Folk és új-folk – ne maradjunk le róluk

Az autentikus népzene a városi muzsikusok tolmácsolásában akkor igazán húzós, ha legalább néha elfeledkeznek arról, mit is csinálnak.
Ez persze nyilván nagyon nehéz, akár gyermekkoruk óta járnak is terepre gyűjteni, és tanulnak a legjobb, még élő mesterektől, és hatja át őket kellő tisztelet, lesznek akár puszipajtások, mégiscsak odautazgatásról van szó, nem pedig beleszületett életformáról. Persze akadnak kivételek, nyilván köttettek már mély barátságok és szövődtek testvéri kapcsolatok, de az ilyesmihez nagyobb időlépték és rendszeres látogatás szükségeltetik. Ráadásul ma már nehéz találni olyan adatközlőt akárhol a Kárpát-medencében, aki a klasszikus lakodalmas, helyi táncmulatságos életformát élné. Eszembe is jut minderről, amit egy dobtanár mondott az arab derbukázásról, amikor erről faggattam: sosem tudod azt a koszos-ízes dobolást eltanulni, amit ők csinálnak olyan ötéves koruktól kezdve, te annyit tehetsz, hogy sok gyakorlással minél tisztábban megtanulod a technikát.

Az Erdőfű Népi Kamarazenekar (Fonó, 2020) tagsága a tiszta játékot tökéletesen elsajátította, így hibátlan technikai színvonalon tolmácsolja vállalását a tizenhárom muzsikus. És elég sokat is markolnak, mivel átfogó tabló felfestése a cél a magyarlakta területek, és az egyéb itt élő etnikumok vonószenéjéből. Természetesen több népzenei lemez készült már hasonló szerkesztési elvek mentén, amelyek nem csak egy-egy tájegységre koncentrálnak, és ez a hozzáállás megköveteli a sokoldalú táncházas tapasztalatot, a különböző zenei dialektusok beható ismeretét. Itt ezzel tehát semmi gond, vérprofi az egész, éppolyan elánnal és odaadással szólaltatnak meg erdélyi és kiskunhalasi darabokat, és a minimalistább dalok is áradók, nem csak a csárdások vagy a polka. És ez a lényegi kérdés: megtörténik-e a szimpla tolmácsoláson, reprodukáláson túli elrugaszkodás, esetleg a komolyabb átbucskázás, mert hallgatóként rendre ez a legfontosabb elvárás. Persze el tudom képzelni, hogy valaki elsősorban akadémikus figyelemmel követi az eseményeket, és nem a fűszerezés, az egyedi színezés számít neki, de a zeneszerető közönség jelentős hányada a zsigeri élményre hajt. Ha az ember hallgatott már népzenei lemezeket, és ha még a zenészek neveit látva ráadásul be is tudja lőni, hogy a szakmaisággal nem lesz gond, akkor a megnyugvást követi a vágy a hétköznapokból való kiszakadásra.

Az Erdőfűvel jól járunk, bandázásban is kiválók, így a megszólaláson túli hangulati tényezőkben is dicséretes a vállalkozás: nemcsak az alapanyag adja hozzá a kraftot, ergo nem tempón és hangszerelési sűrűségen múlik az említett átbucskázás, és nem is csak konkrét tánczenén: a Türei keserves, a Kiskunhalasi katonadalok, és a Magyarpalatkai keserves például ilyen dúcok nélkül is magával ránt. Aztán persze akkor is jó nekünk, amikor elkapnak egy-egy igazi fordulóra, a Bánffyhunyadi szapora mámora, a Disznókat kihajtottam spirális örvénylése, az Erdőszombattelki tánczene elektronikus zenéket leköröző lüktetése, vagy a Hiripi zsidó polka szívbemarkoló sodrása szintén kivételes pillanatok, így maradjunk abban, ez a lemez nem csak a népzene szerelmeseinek ajánlott, az ilyesmivel most ismerkedők számára is remek felütés lehet.

(A közreműködő zenészek: Maruzsenszki Andor – hegedű, ének, Kiss-Balbinat Ádám – hegedű, ének, Halmos Attila – hegedű, ének, Kalász Máté – hegedű, Bede Péter – klarinét, szaxofon, Éri Márton – brácsa, Kaszap Atilla – brácsa, Kerékgyártó Gergely – brácsa, citera, Zimber Ferenc – cimbalom, Salamon Soma – tangóharmonika, Király Tamás – nagybőgő, cselló, Éri Katalin – nagybőgő, cselló, ének, Balogh Melinda – ének.)


Rácz Mihály

...teljes cikk a weboldalon

text