Néptáncos márciuskák a táncoló hóhullásban

Kádár Elemér írása

Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan szépen eljött mátyás-napi jégtörés utáni szépen mosolygó derűbe ugyanis ezen a reggelen váratlanul belehavaztak az égi magasok, nem is kicsit. Az illetékeseket ez hagyományosan meglepte megint, hóekének aznap nyomát sem láttuk. A kis piros Dacia úgy ficánkolt a Kalondán, mint a szuperverdák a manapság divatos autós-üldözős filmekben. De aztán a marosszéki szakaszon már nem volt ennyire kalandos a helyzet, szóval az adrenalindús kezdés után végül csudamód időben megérkeztünk Szászrégenbe, ahol a közgyűlésnek otthont adó Bíborka Néptáncegyüttes székháza már annyira menő hely, hogy a navigációs programok is jegyzik, így azt megtalálni egyáltalán nem volt nehéz. És amikor már a közelébe értünk, már az úton elkezdődött a „táncháztalálkozó”. Kedves kolléganőm, aki először vett részt ilyen eseményen, némiképp el is csodálkozott és szóvá is tette, hogy itt alighanem nem csak mindenki ismer mindenkit, de annál kicsivel többről lehet szó: itt alighanem mindenki barátja mindenkinek. És valóban…

Kis kávézós-süteményezős bemelegítő után szépen körbe ültünk, gyors létszámellenőrzés során kiderült, hogy a közgyűlés határozatképes, és Virág Endre egyesületi elnök vezetésével elkezdődött a meghirdetett napirendi pontok megbeszélése. Első körben a legutóbbi közgyűlés óta jelentkező új tagjelöltek mutatkoztak be röviden, aztán szavazott a közgyűlés. Minden jelentkezés ellenvetés nélkül fogadtatott el, ilyenformán idén a tagság soraiba lépett az erdőcsinádi Árvácska Néptánccsoport, a Székelykáli Néptánccsoport, a mezőmadarasi Árvalányhaj Néptáncegyüttes, a tizenhat moldvai csángómagyar hagyományőrző együttest képviselő Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, a marosvásárhelyi Borsika Néptáncegyüttes és a Napsugár Néptáncegyüttest fenntartó Marosszék Kulturális Egyesület, a balánbányai Nexus Alapítvány által fenntartott Zivatar Néptánccsoport, a Csíkszenttamásért Egyesület által fenntartott csíkszenttamási Csonkatorony Néptáncegyüttes és a Szatmár megyei Szamoshát Néptáncegyüttes, melynek fenntartója a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ.

Ezután a tavalyi év szakmai és pénzügyi tevékenységének beszámolója következett, aprólékosan ismertetve az eredeti terveket – melyeket aztán túlnyomórészt felülírt a világjárvány – és azt is, hogy mit sikerült ezekből megvalósítani, mi volt az, amit újra kellett gondolni, mi az, ami elindult ugyan, de még hátra van a megvalósulás egy része (pl a Néptánctudástár). Értelemszerűen elhangoztak kérdések, ezekre rendre pontos válaszokat adtak az illetékesek, végül a közgyűlés a beszámolót elfogadta.

Alapvetően megállapítható, hogy a járvány miatti leállásból, számos elmaradt rendezvény és a mindennapok nehézségei ellenére sikerült kihozni a legjobbat, például: a zenészeknek végre volt idejük rá, mi több, szükségük volt minden megrendelésre, ami otthonról kielégíthető, így a Erdélyi Magyar népzenészek Egyesülete, a Néptáncegyesület és az Erdélyi Hagyományok Háza közös projektjeként létrejött egy tizenhét néprajzi tájegység táncainak oktatásához létrehozott hatalmas népzenei hangzóanyag, ami minden bizonnyal új lendületet ad az erdélyi amatőr néptáncoktatásnak, amint arra újra lehetőség nyílik – vagyis a hatóságok végre engedélyt adnak majd – a rendes próbatermi munkára. Addig is, kiváló népzenei anyagokat hallgathatunk otthon, munkahelyen meg úgy amúgy bárhol! Kismagyarországi ismerőseim máris irigykednek, hogy bezzeg az erdélyiek megint milyen ügyesek, és hogy hasonló kezdeményezés náluk is elkelne.

Ezt követően került sor a 2021 év költségvetéstervének ismertetésére és annak vitájára, mely az adott járványügyi helyzetben érthető módon nem volt egyszerű, nagyon sok kérdésre ugyanis egyszerűen nem lehet előre kellőképpen pontos választ adni, az újratervezés kényszere minden bizonnyal egész évben ott lebeg majd a fenntartó egyesületek, együttesek feje felett.  Tervezni, készülni azonban kell, lehetőleg többféle helyzetre kigondolt első, második, esetleg harmadik verzióval is… Elhangzott és elnyerte a többség támogatását pár fontos elv, ami minden bizonnyal hivatkozási alap lesz a jövőben mindaddig, amíg ezekről nem határoz másképpen a közgyűlés: szólótáncversenyeket, főleg gyermekek esetében nem támogatunk (ettől természetesen, aki akarja, a belső pályázaton – ez is a beszélgetés tárgyát képezte -elnyert támogatást fordíthatja erre), egyesületünk tagjainak nem is ajánljuk ilyenek szervezését! Több éves tapasztalatunk ugyanis, hogy ezek a rendezvények ugyan alapos kiképzést jelentenek azon keveseknek, akik ezekre külön munkaórákban felkészülnek (a szervezők többnyire ezzel indokolják az ilyen versenyek szervezését), de az együtteseket, szélesebb tömegeket ez nem érinti, s inkább feszültséget okoz a különböző műhelyek között, mintsem összefogást. („Nem kell nekünk minden magyarországi mintát lekövetni!”). Erdélyben még mindig sokkal hasznosabb találkozókat, a közösségi érzést, a közös alkotást, az abban való megerősödést szolgáló eseményeket szervezni és megvalósítani, mintsem versenyeket, melyekről látjuk, hogy ahol vannak, ott is főleg széthúzást, ellentéteket és békétlenséget szítanak. Követendő példa azonban a hivatásos néptáncegyüttesek találkozója, melynek immár több, mint egy évtized alatt összegyűlt, időnként igencsak parázs viták útján kialakult elvek és tapasztalatok adták meg a megnyugtató, mindenki által elfogadott, sajátosan erdélyi formáját. A leginkább versenyszerű rendezvényünk, a Néptáncantológia is csak addig verseny, ameddig a beküldött videókat egymástól függetlenül véleményezik az Egyesület által felkért szakemberek és kialakul az a tíz együttest számláló keret, amely aztán összegyűl az éppen soros helyszínen és ott egy találkozó keretében színpadra lép, de ott már nem versenyez. Idén a tizennegyedik kiadást készítettük elő és a járványhelyzet okozta különleges körülmények miatt szükséges volt némiképp módosítani a kiírást a korábbi és a majdani alkalmakhoz képest, hogy idén egyszeri alkalommal a szokásosnál kevesebb megkötést tartalmazzon, ellenkező esetben a rendszeresen próbálni nem tudó, újat alkotni nem tudó csoportok nem vehetnének ezen részt. Vita itt is volt, de végül mindenki számára elfogadható kiírás született.

Felmerült közben egy első alkalom után sajnálatos módon az érdeklődés hiánya miatt nem folytatódott kezdeményezés, az erdélyi legényestalálkozó folytatásának ötlete is. Ennek kapcsán pedig az, hogy a tagságon belüli kommunikáció hatékonyabbá tétele lenne szükséges és időszerű, ugyanis a kezdeményező András Lóránd felszólalása után többen is értetlenül tették szóvá, hogy nekik ama első alkalomról sem volt tudomásuk, pedig az ötlet rokonszenves, indokolt lenne a folytatás. 

A délelőtt folyamán online bejelentkezett dr. Kiskamoni Szalay Zoltán, aki ismertette az immár négykötetes „Csak tiszta forrásból” c. oktatási segédanyagot. Kisebb vita bontakozott ki a jelenlévők között a szerző honoráriumát illetően, de aztán ebben a kérdésben is egyöntetű döntés született.

Az immár negyedik éve folyamatosan bővülő, Könczei Árpád által kezdeményezett és vezetett Néptánctudástár programról is szó esett, ugyanis ez a projekt is megszenvedte a világjárvány okozta leállást és több oktató és tánckar is ugrásra készen várja, hogy a betervezett felvételkészítés végre zöld utat kapjon. Időközben pedig további táncanyagokra és oktatókra tehetnek javaslatokat az egyesület tagjai, mint ahogy ezúttal elhangzott egy felhívásban. És ismét kiderült, hogy a belső információáramlás nem teljesen zökkenőmentes, és hogy nyitott kapuk döngetésében nagyon erősek vagyunk: többen is nehezményezték olyan táncanyagok és oktatók hiányát a kínálatból, amelyek és akik már szerepelnek a korábban felvett és a világhálón mindenki számára hozzáférhetővé vált anyagban.

Megszavazta a közgyűlés a tagsági díj összegének korrekcióját is, ugyanis azt euróban állapították meg évekkel ezelőtt, azonban a begyűjtése lejben történt, az akkori árfolyam szerint. Ezt kellett most a jelenlegi árfolyamnak megfelelően aktualizálni.

Miután a dolgok több szálon s összefonódtak, s a tagság rendre rákérdezett olyan dolgokra, melyek az eredeti napirend szerint csak délután kerültek volna sorra, az elnökség jóváhagyta, hogy a költségvetés vitájában ezeket a témákat vitassuk meg, így a legényesversenyek, a néptánctudástár, a szakanyagtár, a táncoktatást elősegítő hangzóanyag kérdésköre is ebben a csomagban került terítékre.

Az ebédszünet előtti utolsó napirendi pont az emelkedett, ünnepélyes hangvételé volt: a Néptáncegyesület tagsága tisztelgett a korábbi elnökök: Lőrincz Lajos, András Mihály és Deák Gyula Levente munkássága előtt. Míg Lajos bácsi már nincs közöttünk, azért a jelenlévők nagyobb része személyesen ismerte és tisztelte őt, az őt követő két másik elnök személyesen volt jelen a közgyűlésen, ahol közösségépítő, értékteremtő munkájukért díszoklevelet és az Egyesület logójával díszített kerámiát vehettek át a jelenlegi elnökség tagjaitól.

Hasonlóképpen járt a taps és az elismerés Fazakas János táncmester barátunknak is, aki a tavalyi évben elsőként kapta meg az EMKE Kallós Zoltán néprajzkutatóról elnevezett díját, melyre a Néptáncegyesület terjesztette őt fel, s az ezzel járó pénzjutalmat is biztosította.

Ezután következett az ebédszünet, amely közben az asztaloknál azért tovább folyt a pezsgő szakmázás, a néptáncőrültek világa már csak ilyen.

A közgyűlés délutáni fő témája az oktatás volt. Ennek a területnek ugyanis van pár régóta működő formája, melyet azonban érdemes mindig újra gondolni, az igényekhez és a lehetőségekhez igazítani. Látjuk ugyanis, hogy a különböző (hivatásos, vagy élvonalbeli amatőr) együttesekben táncoló táncosok által végzett amatőr együttesvezetés, táncoktatás ma már nem elégséges sem a hivatásos táncegyüttesek számára biztosítani a kellőképpen képzett utánpótlást, de még csak a kellőképpen értő közönséget sem. Bár az amatőr műhelyekben esetenként egészen kiváló szakmai munka folyik, mégis egyre több olyan gyermek, fiatal nő fel, aki tanulmányai során soha egy bekezdés erejéig sem, vagy csak alig találkozott az autentikus népi kultúrával, s az már közhely, hogy amit nem ismer az ember, azt nem is tudja szeretni sem. Az Egyesület szakemberei (Benedek Árpád, Feketelaki Tibor, Könczei Csongor, Székely Melinda és mások) az elmúlt évek során többlépcsős képzési stratégiát dolgoztak ki, mely többé-kevésbé következetesen igyekszik szakmai továbbképzést biztosítani az együttesvezetőknek, pedagógusoknak. Egyik legismertebb és legnépszerűbb ezek közül az „Ekete-pekete” program, mely az óvodákban és kisiskolákban dolgozó pedagógusoknak nyújt segítséget abban, hogy a népi kultúrához (népzenei, néptáncos, népi kézműves és néprajzi alapismeretek) közelebb kerüljenek, abban némi jártasságot szerezzenek, hogy az iskolákban, a maguk mindennapi szolgálati helyén tudják a falusi nagyszülők által biztosított természetes hagyományozódás hiányában saját néphagyományaiktól teljesen elszakadt tanítványaikat beavatni, megnyerni, visszaszerezni a magyar népi kultúrának. Ennek a programnak egy továbbgondolt, továbbfejlesztett formája a kompetencia-alapú, képességfejlesztésre koncentráló pedagógusképzés, mely abból a felismerésből nőtte ki magát, hogy a modern pedagógiában kulcsfontosságú élménypedagógiai és művészetpedagógiai módszerek a mi hagyományos népi gyermekjáték-, népzene- és néptáncoktatásunkon keresztül kiválóan alkalmazhatók, így tulajdonképpen a saját néphagyományunkon keresztül a legmodernebb képességfejlesztést tudjuk nyújtani a gyermekeinknek, amennyiben erre kiképezzük a pedagógusainkat. Ehhez azonban hosszabb távon mindenképpen szükséges lesz, hogy az ehhez szükséges képzést pedagógusaink még diákként, több évig tartó alapos képzés során kapják meg, hogy ne csak azoknak tudjanak majd adni belőle, akik ezt extra programban kérik majd, hanem minden gyermeknek, akivel munkájuk során kapcsolatba kerülnek. Addig is azonban, míg erre sor kerülne, fontos lenne, hogy az iskoláinkban legalább opcionális tantárgyként jelenjen meg a népi gyermekjátékok és a néptánc oktatása, hogy addig is, amíg minden gyermeknek minden foglalkozás során saját néphagyományos eszközöket tud az előremenetele érdekében kezébe adni az erre kellőképpen kiképezett pedagógus, bár azok részesedhessenek ebben, akik ennek fontosságát felismervén kérelmezik ezt. Ehhez pedig máris képezik szakembereink a megfelelő tanerőt a Sapientia Tudományegyetemen, ahol már második félévüket töltik az első évfolyam diákjai, akik alapfokon táncművészek, a mesterfok után pedig táncpedagógusok lesznek, s akiknek a dolgok jelenlegi állása szerint nem lesz a végzettségüknek megfelelő munkája, ha addig nem lesznek olyan szülői közösségek, akik a mi szakembereinkkel vállvetve a maguk lakóhelyén az iskolák vezetőségeivel s a tanfelügyelőséggel elfogadtatják a népi játékot és néptáncot, mint (legalább opcionális) tantárgyat.  Hogy legyenek ilyen szülői közösségek, ahhoz addig is nagyon sok munkával be kell vinni itthon is a köztudatba ezt a Magyarországon már ismert, tudományosan bizonyított tényt: „Népi játékainkat és a néptáncot nem kezelhetjük mellékes, elavult örökségként. Benne olyan kimeríthetetlenül gazdag képességfejlesztési lehetőségek rejlenek, melyeket önmagában a művészet egyetlen ága sem tud pótolni.” (Antal László: Néptáncpedagógia)

Az erről szóló hosszú, de rendkívül tartalmas szakmai beszélgetést dr. Könczei Csongor docens (Táncművészet szakirány, Sapientia Erdélyi Tudományegyetem, Kolozsvár) és drd. Benedek Árpád egyetemi tanársegéd vezette le, akik egyszersmind beszámoltak az oktatási projektek jelenlegi állásáról és a jövőre vonatkozó tervekről is.

És mert addig is, míg táncpedagógusaink és egyáltalán, a pedagógusaink megkapják a megfelelő képzést, a szakmai szervezetek meg a tanügyiekkel közösen megteremtik a megfelelő kereteket és körülményeket, folyamatosan zajlanak a már évekkel ezelőtt elkezdett továbbképzések, melyekhez mindig kapcsolódnak újabbak, rendkívül kreatívak és hasznosak, mint pl. Dobai Katalin és Stefán Bencze kollégáink ”színfalak mögött” projektje, melynek során nagyon hasznos és népszerű képzéseket tartanak amatőr együttesek vezetőinek és táncosainak arról, hogy a tánc szeretetén és alapos ismeretén túl mikre kell még kiemelten odafigyelnie egy amatőr táncosnak ahhoz, hogy munkája hozza el számára azt a sikert, amire vágyik, s ne csak tehetetlenül fusson a mókuskerékben, és ne értse, hogy miért marasztalja el csapatát a szakma, miközben pedig ő igazán beleadott apait-anyait…

Vacsora közben pedig természetesen ugyanúgy folyt a szakmázás, mint ebédnél, bár itt már azért oldottabb hangulatban…

A konkrétan szakmai tennivalókon túl körvonalazódott pár további feladat: egyik legfontosabb a belső kommunikáció javítása az Egyesület tagjai között (meglepő, hogy ez a probléma egyáltalán fennáll egy egymással ennyire szoros kapcsolatban álló közösségen belül, de ettől még tény, hogy fennáll), és az eddiginél sokkal erősebb jelenlét a sajtóban, közbeszédben, hiszen enélkül a tömeges támogatottság, ami pedig nagyratörő terveinkhez nélkülözhetetlenek, nem megvalósítható.

Összességében elmondható, hogy egy hosszú, fárasztó, de rendkívül termékeny napot zártunk este Szászrégenben. Nagyon jól esett végre találkozni a távoli szegeleteken lakó, és a teljesen ellehetetlenült helyzetben is komoly értékeket alkotó kollégákkal, kikkel a kapcsolattartás nagyrészt a világhálóra szorult vissza idestova egy esztendeje. Jó látni, érezni, hogy mindenkit vet fel a tettvágy, s ugrásra készen, tengernyi jó tervvel várjuk már a zöld jelzést, ami hisszük, immár hamarosan jönni fog.

Addig is azonban, táncolunk otthon, erdőn-mezőn, buszmegállóban… Csak úgy, régiesen, összekapaszkodás nélkül, vagy még inkább erősen összekapaszkodó összenézéssel… Böjt van. Húsvét után táncolunk majd istenigazából, összefogódzva is. Biztosan teltházasak lesznek majd a táncházaink és az előadótermek is. Hamarosan!

Kádár Elemér

RMNE közgyűlése

Szászrégen, 2021.03.06

text