Hungarikum a táncház módszer

„Nem érdemes az öröklétet málló kövekre bízni”

Mi történt volna akkor, ha Sebő Ferenc építésztanulóként, rajzolás közben nem épp Sárosi Bálint műsorát hallgatja a széki zenéről? Nos, akkor Herczku Ágnesnek sem az Aprók tánca című televíziós műsor lenne az első, kristálytiszta emléke a néptáncról. Ez a produkció pedig nem jöhetett volna létre Timár Sándor nélkül, aki a táncházmozgalom emblematikus alakja. A táncházi élményt egyszer mindenkinek meg kellene tapasztalnia – hiszen akik így tettek, életre szóló élményt kaptak. A táncház módszer az 1970-es évek elején induló táncházmozgalom keretei között, erdélyi mintára alakult ki, majd egy egész országot mozgatott meg, generációktól függetlenül. Miben rejlett a varázs? Erről mesél a korszak két tevékeny szereplője: Timár Böske és Sebő Ferenc, illetve az elődök által kapott szellemiséget napjainkban méltán képviselő Herczku Ágnes.
 
Mindhárman más módon kerültek kapcsolatba a tánccal. Halmos Béla egyszer azt mondta: „A Timárék? Hát, az egy birodalom.” A birodalom alapítója fő munkatársával és jó barátjával, Martin Györggyel együtt fedezte fel, hogy a magyar néptánc fő sajátossága az improvizáció. Az improvizáció rendszerét és nyelvtanát a gyűjtött filmek alapján dolgozták ki – filmkockáról filmkockára. Timár Böske egészen fiatalon csöppent bele a folyamatba, és a táncot egyetlen mester által ismerte meg igazán: a férjén keresztül. „A varázs a táncfolkloristák együttműködésében rejlett: Sanyi, Tinkáék, Sebő Feriék közösségében” – mondja. „Timár Sándor alkotónak és táncosnak is zseniális volt, hihetetlenül karizmatikus jelenség, vonzotta magához a fiatalokat. Civil emberekről beszélünk, akik az utcáról jöttek be hozzánk táncolni. Az egésznek volt egy egyedülálló hangulata, amit például a japánok a mai napig is emlegetnek. A korosztálytól független közeg kohéziós ereje maga a zene és a tánc volt, gátlások nélkül” – meséli.

A módszer lényege Timár Böske és Sebő Ferenc szerint is egy alapfokú nyelvtanfolyamhoz hasonlítható: az a lényeg, hogy lépésről lépésre haladjunk. Így az emberek már nagyon hamar – amikor egy bizonyos szintet elérnek – szórakozásból táncolnak. A mintát pedig Kallós Zoltán segítségével Erdélyből hozták, ahonnan maga a táncház szó is ered. Szék faluban az ott élő fiatalok kibéreltek egy házat – általában egyedül élő özvegyasszonyoktól a tisztaszobát – itt fogadták a zenészeket, így szórakoztak. Ebben a formájában ismerte meg az autentikus zenét a számos díjjal kitüntetett Sebő Ferenc is: „Arra gondoltam, miközben a kollégiumi szobában hallgattam azt a gyönyörű zenét, hogy hogyan lehetne ezt birtokba venni, megtanulni? Egyszerre fogott meg a dolog szépsége és újszerűsége. Nem elméleti szinten, hanem esztétikai élvezetből kezdtem el ezzel foglalkozni. Halmos Bélát rábeszéltem, hogy vegye elő a klasszikus hegedűjét, én pedig gitároztam akkoriban. Aztán egy idő után elkezdtünk az anyag forrása után járni, gyűjteni, és akadt egy ember a szakmában – Martin György –, aki még szívesen is fogadott bennünket” – idézi fel.

Martin György megmutatta a csodát: előszedte a szalagokat, amelyek az azelőtt számukra ismeretlen erdélyi hangszeres zenét rejtették. Megtanulásával nagy feltűnést keltettek, a zene másokat is lenyűgözött, és ebből nőtt ki nemsokára az úgynevezett „népzenei revival” mozgalom, amelyből később a tánc felfedezésével és eltanulásával kialakult a táncház mint új szórakozási forma. Mi volt ezzel a táncfolkloristák célja? Timár Böske így fogalmaz: „Egy magas fokú szórakozási forma átadása a nemzeti kultúrával. Egyszerűen és természetesen működött, mert az emberek ki voltak éhezve a közös együttlétre, a közös szórakozásra. Az FMH zsúfolásig megtelt, majd a Kassák Klub is, Zuglóban. Ha viszont a fentebb említett nevek és a Bartók Együttes vezetősége nem dönti el, hogy kiválnak a klubszerűségből, akkor soha nincs táncházmozgalom Magyarországon. Azonban akkora volt az érdeklődés, hogy ki kellett nyitni a kapukat. Ekkor kezdték – Sándor és munkatársai – kinevelni a táncházi tanárokat és zenészeket a nyári táborokban: Tokaj, Zirc, Abaújszántó, Székesfehérvár, Nyíregyháza – és szépen országosan elterjedt a mozgalom.”

Mivel magyarázható a hirtelen siker? „Ez egy olyan nyelv, amelyen jó beszélgetni, olyasmit lehet közölni egymással, amire a beszéd nem alkalmas. A társalgás eszköze, aminek a végső célja önmagunk kifejezése, egymás megismerése, a reflexek kitapogatása, egyszóval az emberi kapcsolatok kiépítése. Ahhoz azonban, hogy élvezni tudjuk ezt a fajta kommunikációt, nyelvtudás szükséges – vallja Sebő Ferenc. – Martin György ezért tanácsolta nekünk: »Gyerekek, tanuljátok meg rendesen, mert különben nem fogjátok élvezni.« Amikor az eredeti népzene megjelent városon is, a népművész mesterek is megörültek, hogy bemutatóikhoz végre van zene, amire táncolni is lehet” – teszi hozzá.

Hogyan működött az improvizált tánc és a zene kapcsolata? Sebő Ferenc szerint a „tánc alá muzsikálásnak” szabályai vannak, amelynek betartását a jó táncos ki is követeli magának. A táncosra figyelést Timár Sándor Bartók Együttesében gyakorolták. „Meg kell mondjam, akkor tanultunk meg igazán zenélni. Kemény próbák voltak, élő zenével, heti háromszor – meséli Sebő Ferenc. – Timár Sándorral sokat jártunk vidéki táncegyüttesekbe táncot-zenét tanítani. Ő az adott anyagot előbb társastáncként tanította meg, aztán jöhetett a koreográfia összeállítása. A vidéki együttesek szép sorban elsajátították a módszert, így vált országossá és lett »mozgalom«. Nagyon lelkesítő volt benne lenni egy olyan dologban, amit sokan és jó szívvel akartak csinálni. Nem okoskodások és marketing, hanem a régiektől eltanult tudás vonzereje hozta létre ezt az »egy húron pendülést«. Célja nem a múltba vágyódás, hanem az, hogy a jelenben lehessünk jobb emberek” – teszi hozzá.

És lettek is. Timár Böskével együtt csodálatos élményként őrzik ezt az időszakot az emlékeikben. A táncházaknak gyakori vendégei voltak az akkori magyar értelmiség tagjai is: Csoóri Sándor, Szécsi Margit, Nagy László, Weöres Sándor, akikkel sikeres, közös irodalmi esteket is szervezett Sebő Ferenc. Az alkalmakon többször megfordultak filmrendezők, zenészek, sőt, politikusok is.

„Tizenhat évesen Illés-rajongóként elmeséltem az iskolában, hogy bizony én tanítottam széki lassúzni Bródy Jánost, és nem hittek a fülüknek – neveti el magát Timár Böske. – Ezért szoktuk a táncház hőskora kifejezést használni, mert már kevesen vagyunk, akik ezt végigélhettük.”

Vajon tovább fog élni ez az élmény sokadik kézből? A két művész szerint mindenképp, de biztosan változtatásokkal. „Bárhogyan is, de amíg egy fiatal fontosnak tartja, hogy foglalkozzon vele, akkor az érték, mert addig él a hagyomány, amíg űzik” – mondják.

„A tánc azért fog fennmaradni, mert jó vele élni” – erősíti meg a hallottakat Herczku Ágnes, aki ugyan nem vett részt „alapítóként” a táncházmozgalomban, azonban személye mégis megkerülhetetlen a témával kapcsolatban. És nem csupán azért, mert számtalan lemez, hazai és külföldi előadás fűződik a nevéhez. Ő annak a korosztálynak a tagja, aki, mint mondja, már élvezője annak, amit kitapostak, megalkottak az elődök. Mestereitől közvetlenül tanulta meg azt a szellemiséget, ami folyamatosan viszi előre a pályáján, az életében: „Gazdagodás – így tudnám összefoglalni – mondja. – Valami egészen másfajta mélységet tapasztaltam meg, és új színeket adott az életemhez. Olyan, mint amikor a víz és kő csiszolta korhadt faágakban meglátjuk, hogy milyen szép fogas lenne belőlük. Amikor valamiről meglátunk valami mást, de mégis ott van benne az eredeti lényeg.”

Kiskamasz korában a dzsesszbalett határozta meg a mindennapjait Sátoraljaújhelyen, de autodidakta módon elkezdett foglalkozni a népzenével is, az élményt pedig hol máshol, mint táncházakban szívta magába. Sorsszerűen jött az életébe a Honvéd Együttes. „Amit tudok a néptáncról, igazából itt tanultam meg. Mestereim: Szűcs Elemér, Novák Ferenc »Tata«, Foltin Jolán és tulajdonképpen minden kollégám, folyamatosan segítették a munkámat. Timár Sándor iskolát teremtett a módszerével. De ezzel párhuzamosan született egy, az autentikus táncnyelvből építkező másik iskola is – részben az említett nevekkel –, amely táncszínházi előadásaiban eszközként használta ezt a nyelvet, saját gondolatai közvetítéséhez. Ennek lettem a tanulója. Nem is tudok máshogy dolgozni. A lemezeimen, az előadásainkban többnyire valamilyen dramaturgiai szál vezet, a szcenikának, dialógusoknak szerepe van. Novák »Tata« vagy Joli néni érezhetően ott állnak mögöttem” – idézi fel.

„Falun eleinte csak néztek az emberre, ha hagyományőrzésről beszélt – hiszen nem értették a kérdést. Ők ebben élték mindennapjaikat. Nekik ez életfunkció volt, nem pedig »értékmentő eszköz«. Akik megérezték ezt az életfunkciót, a táncért magáért táncolók éltették és éltetik a mozgalmat. Mi szeretjük ezt csinálni, és ezért csináljuk. Weöres Sándorra utalva: nem érdemes az öröklétet a málló kövekre bízni. Ha valamit csupán átmenteni szeretnénk, akkor megfosztjuk az élettől. Ha egy szép hímzett kendőt csak adogatunk kézről kézre a családban, és mutogatjuk, hogy ez volt a dédnagymama konyhai törlőkendője, az nem elég. Használni is – az az igazi! Ezért fog fennmaradni a néptánc is. Mert jó vele élni!”

Miben rejlik tehát a varázs? A gazdagságában, a természetességben és abban a közösségi élményben, hogy valamit sokan és jó szívvel akarnak csinálni. Aki teheti, használja a társalgásnak ezt a különleges nyelvét, amely lehetőséget ad arra, hogy a magyar nemzeti kultúra által, magas színvonalon szórakozzunk – együtt!

Demeter Anna

text