A magyar táncházmozgalom első évtizedei a Felvidéken – 5 (2. ráadás)

A Szlovákiában, a Felvidéken, a Csemadok és a Szlovákiai Magyar Folklórszövetség szorgalmazásával létrejött táncházmozgalmat az előző 5+1 cikkemben elemeztem, igyekeztem részletesebben bemutatni annak első időszakát.

Hatásának alaposabb megismertetése céljából sorozatzáró írásként, kordokumentumként közlöm még egy régebbi cikkemet, melyben bemutattam, hogy a táncmozgalom milyen eredményes utat kezdet bejárni.

Ma már minden táncos, kulturális rendezvényeken találkozunk találkozhatunk vele. Részévé vált az országos méretű fesztiváljainktól kezdve a falunapokig, az együttesek bemutató műsoráig.
Általában az előadások befejezése után a közönség bevonásával meg egy rövidebb-hosszabb táncház is következik, vagy rendezvényzáró eseményként a szereplő együttesek felmennek a színpadra és mindenki a saját táncát vagy az előre megbeszélt tájegység csárdását, páros táncát járva szórakoznak, fokozzák a hangulatot. Kérem, a következtetést saját tapasztalására építve alakítsa ki mindenki magának, aztán közösen fogalmazzuk meg, mit kell tennünk azért, hogy az elért eredmények a kultúránkat továbbra is gazdagítsák.

Gondolatok a Néptáncantológia ’98 kapcsán

Jó harminc éve, hogy a magyarországi művelődésügyi minisztérium illetékes intézményei: a néptánc-, a népzene-, az énekmozgalmak országos szövetségei útjára indították a néptánc-, a népszokáshagyomány, a népzenekultúrát ápoló felnőtt és gyermekegyüttesek országos antológiáját, a jelzett művészeti ágazaton belül nemzeti, nemzetközi megméretésben az adott évben kimagasló eredményeket elért alkotások: koreográfiák, zenekari művek, néphagyományt bemutató műsorok nagyobb egységbe szerkesztett gyűjteményes bemutatását.

Áldja meg az én gömöri istenem, akinek az agyában megfogalmazódott a gondolat.

A magyarországi néptánc- és népzenei mozgalom Közép-Kelet Európában már az 1950-es években példát mutatva tért hódított. Hozzánk Csehszlovákiába 1954-55-ben jutottak el az első hírnökei, 1958-ban pedig sor került a Magyar Állami Népi Együttes köztársaságot bejáró 2. vendégszereplésére. Prágában, a szakma kérésére még a Balladás műsorukat is (Barcsai szeretője, Orbán és az Ördög, Kubikusok) be kellett mutatniuk.

Az amatőr csoportok országos fesztiváljain (Strážnice, Východná, Zselíz, Gombaszög) műsoraikkal példát mutató magyar együttesek, különösen az évszázad 3. negyedében a cseh, a szlovák és a magyar nemzetiségi mozgalom részéről mindig nagyon keresettek és megbecsültek voltak. E sok pozitívum után érkezett hozzánk a Néptánc-antológia híre.

Nekünk, szlovákiai magyar szakembereknek sikerült felkeltenünk a cseh és a szlovák szakemberek érdeklődését is az Antológia iránt.

Egy-egy évfolyamára 50-150 érdeklődőt mozgósítottunk.

Jött Štefan Nosáľ, a szlovák Lúčnica Művészegyüttes művészeti vezetője, koreográfusa és a Szlovák Zeneművészeti Főiskola Tánckatedrájának vezetője, Juraj Kubánka, a Szlovák Állami Népművészeti Együttes vezető koreográfusa, Cyril Zálešák, a pozsonyi Népművelési Intézet táncosztály-vezetője, Štefan Zima, Palo Bútor, Helena Kubalová, Helena Medvecká, Heda Šimoneková, Dorotea Tóthová, Jozef Bakšay, Vlado Urban, Milan Hviždiak, Laco Bačinsky és más koreográfusok, az élvonalat jelentő szlovák táncegyüttesek és a szlovák táncmozgalom vezető személyiségei.
De ott voltak a Felvidék magyar együtteseinek vezetői is: Horváth Rudi, Varga Ervin, Halász Gyula, Katona István, Ádám Lajos, Kamarás Imre, Richtarčík Mihály, Nagyné Sarlós Ildikó, Hodek Mária, Szebellai Rozália, Keszeg István, Tóbisz Ferenc, Kozsár Miklós, Gál György, Snyír Ferenc, Pap Ferdinánd, Kozári Péter, Molnár Tibor, Hlavicska László, Dudek Ferenc, Szombath Marianna, Hégli Marianna, Plichta Tibor, Kiss Gabriella, Csurilla Erzsébet, Bors Éva, Valacsay István, Czingel László, stb. Mindenki, akinek jelentősebb műsorral bíró együttese, gyermek- vagy folklórcsoportja volt. A prágaiak a Nyitnikéktől, Gál György a Csemadok és NI központi táncszakbizottságának elnöke és a kisebb együttesek, csoportvezetők sem maradtak otthon.

A Néptánc-antológián látottak aztán egy-két évig vita tárgyát képezték, alkotói példát statuáltak, alkotói hozzáállást segítettek kialakítani. Sőt, a 70-80-as években hasonló tartalmú és felépítésű szlovákiai műsorok szervezését is ösztönözték, így a kassaiak évente rendszeresen megszervezték a kelet-szlovákiaiak folklórantológiáját, melynek a bemutató mellett része volt egy kétnapos szakmai szeminárium is.

Mi volt a Néptánc-antológiában a szlovákok részére a példamutató? Az, ami számunkra, magyarok számára is az volt.
A hagyományos tánckultúra színpadi megfogalmazásának tiszta tánci és zenei nyelvezete. Az, hogy az ott bemutatott alkotások hűen megőrizték az eredeti tánc, zene, ének, viselet jellegzetes vonásait, táji és nemzeti jellegzetességét, előadásmódjában annak egyénekre bontott átélését.

Csehszlovákiában akkoriban éppen a szovjet minta majmolásának a divatját éltük.
A nemzeti jelleg kidomborítása helyett a sablonosságot, a mojszejevizmus előadói tánctechnikájával bemutatott, alkotott úgynevezett „nemzeti táncfigurával” helyettesítő szenzációs népi táncos világnyelvet beszéltük.

Egy-egy színpadi alkotáson belül mintha Arany János Öldöklő angyal című verse – „Melyben, ahány pár, annyiféle / A tánc alakja és szeszélye” – elevenedett volna meg, az alkotáson belüli többszólamúság, a páronként, soronként, körönként, csoportonként más-más megfogalmazásban megjelenített tánc, ezáltal segítve a megfogalmazott téma sokrétű megvilágítását.

Nálunk akkoriban – jelentős együtteseknél még ma is gyakran előfordul – az egyszólamú alkotói megfogalmazás volt az uralkodó, az azonos zenei részre mindenki ugyanazt a figurát táncolta a térben, a színpadon másutt-másutt elhelyezkedve.

Az Antológián látott magyar csoportok megmutatták, hogy nemcsak szovjet alkotói példa van a világon.
Lett is belőle itthon egy kisebb forradalom, mert a vezető szlovák amatőr együttesek fokozatosan elkezdtek élethűen, többszólamúan megfogalmazva táncolni. Mérhető volt ez a különösen a Gimniknél, a Dinitrovecnál, a Trenčannál, a Železiárnál, a Zemplinnél, de a Nosáľ vezette Lučnicánál is. Jelentős változásnak lehettünk szemtanúi a gyermekegyütteseknél is. Medvecká, a szlovákiai gyermektáncmozgalom központi irányítója elismerte a gyermektánccsoportoknál is a felnőtt táncok színpadra állításának lehetőségét.

Mintának, példának az Antológián látottakat, a szlovákiai fesztiválokon szereplő magyarországi csoportokat, valamint a felvidéki magyar csoportokat: az országos versenyeken is díjazott ekeli Tátikát, a somorjai Csalit, a szepsi Fehér Liliomszálat, a dunaszerdahelyi Istiglinc és más csoportokat állította.
Megerősödött a nézet, hogy a néptánc nyelvezete elég gazdag ahhoz, hogy sokféle, akár elvont témát is ki lehessen vele fejezni. Eredményeképpen az irányt meghatározó együtteseknél és gyermekcsoportoknál felerősödött a tisztán dolgozó sokrétű alkotói hozzáállás, és fokozatosan háttérbe szorultak az operettesen megfogalmazott, kevert táncnyelven előadott „néptánci” alkotások. Ez nem jelenti azt, hogy egyszeriben minden jóra fordult, hanem azt, hogy a szlovák mozgalom, illetve a szlovákiai néptáncmozgalom gazdagabb lett egy másabb alkotói irányzattal, hozzáállási lehetőséggel, és ezt a lehetőséget elfogadta, beépítette a saját mozgalmába. Az újabb irányzat elfogadása jelentette a szlovákiai táncmozgalom – értve alatta a magyar nemzetiségi táncmozgalmat is – megújhodásának kezdetét.

Mivel a felvidéki magyar táncos hagyománykultúra az egyetemes magyar tánckultúra szerves része, a vezetői, alkotói szorosabb kapcsolódást teremtettek meg az anyaországi vezetőkkel, alkotókkal, így a megújhodás, az új szemléletek átvétele és alkotói alkalmazása eredményesebb, sokrétűbb volt. Ezért vállalta, illetve vállalhatta a két kultúra közötti közvetítő szerepet is. És a vállalása eredményes volt, mert

idehaza Szlovákiában részese volt az országos versenyeknek, fesztiváloknak, ahol műsorával rendszerint példát statuált.
Erről sokat tudnának elmondani azok a magyarországi csoportvezetők, a mozgalmat irányító szakemberek is, akik elkísértek egy-egy együttest a szlovákiai fesztiválra, országos versenyre, illetve mint meghívott szakemberek nézhettek végig egy-egy országos versenyfesztivált, lehettek részesei az azt követő szakmai értékelésnek.

Ezek a szorosnak mondható, közel 30 év alatt kifejlődött kapcsolatok ebben az évtizedben – sajnos – jelentősen fellazultak. A bársonyos forradalom óta nálunk mániává vált a kulturális intézmények, fórumok átszervezése, illetve felszámolása, likvidálása, és az elvakult „nemzetállam-építés”. Ennek természetes következménye, hogy mindenből az a legjobb, amit az országalkotó nemzet hoz létre – bele is fulladunk ebbe a nagy „önbecsülésbe”. Hovatovább

a színpadra alkotott népi kultúrában is a külső máz, a talmi csillogás válik újból uralkodóvá.
Magyarországon olyan erősen gyökerezett meg a táncmozgalom, a tánc és a hagyományos kultúra színpadra állításának tudományos kutatásra, szakmai felkészültségre és közösségi társadalmi igényre támaszkodása, hogy azt a ’89 után következő társadalmi átalakulás, az egymást váltó kormányok sem tudták igazában megrengetni. Nekem ezt is példázták a Néptánc-antológia ’98, a Kalákatánc, a Néptáncosok bálja és a Gyermektánc-antológia ’98 január végén megrendezett antológiaműsorok. Örömmel láttam, hogy a fellépő együttesek között azonos értékkel jelen voltak a Felvidék képviselői is, és nemcsak a magyarok.

(Eredetileg a Folkmagazin 1999. februári számában jelent meg Budapesten)

Takács András

text