Szerény, barátságos, közvetlen. Munkájáról lelkesen beszél, mindent megtesz azért, hogy a néptáncot magas szinten oktassa a felnövekvő nemzedéknek, hogy aztán néhány év elteltével ők is megtehessék ugyanezt. Minden szabad idejét a családja körében tölti, felesége és kétéves kisfia jelentik számára a mindent. De a barátaikkal is szívesen pihennek, szórakoznak. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Kovács István, a Mezővári Művészeti Iskola koreográfusa, néptánctanár.
– Hol nőtt fel, és visszaemlékezései alapján milyen gyerek volt?
– Borzsován nőttem fel, az ottani általános iskolában kezdtem el a tanulmányaimat. Édesanyám szerint eléggé rossz kisfiú voltam, amit tudtam, mindent elkövettem rosszaságból, de szerencsére kinőttem ezt, és ahhoz képest elég korán megkomolyodtam.
– Mikor jött az életében a néptánc?
– Az általános iskolában volt egy néptánctanárunk, aki elsőként ösztönzött arra, hogy próbáljam meg a néptáncot. Nemet mondtam, mert, mint ahogy a többi kis srác is, cikinek tartottam a táncolást, de később, Beregszászban már nekem is megtetszett ez a műfaj. Kilencedik után a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában tanultam tovább, megismerkedtem az Atasz táncegyüttessel, és elkezdtem járni a tánccsoportba. Előbb modern táncokat tanultunk, aztán néptáncot, bár az is igaz, hogy ők inkább feldolgozásokat tanítottak. Egyik kedvencem volt a Noxtól a Forogj világ című dal, amire táncoltunk, abban volt egy csizmacsapás rész, ami nagyon tetszett, és tulajdonképpen ott nőtt a szívemhez a néptánc, később ez a szép szakma.
– Olyannyira, hogy ezen az úton tanult tovább…
– Így van. Az Ungvári Közművelődési Koledzsbe nyertem felvételt, ahol négy évig alapképzésen voltam. Mindenekelőtt volt egy egyhetes felkészülési időszakunk, amikor kizárólag néptáncot tanultunk Sütő Mihály tanár úrtól, és az igazi magyar néptánccal akkor ismerkedtem meg. Aztán még négy éven át a mester szintig képeztem, képeztettem magam, két évvel ezelőtt vehettem át az erről szóló diplomát. Mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy megmutassam, valamiben én is tehetséges vagyok, és úgy érzem, hogy a néptáncban találtam meg ezt.
– Friss diplomásként hová sodorta az élet?
– A borzsovai klubban dolgoztam egy évig klubvezetőként, ott tanítottam a gyerekeket táncra, énekre, színdarabokra, vagyis szinte mindenre, aminek köze van a kultúrához. Aztán, egy év elteltével Mezőváriban folytattam a pályát szintén klubvezetőként, s akkoriban ismerkedtem meg a feleségemmel is. Immár együtt, nagyobb pénzkeresés céljából Németországban vállaltunk munkát, pincérként tevékenykedtünk. Két év külföldi munka után visszakerültem Mezőváriba, és azóta is ott dolgozom.
– „Vevők” a mai gyerekek a néptáncra?
– Ez változó. A mezővári mellett még négy faluban tanítok néptáncot, és elmondhatom, hogy az öt településből háromban nagyon lelkesek a gyerekek, a fiatalok, nagyon szeretik a néptáncot, nem kell őket noszogatni, mint a másik két faluban. A néptáncot csak úgy tudjuk megszerettetni velük, ha elsőként megszeretik magát a tanárt, és a tanár velük együtt táncol. Én ha kell, beállok úgy a kicsikhez, mint a nagyokhoz, és együtt táncolunk. És még az is fontos, hogy ne szigorúan oktassunk, inkább barátilag. Hogy ne tartsanak a tanártól, és ne parancsszóra, hanem maguktól, jó kedvvel tanulják a lépéseket. A fellépések is motiválják őket, amikor végre-valahára felvehetik a csodálatos viseleteket, és például egy falunapon, vagy egy fesztiválon bemutathatják, mit tanultak. Ez hatalmas pluszt, és motivációt ad nekik és nekem is.
– Az elmondottak alapján úgy hiszem, a néptáncban ugyanolyan szükség van türelemre, mint egy fizika, vagy földrajz órán.
– Véleményem szerint itt még nagyobb türelemre van szükség, mert van olyan gyerek, aki tehetséges, de lusta, és van olyan, aki annyira nem tehetséges, viszont hatalmas akaraterő van benne. Nekem sok tehetséges diákom van, viszont nem igazán érdekli őket a néptánc, és velük a nehezebb, hiszen türelemmel kell őket rávezetni. De akikben akaraterő van, egy pillanat alatt megcsinálják, amit kérek tőlük. Én igyekszem türelmesnek lenni, mert másként ezt oktatni nem lehet.
– Az imént egy pillanatra megemlítette, hogy házas. Mikor és hol ismerkedett meg a feleségével?
– Amikor Ungvárra jártam, egy vonaton utaztuk, de személyesen nem ismertük egymást. A Facebookon ismerkedtünk meg úgy igazából hat évvel ezelőtt. Interneten hívtam randevúra, amikor végre találkoztunk, egy évig udvaroltam neki, május éjszakáján kértem meg a kezét. Augusztus 20-án lesz öt éve, hogy boldog házasságban élünk. Egy csodálatos kisfiunk született, Bence aki most volt kétéves.
– Igaz, hogy még kicsi, de alakulgat már egyfajta apa-fiú kapcsolat?
– Napközben a feleségem van Bencével, én csak este, amikor hazamegyek munkából. Amikor hazaérek, hangosan kiabál, hogy apa, apa, de máskor is, amikor nem vagyok otthon. És megmondom őszintén, már táncolgatunk. Népi játékokat próbálok belecsempészni a kis életébe, mert nagyon szeretném, ha ő is néptáncos lenne. Ez a mi kis közös programunk.
– Említette, hogy öt településen dolgozik. Be tudja úgy osztani az idejét, hogy mindenre jusson elég idő?
– Mindennek megvan az ára, így a sok munkának is. Van, hogy este kilenckor érek haza, és olyankor a család már ágyban van. Tehát nehéz, de ez az élet, muszáj dolgozni, valamit valamiért alapon fel kell áldozni a jövőnk érdekében. Néha nagyon megterhelő ez, mert megállás nélkül táncolok, tanítok, és sokszor még munka előtt az itthoni teendőket is el kell végezni, ami szintén nagyon fontos.
– Fáradtan is lehet ugyanolyan lendülettel tanítani, mint kipihenten?
– Nagy szó a kitartás és az akaraterő. Egész nap úgy érzem, hogy minden rendben, bírom a tempót, amíg a gyerekekkel vagyok, nem érzem magam fáradtnak, ugyanis feltölt az, amit látok, amikor megcsinálják azt, amit kérek tőlük. Ez további energiát ad, ezért csak akkor érzek iszonyatosan nagy fáradságot, amikor autóba ülök, és indulok haza.
– Vannak család-barátok, akikkel összejárnak, közös programokat szerveznek?
– Persze, hogy vannak. Barátokkal sokkal könnyebb az élet. Nagy baráti körünk van, és ők is már mindannyian családosok, úgyhogy ha bármit is szervezünk, legyen az egy kirándulás, vagy kerti sütögetés valamelyikünknél, a gyerekek is ott vannak, nélkülük nem is lenne igazi a pihenés. Az ilyesmire természetesen inkább nyáron kerül sor, hiszen az idő is ideális, és nekem is kevesebb munkám van. Ezek az összejövetelek mindig feltöltenek, kikapcsolnak.
– Jó emberismerőnek tartja magát?
– Nem. Én mindenkiben megbízok, és sajnos volt már rá példa, hogy egyesek visszaéltek ezzel a bizalommal. Én a gyerekek között érzem jól magam. Nekik még tiszta a lelkük, nincs bennük rosszindulat, ők az igazi arcukat mutatják. Sajnos sok felnőtt már nem így van ezzel, teljesen mást mutat, mint amilyen valójában.
– Hogy áll a pontossággal?
– Mindig igyekszem pontosnak lenni, nagyon ritkán fordul elő, hogy elkések valahonnan. Mindig úgy próbálom szervezni az életemet, hogy időben odaérjek, ahová tartok.
– Az imént említette, hogy sokszor munka előtt az otthoni teendőket is elvégzi. Gondolom, van mit csinálni, lévén, hogy falun élnek.
– Tavasszal mindig sok a munka. Hogy mindenre érkezzek, korán kelek, és sokszor munka után folytatom, amit reggel elkezdtem, s sötétedésig dolgozom. A kertben ások, veteményezünk, fákat metszek, lemeszeltem őket és még sokáig sorolhatnám a teendőket. Emellett segítek a szüleimnek, és apósoméknak is, amiben tudok.
– Van hobbija? Mi az, ami igazán kikapcsolja?
– Szerintem kevesen mondhatják el magukról, de nekem a munkám a hobbim, ami nagy szerencse. Folyamatosan képzem magam, esténként leülök a számítógép elé, és újabb táncokat, koreográfiákat keresek, videókat nézegetek, zenét vágok. Jelenleg tizenkilenc fajta népi táncot tanítok, de mivel az öt faluban csoportokra bontva nagyon sok gyerekkel foglalkozom, mindig új táncok kellenek, hogy a gyerekek ne unják meg és ne menjenek el. Mindenki, így mi is nagyon várjuk már, hogy vége legyen a járványnak, és együtt bemutathassuk fesztiválokon, falunapokon, mit tanultunk, emellett táncházakat is szeretnék szervezni a beregvidéki településeken, hogy még jobban meghozzam a kedvét a gyerekeknek a néptánchoz, ugyanis a magyar néptánc a kultúránk része. És ha mi nem adjuk át, lehet, hogy később nem lesz, aki átadja ezt a kincset, ezért kötelességünk ezt őrizni, tanulni és továbbadni. És az fontos még, hogy hála Istennek vannak olyan emberek, civil szervezetek, akik támogatják a mi tevékenységünket, hozzásegítenek ahhoz, hogy átadjuk a tudásunkat.
Hegedűs Csilla
