A nyelv maga is műalkotás

Párbeszédben Berecz Andrással


SZÁSZ ZSOLT: Először is szeretnék gratulálni a Nemzeti Színház Adventi Asztalához, amelynek tavaly decemberben a házigazdája voltál. Ez egyfajta ismerkedést is jelenthetett a számodra, hiszen csak múlt szeptembertől vagy nálunk társulati tag. Ezt a négy adást fölfoghatjuk úgy is, mint kerek egészet, mely különleges oldaláról mutatta meg a színészeinket. Nekem ebben az a figyelem volt a legfontosabb, ami a részedről megnyilvánult irántuk. S mintha a te színed előtt ők is másként nyilvánultak volna meg: koncentrált, jól fogalmazott megszólalásaik révén egy egészen új, izgalmas kép rajzolódott ki a társulatról. Az első COVID-os időszakban, tavaly márciustól nyár elejéig, amelyben a húsvét is benne volt, próbálkoztunk már egymással az online térben. Akkor szabadon választott volt a téma a színészek számára, s a megvalósításhoz kértek fel bennünket, dramaturgokat egyfajta konzulensként. Felteszem, ezzel az Adventi Asztallal is valami hasonló cél lebegett a produkció két rendezője, Malik Andrea és Pintér Szilvia előtt. A végeredmény viszont egészen más lett, komplexebb és jóval személyesebb.

Nekem ugyanebben az adventi időszakban Debrecenben kellett volna lennem a XXX. Nemzetközi Betlehemes Találkozón, melyet 1991-ben Tömöry Mártával mi indítottunk útjára, akkor még a Népművelési Intézet égisze alatt. Ám ez az ünnep, elsősorban a világjárvány miatt, idén nem valósulhatott meg, úgyhogy fölborult az életem. Hiszen nekem évtizedeken keresztül ez az esemény jelentette az adventet, a karácsonyra való felkészülést. Amikor ezeken a találkozókon 30–40 csoport összegyűlik, akkor tulajdonképpen a teljes Kárpát-medence magyarsága jelen van, reprezentálva azt a 220–250 települést, amelyet az elmúlt harminc év alatt sikerült ebbe a vállalkozásba bevonnunk. Mint jó gazda, ilyenkor a saját szememmel látom, lelkileg milyen kondícióban vannak a magyarok, s ez az, ami idén a legjobban hiányzik.

Most, amikor veled egy öt részesre tervezett beszélgetéssorozatba kezdünk, hadd mondom el, mi inspirált erre az eszmecserére. Úgy érzékelem, társulatunk fiatal tagjainak igényük van arra, hogy meghallgassák az „apák” hatvanon túli nemzedékéből azokat, akik lassan maguk is átlépnek a „nagy öregek” sorába. A kihívás számunkra az, mit és hogyan tudunk átadni nekik ebben a mostani fölfordult világban, az élethosszig tartó tanulás jegyében, ami a mi generációnkra kiváltképp jellemző. Mai beszélgetésünkhöz egyfajta sorvezetőként átküldtük neked Tömöry Márta Mikor a bábok még istenek voltak című könyvének azt a fejezetét, mely ebben a lapszámban ugyancsak olvasható. Ennek a színházi gyakorlatunkkal párhuzamosan folytatott kutatómunkának fontos szerepe volt abban, hogy megszületett egyfajta szintézis, mely a kilencvenes évek közepétől a Hattyúdal Színház működésében öltött testet. Megpróbáltuk a teatralitás felől újragondolni a középkori szövegemlékeinkben megőrzött legendákat, ünnepi rítusokat, azt a máig fellelhető, sajátosan magyar szakrális dramatikus szokáshagyományt, mely a pogány kortól jelen volt a népi gyakorlatban, de az udvari „magas” kultúrában is. Népdalénekesként és mesemondóként te is ennek az örökségnek a tovább éltetését és kutatását vállaltad föl. Gyűjtőmunkád tapasztalatairól számoltál be „…Bú hozza, kedv hordozza…” című 1997-es könyvedben, mely tankönyv lett a Zeneművészeti Egyetemen, és ígéred ennek a folytatását is. Első kérdésem nagyon egyszerű: Mit csinálsz most? Mi mindennel foglalkoztál ebben a vírusos, új világban?

BERECZ ANDRÁS: Nem mindig tudtam kihasználni, amit ez a vírushelyzet, kényszerű szabadság felkínált. Ókovács Szilveszter kérésére írtam egy librettócskát, abban például nagy örömöm volt. Háry János történetét kellett az Eiffel műhelycsarnok és a Törekvés sport klub futballtörténelmével házasítanom. Mondjuk úgy, hogy az északi sarkot a délivel kellett összehajtogatnom. Mindezt úgy, hogy daljáték legyen. Az lett a címe, hogy „K. Eiffel Jancsi tanösvény”. Aztán még kedves álmom volt, hogy a 20. századi magyar eposzt, népdalokat, verseket, legendákat egy CD-re fölvegyem, amikben az első világháború, a gazdasági válság, az orosz hadifogság és a kollektivizálás egy ívben megjelenne. Ezek a magyar népnek alig ismert, pedig részben felgyűjtött alkotásai. Magam is gyűjtöttem ebben a témában. Ezzel még adós vagyok. Csapatmunka lenne. Nehezen szervezek, meg kellett volna már csinálni a karantén idején, de valahogy a kirándulások, séták győztek. Azért még az asztalomon van. Farkasszemet nézünk. Amúgy a filmezgetés tölti ki leginkább a napjaimat. Kinyújtott karral – megérezve, hogy körülbelül mekkorát fog be a fejemből a telefon –- kivinni erdőbe, folyópartra, barlang elé valami olyan gondolatot, amit meg tudok osztani az emberekkel. Marci fiam volt a múzsa. Azt mondta, ne lógasd az orrod, folytasd a mesterséged, itt van ez az okostelefon, most a filmezésnek jött el az ideje. Gyakorold magad, a semminél jobb, de két és fél percnél nem lehetsz több. Ezzel meghúzta a műfaj határait. A harmadik perc locsogás, nem kell. Ez nekem szokatlan volt eddig. Legtöbbször átlag negyedóra a bevezetés, az alatt eldöntöm, hogy merre is irányítsam a műsort, melyik dallal válasszam el a meséket, milyen történetet szúrjak be… Másfél-két óra, amíg kitombolom magam, tíz perc a levezetés, öt perc a ráadás. Az ismerkedés, szelfizés, pogácsázás, borozás sokszor az előadás leghevesebb és legemlékezetesebb része, az nemegyszer reggelig, vonatindulásig tart. Most meg? Két és fél percbe kell szorítanom. Iskola ez. A népművelői hajlamom itt jön ki: nem akarok olyan műsort létrehozni, ami az embereket nem szólítja meg. Nem érdekel az a fajta előadás, ami hidegen hagyja a közönséget. És főleg a fiatalságot. Ez persze nem könnyű, ők egyszerre csak száz dologra tudnak figyelni. A szemük kapkod, két mondat közt már üzit küldenek, kapnak. Na, ennek a drága, izgatott, telefonos, leszegett fejű ifjúságnak mondani valamit, ezzel kísérletezek most. Ezt például, ha nem is mindig sikeresnek, de hasznosnak gondolom, és örömöm is van benne. Persze sok kérdés fölmerül menet közben. A legfontosabb, hogy miért filmezem én a krumplifejemet? Ez elég kockázatos. Úgyhogy kezdtem vágóképeket is készítgetni. Ezek sokszor érdekesebbek lettek a fő mondanivalónál. Hogy a háttérben mit mutatok meg, van-e értelme azt megmutatni, nem szájbarágós-e? Ez mind filmes kérdés. Nem tervezek elmerülni benne.

Sz. Zs.: A két és fél perc leírva 1500–3000 karaktert tesz ki, ami egy folyóirat-szerkesztő számára túl rövid szöveg, nem alkalmas egy komplex gondolatmenet kifejtésére. De egyre többet halljuk, hogy a mai átlagolvasó ennyit bír befogadni. Én ezt nem hiszem el. Neked mi a tapasztalatod? Ezt az ellentmondást hogyan lehet feloldani?

B. A.: Nekem ez a rövid, tömör forma most épp nagyon tetszik. Eleve nem komplex gondolatmenetnek szánom. Elég most egy emlék és egy mesetöredék társítása, távoli jelenségek összefűzése. Vagy elég néhány szó egy dal elé. Heltai kurta meséit is szeretem, és az egy estés, nagy meséket is. Szeretem Fáy András tömörségét és a parttalanul hömpölygő Hazug Pista bácsi tudományát is. Másra jók. Az éremművészet és a freskófestészet nem összehasonlítható. Az egyik ezt tudja, a másik mást tud. Egyébként meg a folyóirat szerkesztőnek ki kell tölteni az adott, olykor lepedőnyi oldalszámot. Itt egy zsebkendőnyi területen is megmutathatod, hogy táncolni tudsz. A komplex gondolatok alapos kifejtése ritkán húsbavágó, az emberiségre sem az ilyen műfaj hatott leginkább. Amúgy persze hogy szükséges a jelenségeket tisztázni. És ezt csak következetesen, alaposan érdemes.

Sz. Zs.: Műfajról beszéltél. Mik ezek a két és fél perces szövegek? Mesék?

B. A.: Meserészletekkel kezdtem, kis történetekkel folytattam, most jelenleg egy kis önéletrajz is van benne, olykor kis képzőművészet, alakulgat. Olyat szeretnék, ami újra visszahallgatva, -nézve is érdekes. Talán a gépi rögzítés természetéből fakad ez a vágy. Az ember szeretne olyan szép és talányos szövegeket megörökíteni, amik szinte tőle függetlenül is képesek megújulni. A többrétegű minőség már megörökíteni érdemes. Különben az ember csömört kap saját mesterségétől. És kell a játék. Ha nincs benne titok, nincs benne játék, például a szórenddel, akkor azt nincs miért rögzíteni, csak bosszúság az egész. Utóbb szégyelli az ember.

Sz. Zs.: Tehát a nyelv maga is tárggyá válik nálad ebben a két és fél perces műfajban.

B. A.: Nem vagyok népművelő, de titkos szándékom a magyar nyelvet, amennyiben lehet, fejleszteni, csiszolgatni. Azért nem szoktam ezt nagydobra verni, mert a szándék – egyébként bármilyen műalkotásban – jobb, ha nem látszik. Elveszítheti a hamvasságát, vonzását. De az, hogy a magyar nyelv folyamatosan romlik, főleg a kultúraosztogató helyeken, ott, ahol egészséges állapotában a legfényesebbnek kellene lennie, ez persze engem is bánt. Sütő Andrást idézve jól használható, életképes „szó-magoncokat” gyűjtögetek, és olyan nyelvi megoldásokat, leleményeket, amelyek sáros utak végén még élnek, csak alig akad, aki hallótávolságon belülre hozza őket. Nem csak egy népnek válik javára, ha a szép nyelvi megfigyeléseket, elődei tapasztalatait, látását meg tudja becsülni, és még használni is tudja. Az egész emberiség gazdagodik általa. A szépet, a találót, az eredetit nemcsak azért érdemes megtartanom, mert magyar vagyok, hanem azért is, mert ha jön majd egy jobb világ – és a szlovák, román, vagy ukrán ember megkérdezi tőlem: tudok-e olyat mondani, amit ő nem – akkor mondok neki. És akkor nem okozok neki csalódást. Tehát meg kéne őriznünk a magyarságot a szlovákokért, a románokért, amerikaiakért… az egész világért. Ha már magunkért csak döcögve, szégyenkezve megy. Egyrészt dacból is, mert kéthetenként eltűnik egy nyelv a világból, és ez azt jelenti, hogy egy-egy pótolhatatlan látásmód is eltűnik. Persze a magyar nyelv ápolását nekünk kéne elvégezni. És csakis odaadó örömmel. Meghálálja. A nyelv maga is műalkotás. Az emberi kapcsolatokat tudja megszépíteni a pontos, szép fogalmazás, a nyelv. Ez tán az emberiség legszebb alkotása. A sok szörnyű mellett. A szobrászat anyaga lehet fa, kő, a nyelv anyaga a hang, hangcsoport. Én, ha azt mondom: fa, érzem az anyagát. Vagy például, ha azt mondod: mulatsz. Ez is milyen összetett, milyen érzékeny megfigyelésre épít! Az időt megkergeted, pedig a percek nélküled is „múlnak”, de te olyant művelsz, hogy még segítesz is neki. Hátára pattansz, megsarkantyúzod. Én múlatom azt a gonosz időt, ő pedig csak szenvedjen, ráfér a bitangjára! A nagy drámának, a múló időnek itt cselekvő része vagyok. Mert énekelek, mert táncolok. Persze van ebben humor is. A mulató ember legtöbbször többnek érzi magát, mint ami, kibújik a bőréből, sorsából… „sose halunk meg”… Igaz? Vagy mikor azt mondja a bihari ember: „Száz tű hosszát megjárt öreg lábai fürge bocskorba vannak fűzve”. Ő itt megdicsérte, milyen jól táncol az öreg. A „száz tű hossza” azt jelenti, hogy százéves. Évenként egy bocskor. A magyar ember nem szeret szembe dicsérni, ezért azt mondja, a bocskora fürge. Nem a lába. Ezekben a mondatokban történelem bujdosik, lelki alkat, egyik ember viszonya a másikhoz, még tán a népsűrűség is benne van – egy picit állj odább, barátom, ne lihegj az arcomba, na, most gyere közelebb, hadd nézzek csak a szemedbe!

Sz. Zs.: Sütő Andrástól fölemlegetted a „szómagoncok” kifejezést. De említett köteted alcíme, a Magon kőtt énekesek iskolája is hasonló szemléletet tükröz. Bábosként én is készülök egy könyv megjelentetésére, amire az OSZMI kért föl, miután fotódokumentáció készült 2019 őszén, a hatvanadik születésnapom alkalmából Pécsen rendezett életmű-kiállításomról. Nézem ezeket a képeket, és arra gondolok, hogy a bábnak úgyszintén sajátos nyelve van, mely egy másfajta, ha úgy tetszik, archaikus gondolkodásra vall. Átvitt értelemben a bábfigurák is afféle „magoncok”, amelyek képesek magukba sűríteni akár egy eposzi méretű történetet is. A gyerekek számára a bábos műfaj továbbra is alkalmas arra, hogy élővé tegye a legendák és mesék világát. De ehhez a bábos képzésnek is a tradíció értő olvasata felől kellene megújulnia, ahogyan ez a népzene egyetemi szintű oktatásában már bevett gyakorlat. Amikor téged 2014-ben akadémikussá választottak az MMA-n, laudációjában Antall István arról beszélt, hogy könyved megjelenése után mindjárt meg is hívtak az ELTE néprajz szakára előadni. Ma is rendszeresen hívnak tanítani?

B. A.: Hívogatnak, de már nem rendszeresen. Annyi erőt elvesz, hogy amellett a színpadi életem elakadna. Három évig tanítottam Sopronban, a Németh László Népfőiskolán. Ez azt jelentette, hogy kéthetente egy-egy hétvégén tanítottam. Nem tudom megbecsülni, mennyit készültem, de teleszántottam sok papírt gondolatokkal. Mindig a többszörösét írtam, mint amit el lehetett volna mondani, és sohasem azt, amit végül elmondtam. Aztán az a felfokozott lelkiállapot, amikor egy énekről, egy díszítésfajtáról meséltem… hát sokszor olyanokra jöttem rá tanítás közben, amire magamban sose jöttem volna. Sok szép s jó volt benne, ez igaz. A daloknak is ki kellett alakítani egy-egy olyan változatát, amit mindahányan együtt is énekelni tudtunk, és néhányat olyat, hogy azon a jobbaknak is legyen mit kínlódni. Nem is tudom, ez hasonlít a szerelemre, ez a tanítás. Amikor befejeztem, ki is merültem teljesen. Ha valaki szólt volna hozzám, elszaladtam volna. Az is lehet, ha mély vízbe lettem volna lökve, és nem lett volna ez a színpadi élet, belerázódtam volna. Valahol mindent el kell kezdeni. Szóval így jártam én ezzel a kétheti tanításfélével is, többet én aztán vállalni nem nagyon mertem. Igaz, az előadásaimba be szoktam iktatni énektanítást, amiért sokszor hálásabbak az emberek, mint az előadásért. A közös éneklés szinte kicseréli az embereket. Éneket tanítottam sokfelé a világban. Ezek koncert-körútjaimhoz kötődtek. Nagyon élveztem. Tanítottam magyarokon kívül amerikaiakat, svédeket, hollandokat… Magántanárként is. De hát legjobb a közös éneklés. Két-háromszáz idegent magyar dalra tanítani! Mikor látod, minden hangot, minden szót érteni akarnak, és nem tudják abba hagyni! Aztán ott van a mesetanítás. Talán azt is említsük meg, a Hagyományok Háza kezdte ezt el. Nagyszerű eredményeket értek el.

Sz. Zs.: Amikor készültünk erre a beszélgetésre, szerkesztő társam, Ágnes – aki amellett, hogy költő, másfél évtizeden át gyakorló tanár volt –, ezt a kérdést vetette fel: vajon miért kopott ki a pedagógiai gyakorlatból, hogy aki irodalmat tanul, maga is megpróbálkozzon az írással?

PÁLFI ÁGNES: Azzal kezdeném, amit az Adventi asztalhoz érkező színészeken megfigyeltem: attól, hogy tudták, kinek hozzák oda a maguk tárgyát vagy történetét, mindjárt másképpen viselkedtek. Mindegyikükön éreztem, hogy személy szerint neked szánják, amit adnak. S eszembe jutott erről, hogy amikor középiskolában tanítottam, minden évben akadt valaki a tanítványaim közül, aki megnyerte az iskolai versíró versenyt. Anélkül, hogy amit beadtak, nekem előbb megmutatták volna. Soha nem hozakodtam elő a saját verseimmel, valami mégis átragadhatott rájuk. S rögtön olyasmit produkáltak, amiről nem is tudták, hogy képesek rá. Ugyanezt tapasztaltam most az Adventi asztal adásait figyelve: olyan komponáltság és kölcsönösség hatotta át, tartotta össze az egészet, ami a tavaszi Szín-Ház-Hoz sorozatban nem tudott létrejönni. Ez az, ami nagyon fontos a pedagógiában is, hogy ne én akarjam ráerőszakolni a diákokra az akaratomat, hanem olyan helyzetet teremtsek, hogy maguk akarjanak megnyilvánulni. Például úgy tanítsam a verstant, hogy maguk érezzenek késztetést a versírásra. Persze erre a legtöbben azt mondják, hogy elmegy vele az idő, de én azt tapasztaltam, ez a plusz-ráfordítás mindig megtérül. Szabadnak, szabadabbnak kellene lenni a tanításban. Titokzatos kapcsolat ez, de az biztos, hogy a tanítványra elsődlegesen mindig a tanár személyisége hat.

B. A.: A régiek azt mondták: a szó tanít, a példa vonz. Elöl szokott járni a példa, legeslegelöl a játékos példa. Kicsit füllentettem előbb, amikor azt mondtam, hogy én nem tanítok, mert titokban azt hiszem, hogy a színpadi életemmel is tanítok. Családi pedagógiám is inkább a példaadásra épít. Nem nagyon magyarázgattam a gyermekeimnek. A jó séta, a vacsoraasztal könnyed, vonzó és hatásos iskolának tűnik. Persze kérdésre választ adni nagyon jól esik, igyekszem nem elmulasztani. Egyelőre úgy néz ki, hogy egyikük útja, világlátása sem idegen tőlem, egyikük sem lépett át olyan határon, amitől meg kéne hőköljek. Hiszem azt, hogy egyszer, ha befekszünk eleink közé, meg fogják kérdezni: fiam, mire vitted az ügyünket? Milyen jó, mikor erről még itt, napvilágon beszélni tudunk, és nem kérésre, hanem csak azért, mert olyan jól esik. Az Adventi Asztalról pedig talán érdemes elmondani, hogy ez megint a hagyományt dicséri. Azt, hogy a formákat, alkalmakat milyen jól kitalálta az emberi közösség. Mikor megkért Pintér Szilvi, hogy hozzunk össze valamit az ádventi ünnepre, nekem Pál Pista bácsi, a tereskei pásztor jutott rögtön eszembe. Őt láttam magam előtt, ahogy a karácsonyi asztalt szépen megépítette. A hagyomány ezer életképes formát kínál a mai embernek is. Így például ezt is. A karácsonyi asztal lényege, hogy a gazda – aki a földdel foglalkozik és onnan várja a jövőjét, aki Teremtő nélkül nem tud elképzelni egy percet sem az életéből – ilyenkor mit tesz az asztalra. Az ilyen gazda mindent idehoz, ami fontos az életében: ekét, fejszét az asztal tövébe teszi, szalmát hint széjjel, ha arra jön a szent család, legyen nekik szállás, az asztalra fölrak mindent, amit ünnepinek tart. Ha egy angyal felülről megláthatta volna mondjuk száz éve például azt a körülbelül ötmillió asztalt itt a Kárpát-medencében, az itt élő emberek minden reményét, fohászát megismerhette volna. Az ember reményeinek térképe lehetett ez. A gerezdekre vágott almában képes meglátni az ilyen ünneplő ember a családi összetartást – felér ez egy költői szépségű hasonlattal. Vagy amikor kiválogatják a gyimesi csángók a bogos fákat, mert az sokáig ég, tovább parázslik, s az éjféli mise előtt ezt teszik a tűzre, hogy a családi szeretet ne lohadjon. Azt gondoltam, ha Pál Pista bácsi ezt a karácsonyi asztalt meg tudta készíteni, akkor a Nemzeti Színház színészei miért ne tudnák. Ők is tele vannak reményekkel, álmokkal. Tegyünk oda diót, búzát, szalmát a régi rend szerint, de lássuk, mi az, amit ők maguktól odatennének. Ami az ő álmaikra, hálájukra, életükre utal. Lássunk bele egy mai színészember életébe, gondolataiba, emlékeibe. Lássuk meg, milyenek vagyunk együtt. Milyen a Nemzeti Színház társulata 2020-ban? Lelke lett a játéknak, úgy éreztem, szárnya nőtt. Persze hogy lehetett volna jobb is. Bánom, hogy a kitűzött célt végig szem előtt tartottam. A felkérés úgy szólt, hogy két-három percekbe foglalja mindenki a mondandóját. Ehhez nem kellett volna ragaszkodnom, rugalmasan meg kellett volna feledkeznem róla, és engedni itt-ott a szép vallomásokat. Olykor nem kellett volna lenyelni a reakcióimat, ez a házigazdaságtól idegen. Igen, olykor inkább házmester voltam. Amikor valaki „kitette a lelkét”, a szíve ott dobogott a foga közt, szünetjére lecsapva szépen megköszöntem, hogy eljött, és szinte kitessékeltem. Persze, ki tudja, ha nem kergettem volna az időt, milyen hosszú műsort hoztunk volna létre, az sem jó. Főleg a mostani világban. Amúgy a műsor előkészítése boldog lelkigyakorlat volt, elmerülhettem abban, amit színészeink más interjúkban vallottak magukról. Nagy élmény volt éjjelenként a lelkükbe nézegetni, meg-megsejteni, amit ők se tudnak egymásról. Jó volt gondolataik közt tájékozódni. Bánom, hogy Blaskó Péter nem jöhetett el. Az ő egyik szép gondolatát még most is hiányolom onnan az asztal mellől. Azt, hogy a világ legszebb mestersége a színészet, mert a színész a teremtésbe kóstolhat bele. Úgy, hogy nem létező szellemalakokba, irodalmi figurákba vagy történelmi alakokba, akik már régen nincsenek, lelket lehel, saját testével, szellemével, hosszas vajúdásokkal életre kelti őket. Odaadod a lelked Julius Caesarnak, szinte kikel a porból, vagy egy sose volt büdös disznónak, vagy egy szerelmes alaknak – ez olyan, mint részt venni a teremtésben. Na majd hátha egyszer sikerül még találkoznunk! Mindenki csodát művelt, szerintem ezt a sorozatot folytatni kéne. Csak nyerne vele a társulat… és a közönség. Egy-két lehetőséget meg is álmodtam már.

 A színészek által hozott tárgyak a Nemzeti Színház adventi asztalán 2020-ban (fotó: Eöri Szabó Zsolt, forrás: nemzetiszinhaz.hu)
Sz. Zs.: Visszakanyarodok kicsit a betlehemhez, hiszen ez is egyfajta színház: a Teremtővel való komálást, a születés csodáját viszi színre a családok intim terében. Nem ment volna a találkozók évenkénti megrendezése, ha nem betlehemeztünk volna magunk is. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy mindenütt tartsák meg ezt a hagyományt, ahol összetartó faluközösség van mögötte, a fokozódó civilizációs nyomás ellenére is. Hogyan lehet ebből mozgalmat csinálni, megtalálni azt a végső mozgatót, melyet át lehet plántálni mindenkibe, főleg a gyermekekbe? Saját betlehemesünk megalkotása során a legtanulságosabb az volt, hogyan egyezteti a pogánynak mondott, animisztikus hitű ember a világról alkotott képzeteit a keresztény szimbolikával. A találkozókon egymás produkcióját látva a csoportok tagjaiban egyfajta öntisztulás ment végbe a beszédmód, a gesztusnyelv tekintetében, ami egy újfajta teatralitásként hatott. Érzésem szerint valami ilyesmi volt a mostani Adventi asztal hozadéka is. – Érdekelne, szerinted hogyan lehetne helyreállítani a nyelvhez való aktív viszonyunkat. Nyilván ez az, ami nap mint nap foglalkoztatja a színészeket is. A régi nagyok többsége, Bessenyei, Sinkovits, Páger Antal vidékről származó művész volt, akik ennélfogva egy parasztembert éppen úgy el tudtak játszani, mint egy főrangút. Mint ahogyan most a Nemzeti társulatában is a perifériákról vagy a határon túlról érkezett a legtöbb fiatal. Tanítanád-e őket, ha megkérnének?

B. A.: Hát meggondolnám, hogy tanítanék-e. Ha azt kérik, mondjak mesét, akkor nem vagyok zavarban, azt az első pillanatban fel tudom ma már mérni, el tudom dönteni, mit mondjak. De tanítani már azt hiszem, nem volna ilyen könnyű, rendszerbe kéne foglalnom, mit is tanultam a harminc év alatt, mi az, amit át tudnék adni. Az adomázgatás nem tanítás. Sok öntelt, készületlen tanárhoz volt szerencsém, nem szeretnék nyomukba lépni. Ha valaki kérdezne, irányítana, a tanulnivalók közé be tudna illeszteni, persze hogy szívesen mennék. Ilyesmi elő is fordult már. A nyelv szeretetére mindenképp kitérnék. Ha lehet, fedezzék fel és szeressék anyanyelvünket. Ezt egyre sürgetőbbnek érzem. Bessenyeit Györgyöt segítségül hívnám, az biztos. 1778‑ban írta: „Olyan szánakozásra s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinyítik némelyek magokat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségét és mélységeket elől lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely arany kővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincs bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik, mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják?” Az angol nyelv sem rögtön lett ilyen pompásan hasznos nyelv, hanem attól vált azzá, hogy olyanok kezdték művelni, akik becsülték és javát akarták. Ha ilyen „angolosan” közelednénk nyelvünkhöz, akkor például, hogy messzire ne menjünk, a színházat világért se csinálnánk. Hanem művelnénk. A csinálok szót meghagynánk egyebekre. Bessenyei elénk állította példának azt a népet, amelyik nemcsak a lovait szereti, kertjét gondozza – úgy, hogy közben az esetlegest, a „természetest” is meg tudja becsülni –, hanem az anyanyelvét is. Vagy ott vannak a törökök. Kemal Atatürk rájött, hogy sok a perzsa, meg az arab jövevényszó a török „felsőbb körök” nyelvében, ezért létrehozott egy nyelvészekből álló csoportot, és megújították a nyelvüket. És ennek örülni tudtak. A National Geographic folyóirat egyik számában írja, hogy a mandarin, az angol, az orosz és a spanyol nemsokára felszippantja a kisebb, de semmivel sem értéktelenebb nyelveket, tehát kultúrákat. „Mint madár a tollait, anyanyelvünk szavait úgy hagyjuk el” – ezt mondta a szerzőnek egy most kihaló amerikai indián törzs utolsó öregje.

Sz. Zs.: Vidnyánszky Attila színházát figyelve jutottam arra, hogy a kétezres évek elején a beregszászi társulat azért tudott olyan nagy erővel berobbanni a magyar színházi életbe, mert náluk még fellelhetőek voltak azok a diftongusok, melyekhez másfajta, jóval nagyobb energiával telített gesztusok tartoznak, mint amelyeket a fővárosi színészektől abban a lehangoló időszakban megszoktunk. Az általad emlegetett angollal kapcsolatban eszembe jut, hogy Berzsenyi Bellaagh Ádám, aki magyar szülők gyermeke, Svédországban született és Angliában tanult színészetet, valamint rendezést, arról tudósított a Szcenáriumban, hogy csupán Nagy-Britanniában úgy húsz-huszonöt nyelvjárás létezik, és azokat a színészhallgatóknak ott kötelezően meg is kell tanulniuk. Egressy Gábor, akitől mostani lapszámunkban is közlünk egy szöveget, könyvének gyakorlati részében ugyancsak a nyelvjárásokkal kezd el foglalkozni, mondván, hogy ezeket mint a karakterformálás alapját a magyar színésznek kötelező tudnia, amellett, hogy a végső cél az irodalmi nyelv magas szintű művelése.

B. A.: Már Dante is foglalkozott a dialektusokkal. Az európai talajtalan latinnál jóval többre értékelte a tűzhely mellől hozott olasz nyelvet. Kifejezőbbnek, élettelibbnek tartotta. Brassai Sámuel, az erdélyi polihisztor is a tájnyelvben rejlő hatalmas lehetőségekről beszél. Szabó Dezső például kifogásolja a Tamási Áron írásaiban lubickoló székely beszédet. Talán nem járt eleget arra. Tiszta vétek zabolát tenni az ilyenre. Szinte önálló nyelv, szinte egy másik nyelvtant érdemelne. Talán erről a témáról is érdemes lenne egyszer beszélni. Arról, hogy miközben amerikai filmek sokasága jelenik meg a magyar színpadokon, hova sikkadnak el a minket érintő történetek, a mi témáink? Hol van megírva a 1988-89-es erdélyi kirajzás, amikor az erdélyi magyarság tömegesen menekült hozzánk? Itt sírtak egymást ölelve a Keleti pályaudvaron. Az utasok nem nagyon vették észre. Hogyan lehetséges, hogy tájékozatlanságból románnak nevezik őket a facebookon, közösségi oldalakon? Miért van az, hogy nagy és győztes népek meséit fújjuk, miközben a magunké a körmünkre ég? Meddig késlekedünk? Hol akad ez el, miért, hogy alig-alig talál rá a magyar színház, a magyar film ezekre a történetekre? A 80-as években Erdélyből, vagyonától megfosztva, összeverve, télvíz idején átszökött a zöld határon egy ezermester székely ember, és hiába kérte, hogy magyar állampolgár lehessen. Nem lehetett. Svédországba ment. Amikor ott jártam előadást tartani, Stockholmtól öt órányira találtam rá. Székely kapuban állt. Svéd fenyőből maga készítette. Svédek csudálatára. Állt a kapuban, svéd áfonyából készített pálinkával várt. – Ez nem elég a filmvászonra? Vagy ki fogja megérteni a magyarszováti asszonyt, aki a fiának 1987-ben énekelve sírta, hogy innen Romániából tűzön-vízen át Magyarországra menjen, mert ott még, ha földről eszik is, de magyar kenyeret fog. És ez csak a jéghegy csúcsa… Vajon értjük-e elegen a székelyszállásról „magyarba” jött fogaskerekű-vezető édesapjának intelmét? Mikor kapuig kísérte a fiát, azt mondta neki: „Légy jó fiam, és ne fogadj szót senkinek!”

Lejegyezte: Ungváry Judit

 Szcenárium, IX. évfolyam, 1. szám
(2021 január)