Igyekeztem mindig ,, jót s jól” csinálni

Porteleki László immár 23 éve zenél a Muzsikás együttesben

A zenészlétről, családról, a vidéki élet varázsáról és természetesen a népzenéről is beszélgettünk Porteleki Lászlóval, a Muzsikás együttes prímásával.

Hogy van? Ez a kérdés mostanság nem csupán szimpla udvariassági formula.

 
– Köszönöm, a körülményekhez képest jól. Kicsit morbid megfogalmazásban (az ismert viccre utalva): „Eddig még jó…”

Jut eszembe, beoltatja magát?

– Ha a munkámhoz szükség lesz rá, igen. Mivel gyakorlatilag nincsenek koncertjeink, a távoli jövőben.

Mi újság mostanában a Muzsikás háza táján? Próbálnak?

– Igen, próbálunk, bár az aktív időszakhoz képest ritkábban.

Új lemezben nem gondolkodnak?

– Természetesen gondolkodunk, készül-készült pár új összeállítás. A bevált gyakorlat az, hogy ezeket játsszuk koncerteken, ott alakítjuk, csiszoljuk, majd „lemezkészre” gyúrjuk. Koncert nélkül ez is nehezebben megy, hiába tűnik alkalmasnak ez az egyéves holtidő. A lemezkészítés nagy kérdés a mai világban, legutóbb az Amadindával közös koncertlemezünket adta ki a Fonó.

Zenészként hogyan lehet kihúzni egzisztenciálisan, hogy nincsenek koncertek, külföldi meghívások, turnék?

– A minimális tartalékok felélésével, kölcsönökből, illetve a különböző pályázatok segítségével, nehezen. 60 felett már nem könnyű profilt váltani. Én a népzenére, a muzsikálásra tettem fel az életem, fix jövedelmem nincs.

Ön a Téka együttes vezetőjeként is világhírnévre tett szert. Annak a korszaknak hogyan lett vége? És hogyan került a Muzsikásba?

– 1976-ban, tizenkilenc éves koromban alakítottam meg a Tékát a kollégáimmal. Nagy ívű, meghatározó 15 évet töltöttünk együtt, de közben felnőttünk. Néha számomra is hihetetlen dolgokat vittünk véghez: a klubjaink, a táboraink, az újságunk, a lemezeink meg a rengeteg hazai és rangos külföldi koncert, a népzenetanítás. A vége felé a szervezés nagy része is rám maradt, és egyre több alkalommal vetődött fel a kérdés, miért nem csinálunk egy alapítványt vagy gazdasági társaságot. Sokkal könnyebben működhettünk volna. Nagy nehezen létrehoztam (létrehoztuk) a Téka Kft.-t, 1989-ben. Ikonikus dátum. Komoly lehetőségek, rengeteg ötlet merült fel, többek között egy Téka-központ, amelyben zeneiskola, stúdió, táncterem, folkkocsma, próbatermek lehettek volna. Mivel a „levegőben” volt, később a Fonó megálmodói meg is valósították, tőlünk függetlenül, ’96-ban. A zenekar kilépett a kft.-ből, és ezzel az én életemből is. A Muzsikással folyamatos volt a kapcsolatom, kapcsolatunk. Sok segítséget kaptunk tőlük. Például a nevünket Sipos Misitől. Kisegítettük egymást zenekarilag is. Az egyik legjobb olasz turnénkon Éri Pityu bőgőzött, vagy éppen szívesen mentem Misi helyett, ha kérték. Valószínűleg emiatt hívtak a Muzsikásba, mikor Csoóri Sanyi ’96 karácsonyán bejelentette, abbahagyja a színpadi munkát és csak tanítani fog. Eleinte „helyettesnek”, majd ’98-tól tagnak. Poén: az első táncház, ahová elvetődtem, az FMH Muzsikás Klub volt, 1974-ben.

Igaz, hogy volt egy olyan időszaka az életének, amikor abbahagyta a zenélést és külföldön dolgozott? Például építkezéseken?

– Ez így nem igaz. A közös zenélést hagytuk abba a régi zenekarommal. Elvégeztem egy faipari iskolát, mert érdekelt. A zenélés mellett – főleg téli időszakban – itthon és külföldön is dolgoztam, többek között a svájci Sankt Gallenben egy kastélyfelújításon mint restaurátor.

Nincs hiányérzete? A Kossuth-díjra gondolok. Én ezt minden évben mániákusan megírom, hátha valakinek eszébe jut ez a szerintem tarthatatlan tévedés.

– 1975 óta a népzene az életem meghatározó része. Igyekeztem mindig „jót s jól” csinálni. Számos díjat kaptam a zenekarral, a Kossuth-díjat 1998-ban kapták, amikor hárman voltak. Sanyi már nem, én pedig még nem voltam tag. Pár éve Sanyi is megkapta végre. Szerintem a díjakat adják és nem várják, tehát én is csinálom a dolgom tovább. Most éppen 23 éve a Muzsikásban (is).


Van egy családi zenekara is, a Poros, és egy apa-fiú projektje a fiával, Porteleki Áronnal, aki szintén zenész, és nem is akármilyen. Ezek hogyan állnak most?

– A Poros zenekart azért hoztam létre, hogy minél egyértelműbben tudjam képviselni azt a népzenei hangzásvilágot, amibe annak idején beleszerettem. Mindig is a mezőségi és gyimesi „súlyosabb” zenék érdekeltek. Persze a többit is nagyon szeretem, ha tudom, szívesen játszom is, de ez a két vidék az én igazi zenei hazám. 2011-ben jelent meg CD-nk Poros: Live címmel, szintén a Fonónál. Már akkor érződött, mostanra pedig szinte általános az operettes-magyarnótás hangzás a népzenében is. Ezért szeretnénk felmutatni a „sorstársainkkal” együtt, hogy másképp is megszólaltatható ez a zene. Áron fiammal szintén ezen dolgozunk. Ő alternatív jazzt, rockot játszik zenekarokban, velem brácsán és ütőgardonon. Ha van időnk elmélyülni egy-egy tájegység zenéjében, csoda dolgok derülnek ki ennyi év után is a világról, magunkról, a muzsikáról. Szeretünk ketten lenni a színpadon is.

Legyőzött egy súlyos betegséget. Más lett-e utána a világ?

– Ez egy nagyon egyértelmű figyelmeztetés volt. A Jóisten megsegített. Tisztábban látok magamba és másokba. Ezt naponta szinten tartani nehéz munka, de mindannyian ezt csináljuk, több-kevesebb sikerrel. Azt nem mondanám, hogy legyőztem, inkább sikerült eltáncolnom, bokszos hasonlattal élve. Ott vagy a ringben, a sötét sarokból jön elő az ellenfél egy kaszával hadonászva, neked meg bokszkesztyűd sincs. A ritmusérzék és a család, a barátok, orvos barátok és az égiek segítettek. ,,Összehoztuk.”

Ön Ozoráról indult, ha jól tudom. A helynek komoly irodalma van. Jelent ez valamit? Hogyan illeszkedett bele abba az egészen más világba, ami utána következett az életében?

– Egyéves koromtól a nagyszüleim neveltek ebben a dunántúli, Sió menti, dimbes-dombos, szép faluban. Határozottan nem bírtam a városi levegőt. Az ott töltött idő határozta meg a felnőtt életemet. Ez klottgatyában rohangálva, a Sióban pecázva, a szőlőben kapálva még nem tudatosult bennem. Sőt, sokszor nagyon elvágyódtam, persze a szüleim után vagy messzi tájakra mint pilóta, festőművész vagy éppen mozdonyvezető. Nagyapám „Egyszer mondom, mint Matula” stílusban nevelt, persze a mama is ott repkedett körülöttem óvó karjaival. Talán életem leggyönyörűbb szakasza volt ez, igaz, a szüleim nélkül. A falu és a környék akkoriban, az 50-es évek végén még nem a fesztiváljáról volt híres. Felnőttként belegondolva, hogy Illyés Gyula, Németh László, Lázár Ervin szintén ezt a levegőt szívta… hát, össze kellett kapnom magam. A város, ahová vágytam nagyon, talán ezért nem tudott bekebelezni. Nagyon jó társaságokba kerültem, sokszor idősebb, felnőtt barátaim segítettek eligazodni a városi létben, az akkori életemben. Hamar rátaláltam a népzenére, és kezdődhetett az „időutazás”. Rájöttem, ha ezt a zenét hallom vagy játszom, sokszor eszembe jut Ozora, az akkori életem, és így együtt ez jó belépő a boldogság felé, akárhol is vagyok a világban.

Mi lesz az első lépése, ha „felszabadulunk”? Mi hiányzik most a legjobban?

– Természetesen minden (is) hiányzik! Nagyon sok első lépést tervezek, talán egy jó nagy fröccsel a lábamat lógatnám valami vízbe. Utána pedig meg sem állnék Gyimesig, csak hazafelé a Mezőségen és Mérában. És azután is csak mennék, mennék… Na, Isten áldja!

Hegyi Zoltán

text