatermüket. Szintén apám szervezte meg 1977 őszén a Monostori úti kultúrházat, amelyben 1983-ig, betiltásáig működött a táncházunk. Tehát a szervezés apám feladata volt” – sorolja az emlékeit a koreográfus.

Az erdélyi táncházmozgalom előzményei még az 1940-es évekre vezethetők vissza, amikor a népi kultúra értékei iránti érdeklődés jeleként több székelyföldi középiskolában tánccsoportok alakultak, s nem csak saját városukban, de más városok-falvak közönsége előtt is sikerrel szerepeltek hiteles népi táncműsoraikkal.
Az iskolák államosításával azonban beindult a „kommunista nevelés” és ezt a kezdeményezést „narodnyik”, vagy más szóval nacionalista kategóriába sorolták a román hatóságok. Ezzel együtt megkezdődött a szervezők politikai megbélyegzése, ellehetetlenítése, zaklatása, amely odáig fajult, hogy a román hatalom Kóródy Ferencet, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet (OGYI) népi tánccsoportjának vezetőjét „magyar nacionalizmus” vádjával hét év börtönre ítélték. Mindezeknek tudható be, hogy akkoriban nem alakulhatott ki a romániai országos magyar táncházmozgalom.

Az első „igazi” táncházat Könczei Ádám néprajzkutató szervezte meg Kovács Ildikó legendás hírű kolozsvári bábszínházi rendező segítségével, aki néhány alkalomra odaadta a próbatermüket. Szintén ő szervezte meg 1977 őszén a Monostori úti kultúrházat, amelyben 1983-ig, betiltásáig működött az első erdélyi táncház. “Én édesapám buzdítására és persze korábbi okításai nyomán szerveztem meg a diáktársaimmal a zenekarunkat” – vág bele nem mindennapi történetébe Könczei Árpád koreográfus-zeneszerző.

“Édesapám kitűnő muzsikus, nagyszerű táncos és kiváló néprajztudós volt, de a szakmájában mindössze egy évig dolgozhatott, mert nacionalizmus vádjával elbocsájtották. Arra azonban volt késztetése, figyelme és ideje, hogy mind a négy gyermekével megszerettesse a magyar nép alkotta értékeket, mégpedig annyira, hogy közülük hármunk hivatása szorosan kapcsolódik a néprajzhoz” – mesél szellemi gyökereiről a jeles muzsikus és táncos.
Nem kétséges, hogy sokan sok helyen fogtak neki a néptánc városi művelésének, mégpedig úgy, hogy legtöbbször nem is gondoltak másra, mint az akkor még a faluhelyen élő néptánc utánzására, „mert az biza szép volt és a lelkünkből szólt”. Pedig most már tudjuk, hogy ezt a korszellem szülte, de ettől még tény, hogy néhány esztendővel a budapesti táncházak létrejöttét követően 1977 februárjában szervezték meg az első táncházat Kolozsvárt és emögött Könczei Ádám néprajztudós állt.

A román kommunista hatalom azonban a kezdetektől ferdeszemmel nézte a magyarok vigalmait és 1983-tól határozottan fellépett ellene. A táncház betiltása azonban nem volt egyszerű feladat a román hatóságok részéről, mert a mozgalommá fejlődött jelenség, ma azt mondanánk, hogy alulról szerveződő civil kezdeményezés volt. Eleinte a Securitate nem tudott vele mit kezdeni, de mindig találtak szerencsétlen fiatalokat, akiket megfélemlítettek és besúgóként alkalmaztak, majd rajtuk keresztül tájékozódtak, illetve ezen információk alapján szőtték ellenünk álnok terveiket.

“Apámat harmincnégyen figyelték, ennyien jelentettek róla! Könczei Csilla testvérem „Szekus Blogján” részletesen olvashatók ezek az iratok. Azt is mondhatom, hogy abszurd módon éppen a szekunak köszönhetjük a sok pontos adatunkat!

“Amikor betiltottak bennünket, az ürügy az volt, hogy a farsangi bálunkon összetörtünk néhány széket, tehát randalírozás volt az indok, de belekötöttek tartalmi dolgokba is, kérdezvén, hogy miért énekeljük például azt, hogy „Erdélyország az én hazám, nem német”. Mit akarunk ezzel mondani? Belekötöttek mindenbe, a szövegbe, a dallamba, meg miért csak magyarok járnak oda…” – mondja Könczei.   

Akkoriban Kolozsvárt csütörtökönként a Postakertben énekszóra népviseletben táncolt a széki ifjúság, amelyik itt dolgozott a városban. Igaz, hogy „kommunizmus” volt akkortájt, de az orvosoknál, mérnököknél tizenhat-tizennyolc éves széki leányok szolgáltak akkor is, a fiúk pedig az építkezéseken dolgoztak. Miután összeállt Árpádék „Bodzafa” zenekara, Könczei Ádám a fiát küldte el a székiekhez, hogy hívja el őket, mondván, táncházat szerveztek.

 “Voltak a Postakertben vagy negyvenen, de nem hitték el, hogy van ilyen. Egyedül Csorba János jött el. Fogott egy leányt és itt termett. Az első alkalommal nem sokan gyűltünk össze, talán harmincan, ha lehettünk. Főleg diákok, de rá egy hétre már jöttek vagy húszan székiek is. Én most ugyan koreográfus vagyok hivatalosan, de autodidakta módon tanultam meg táncolni. Az első tanárom persze az édesapám volt, de ismertem Kallós mellett Martin Györgyöt, majd összebarátkoztam két fiúval, akik fantasztikusan táncoltak. Az egyik Zsuráfszky Zoli volt, a másik pedig Farkas Zoli. Mindketten a budapesti balettintézetben tanulták a tudományukat a néptánc szakon és én rengeteg figurát lestem el tőlük” – mondja mosolyogva a híres kolozsvári táncos.

Bár Könczei Árpád nagybőgősként kezdte (Bodzafa és Ördögszekér együttes), de gyorsan táncoktatóvá vált és már 1980-ban megírta első tanulmányát Tánctanítási módszertan táncházak részére címmel.

Itt jegyzendő meg, hogy a pestiekhez hasonlóan ők is azt az elvet vallották, hogy „lemenni a színpadról, engedni táncolni mindenkit”. A legendás korszakban 1977-től 1983-ig azonban volt különbség is a budapesti és a kolozsvári táncházak között. Akkortájt ugyanis Erdélyben még élt a hagyomány, a kalotaszegi és a mezőségi fiatalok jól járták a táncaikat és a városi fiatalok tőlük leshették el az eredeti néptánc technikáját, lelkületét. Mivel ekkor már kopott is ez a tudás, sok fiatal a táncház hatására újratanulta. Tehát oda-vissza hatottunk egymásra.

Erdélyben a falusi fiatalok együtt táncoltak a városiakkal, míg ezzel szemben Budapesten nagy ritkán jelent meg egy-egy széki, vagy kalotaszegi pár, akiket úgy mutogattak, mint az indián törzsfőnököt szokás a rezervátum díszhelyén.

“A másik különbség az volt, hogy kijártunk falura, igaz, ez sem volt egyszerű feladat, mert a város kivezető útjain rendőrposztok álltak, ahol megállították az utast és megkérdezték hová megy, honnan jön és miért. Sokszor stoppal, vagy vonattal mentünk és a mellékutakon, vagy az ösvényeken közelítettük meg a falut, hogy a rendőr ne lásson, de ott bent gyorsan elterjedt a hírünk. Sajnos előfordult, hogy éppen miattunk zárták be a táncházat Széken” – kesereg Könczei. 

“Ehhez hozzá kell tennem, hogy 1984-től a kommunista hatalom fokozatosan elkezdte betiltani az ilyen mulatságokat, vagyis hivatalosan nem lehetett táncházat szervezni, igaz, titokban házibulikon, vagy a székelyföldi bálokban járták még a néptáncokat. Ettől kezdve még nehezebb korszaknak néztünk elébe” – zárja gondolatait a négygyermekes, Budapesten élő koreográfus-zeneszerző.

Erdélyi E. Péter

text