1. A mi erdélyi népi kultúránk magyar, és van attól különböző erdélyi román, cigány, sőt más nemzetiségi népi kultúra is.
Nos, ez ebben a formában természetesen nem igaz. A Kárpát-medencei, ezen belül az erdélyi kultúra a különböző nyelveken beszélő közösségek esetében – bár a regionális különbségek első ránézésre is nyilvánvalónak tűnnek – leginkább a beszélt nyelv szintjén mutat valódi különbségeket. Miután a térségben a magaskultúrát évszázadokig a magyar arisztokrácia képviselte, lehet mondani, hogy a magyar kultúra volt a domináns, mindenki más azt igyekezett követni, de közben nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar arisztokrácia meg szász, lengyel, román, szlovák, szerb-horvát és más etnikumú családokkal is folyamatosan gazdagodott, és az európai, főleg olasz és német, de részben még akár a török, majd később francia és angol főúri divatokat követte, ami azért rendesen árnyalja az előbbi képet. Az identitás legfőbb meghatározója évszázadokig nem a nemzetiség, sokkal inkább az elismert – gyakran idegen országból származó – uralkodó személye és a vallás volt. A kultúra is ennek megfelelően alakult.
A tizenkilencedik századi magyar értelmiség képviselői (amúgy az éppen uralkodó nemzetközi divatoknak megfelelően) igyekeztek egy modern és immár kimondottan magyar nemzeti kultúrát létrehozni, ami ellen a szintén emancipálódó többi kárpát-medencei nemzetiségek bizonyos ellenérzésekkel reagáltak, mi több, annak mintájára igyekeztek saját arculatot kialakítani. Ekkor vált a korábban inkább regionális szinten különböző népi kultúra némiképp nemzetiségi alapon is különbözővé: a magyarság gyorsan polgárosodott, azaz fölzárkózott az addig főleg a csak kicsivel korábban betelepített svábok által képviselt európai színvonalhoz, a többi nemzetiségek pedig ettől elmaradva egy korábbi közös, de a modern magyar nemzetinél archaikusabb állapotot őriztek meg és őriznek sok helyen ma is. De pl egy mezőségi román és magyar nyelvű közösség népi kultúrája ma is sokkal több hasonlóságot mutat egymással, mint a mezőségi románoké az olténiai románokéval, vagy a mezőségi magyaroké a dunántúli magyarokéval. A jó szemlélettel szemlélt kép azonban elsősorban nem egy térképre, hanem egy régészeti kutatóárok falára hasonlít inkább, ahol különböző korok lenyomatait láthatjuk: a legarchaikusabb rétegek a mind földrajzi, mind társadalmi szempontból leginkább perifériára szorult csoportoknál maradtak fenn, hiszen az újdonságok számukra csak későn, vagy esetenként később sem váltak elérhetővé. Ez fölött találhatók azok a rétegek, amelyek egy kicsivel jobb helyzetben élők között maradtak dominánsak, legfelül pedig a leginkább polgárosultaké, akik a Kárpát-medencében a huszadik század elején valóban főleg a nagy városokban és azok vonzáskörzetében élő magyarok és németek voltak. A moldvai és gyimesi csángók népviselete tehát – bár hasonlít az erdélyi románokéra is, ez nem vitás – nem romános, mint azt gyakran halljuk, és olvassuk ma is (Moldvában a románok magyarosnak nevezik azt a fajta viseletet, amit a csángók is viselnek, de ehhez nagyon hasonlót viseltek évszázadokig a dél-erdélyi szászok is!), hanem késő-középkori ill. korai reneszánsz kori jellegű, mint sok másik kelet-európai népcsoporté is (köztük románok is, valóban), akik történelmi okokból (pl török birodalmi hódoltság) részben, vagy teljesen kimaradtak a barokk, klasszicista és romantikus európai kultúrából. Tehát nem idegen, hanem „csupán” nagyon archaikus vonásokat őriznek. Nyelvjárásuk, vallásos világszemléletük, énekeik-balladáik, meséik, zene- és tánckultúrájuk és igen, a népviseletük alapján is azonban teljesen beleillenek abba a nagy kulturális képbe, amely Mátyás király koráig a teljes Kárpát-medencében jellemző volt, s ami miatt pl a moldvai népi kultúra nyugodtan tekinthető a kárpát-medencei kultúra legkeletibb, de teljes értékű dialektusának (lásd pl az európai gótika legkeletibb emlékeit éppen Moldvában!). Az erdélyi románok muzsikája, tánckultúrája, étkezési szokásaik, népviseletük a helyi magyarokénál egy, vagy két generációval korábbi állapotot mutatnak, de ugyanabból a „kutatóárokból” valók! A ma már csak a cigányok által képviselt formák többnyire még korábbiak, de nagyon vegyesen, a vándorlásaik miatt náluk többféle forrásból való elemek keverednek. És ebbe a finomvegyesbe bele kell számolni azt az adott korban legmodernebb zenét is, amit a főurak által kiválasztott fiatal muzsikusok a nagy kulturális központokban megtanultak, s amivel aztán otthon a kastély, de az azt körülvevő falu, sőt falvak zenei igényeit is kiszolgálták. A magukat többnyire „követendő mintának” gondoló magyarok pedig igen sok vonatkozásban saját főuraik mellett követték még a szászok példáját is, mit amúgy nagyon jól tettek. És mint egy inga, ezek a hatások folyton át, meg átlengtek Erdélyen, oda-vissza, s mindenki tanult, másolt, örökölt a többiektől. Tehát aki ma nemzetiségi alapon úgy osztja szét a népi kultúrát Erdélyben, hogy sikerül azt maradéktalanul szétválogatnia és hibátlanul mindent jó helyre tesz, az nagyobb csodát visz véghez, mint Mózes, aki a Vörös tengert választotta ketté!
Kádár Elemér
