A zene képes magasba emelni a lelkeket egy szétzuhant világban

Bajzik Éva

Még maradt egy kis hó a szennai ház udvarán különleges hangulatot kölcsönözve a barátságos parasztháznak, amelyből Bajzik Éva igyekezett elénk, hogy szélesre tárja előttünk a kaput. Hellyel kínált, ő maga a Csiky egy régi nézőtéri székében foglalt helyet.

 Másodikos voltam, amikor zongorázni kezdtem – mutatott a pianínóra –, ám nagyon „izgulós” gyerekként előadások előtt mindig melegítették a kezeim, mert annyira hidegek voltak. Fellépéseken sosem tudtam a maximumot nyújtani, ezért nem is tanácsolták, hogy zeneművészeti szakközépiskolába menjek, így lettem táncsicsos – mesélte Bajzik Éva, aki az első évben egy osztálytársa révén az agráregyetem néptáncosai között találta magát.

– Ahogy meghallottam ott az élő népzenét, elvarázsolt, egy idő után pedig már a Somogy Táncegyüttesben roptuk. Közben rájöttem, hogy miért is ne tanulhatnék népzenét? A brácsát választottam, ami nem egy nőies hangszer, bár ha úgy vesszük, a népzenében semmi sem az. Régen a nőknek nem a zenélés volt a dolguk – tette hozzá.
– Bár vannak olyan tájegységek, ahol a férj hegedűjátékát a feleség ütőgardonon kísérte, hogy a fizetség családon belül maradjon, mint például a gyimesi csángóknál – mesélte Éva, akit népzenei tanulmányai gyakran Erdélybe vonzották.

– Felültem a Korona expressz­re, táborokba jártam, adatközlő mesterektől tanultam. Ezekből a találkozásokból életre szóló szakmai és emberi kapcsolatok születtek, olykor húrokat, vagy egy kis gyantát vitt magával nekik ajándékba. Később a Nyíregyházi Főiskola népzene szakán a paraszt- és cigányzenészek zenetanítási módszereiből és zenei gondolkodásából írt szakdolgozatot.

– A vonás ritmusát például úgy magyarázták el, hogy a ló galoppozásához hasonlították – mesélte. Akkoriban már a Zengő Együttesben brácsázott, majd két gyermekkel átmenetileg csakis az anya szerep töltötte be mindennapjait. – Andris születése után még visszatértem kicsit zenélni, ám Áron érkezésével egy időre nem vállaltam fellépést, csak rájuk koncentráltam. Mindketten zenélnek – mesélte a népzenész, akinek Andris fia, édesapja nyomdokaiba lépve fúvóshangszert választott: klarinétozik. Áront pedig az ütőhangszerek világa varázsolta el, jelenleg másodéves zeneművészetis.

 
– Napjainkban, a művészeti iskolák elterjedésével egyre többen választják a népzenét. Szeretem a munkám, töltekezni tudok belőle, s mivel türelmes vagyok, már kis sikereknek is tudok örülni, kedvemre való, ha átadhatom a tudásomat – mesélte Bajzik Éva, aki egy ideje különleges jelenségre lett figyelmes.

– Olyan szülőgeneráció nőtt fel, akiknek egyre lazábbak a kapcsolódásaik, mert egy szétzuhant világ veszi őket körül, amelyben túl sok a választható lehetőség. A zenetanulás pedig a szülők felelőssége is, nekik is ösztönözniük kell a gyerekeket az otthoni gyakorlásra, mert annak lesz eredménye. Nem vagyok híve a versenyeknek, ám nagyon motiválttá teszi a gyerekeket. Főleg akkor, ha rájönnek, hogy saját magukért dolgoznak, és örömet szereznek azzal másoknak is, hogy zenélnek. Későbbi életük minőségére is kihat, ha saját érzelmeiket ki tudják fejezni a zenével. Nekem is sokat segít a zene – mondta Bajzik Éva, akinek élete legnehezebb időszakában is ez jelentette az egyik mankót. Férje, Karácsony Tamás, a Csiky Gergely Színház színművésze a szeme láttára győzedelmeskedett egy súlyos betegség fölött. – Tudtuk, hogy a betegségből fel fog épülni – mondta.

– Családtagként kevésbé volt szörnyű a betegség, mint ahogy a környezetünk lereagálta. Ő benne volt, és minden nap feladatot végzett azzal kapcsolatban, hogy pozitívan haladjon a gyógyulás útján – mesélte Éva. Egy baleset azonban végérvényesen megváltoztatta az életüket. Karácsony Tamás olyan életveszélyes sérüléseket szenvedett, amelyek után már nem tért haza…

– Ha rájövünk, hogy nem lehet mindent megérteni, az a Hitünk. Soha nem akartam értelmezni, miért történt. Euforikus érzés volt az az egy hét, amikor bepillantást nyertem abba az isteni létbe, szeretetbe, amit Jézus hirdetett. A szeretetet teljesen más minőségben éltem meg. Amikor hazajöttem a kórházból, úgy éreztem mintha Tamás mellettem lenne, pedig nagyon jól tudtam, hogy a kórházban fekszik. Együtt voltunk abban a szeretetben, amit előtte és utána nem éreztem. Nem tudom szavakba foglalni, milyen érzés volt – mesélte Bajzik Éva, aki úgy érzi, mintha ezzel az érzéssel lehullott volna róla minden teher.

– Annak ellenére, hogy ma már kiveszett a közösség segítsége a gyász feldolgozásában, a mai társadalom mégis elvárja, hogy dolgozzuk fel a fájdalmunkat, lépjünk túl rajta, de bennem megkérdőjeleződött, hogy miért kellene küzdenem ellene, ha fáj? – tette fel a kérdést, és két hónapig beleengedte magát abba a fájdalomba, amelyet érzett. Szerette volna lelkileg megélni, s fizikailag végig hőemelkedése volt. Nem vállalt munkát és nem dolgozott tudatosan az elengedésen.

– Ma már nem fájdalom, hogy hallom a hangját, természetes érzés. – Segítségül állandó mankójára, a zenére, családjára, a gyerekeire támaszkodott. A Biblia, és Böjte Csaba könyvei, például az Ablak a végtelenre című is támaszt nyújtottak neki, amelyek sorai hétköznapi nyelven magyarázták el a hasonló történéseket. Érdekes jelenséget is tapasztalt: egy tücsök kápráztatta el muzsikájával egy éven keresztül, amelyik „beköltözött” a takaros szennai házba.

A zene túlszárnyalja a koronavírust, a tanításra koncentrál teljes erőbedobással
Bajzik Éva élete jelentősen átalakult a világjárvány miatt. Az esti fellépések, a táncházak jelenleg szünetelnek, pedig játszik Karádon a Dió Bandában és a Zselic Zenekarban is. Most leginkább a tanításra koncentrál a Zselic Művészeti Iskola szennai és kaposvári telephelyein, közben pedig önmagát is folyamatosan képezi. – Hiányzik a közös zenélés, a közösség, a táncházak. A karádi Dióbandával egy CD felvételén gondolkodunk és táncegyütteseknek is felveszünk zenei anyagot – mondta Éva, akinek életéhez szervesen hozzá tartozik az a szolgálat, amelyet a helyi katolikus közösségért vállalt.

– Anyukám hívő, engem is megkereszteltek, de nem jártunk rendszeresen gyermekkoromban templomba. Magam vezettem az utam a katolikus egyházhoz. Amikor az idős kántorunk meghalt, nem volt aki a helyébe lépjen, így vállaltam ezt a szolgálatot, bár a járvány a templom közösségi életét is kedvezőtlenül befolyásolta – tette hozzá Bajzik Éva.

Turbéki Bernadett 

text