Palackposta Berecz Andrástól

„Éreztem, hogy ez most nem a panasz ideje. Vigaszt, vidámságot akartam szétpostázni"

„Nem könnyű kamerának mesélni. Főleg az én esetemben, aki azt mondja el, amit kezdéskor még nem is tud" – meséli Berecz András. A Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja egy különleges karantén-videó sorozatról is mesélt. 

– Előadóművészként és persze magánemberként hogyan élte meg az elmúlt több mint egy éves időszakot a koronavírus árnyékában?

– Előadóművészként, úgy, hogy neki tudtam esni azoknak a szövegeknek, amiket rég meg akartam tanulni, új műfajokban próbáltam meg magam. Ókovács Szilveszter kérésére például sok műfajú kis librettócskát írtam, én nagyon élveztem, remélem bemutatják egyszer. Naszreddin hodzsa meséit mondtam a Kedd stúdiónak, rajzfilm alá. És ami szenvedélyem lett, meg is változtatott, az, hogy filmezni kezdtem. Csak okostelefonnal, és többnyire egymagam. Ebbe Marci fiam sodort bele. Ez lett a színpadom, így tudtam a kedves közönségnek üzenni, hogy élek, és hogy fel a fejjel. Palackposta címmel a facebookon műveltem én ezt, és még ma se hagytam abba. Írtam egy filmet, és pályáztam is rá, úgy néz ki, lassan az is elindul. Magánemberként? Hát nehezen. Két kedves barátomat, legközvetlenebb munkatársaimat vesztettem el. Még most is azon kapom magam, hogy fel akarom hívni őket.

– Az imént említett „Palackposta karantén-videó sorozat" nagyon sok emberhez jutott el az elmúlt több mint egy évben, sokaknak nyújtva kapaszkodót ebben a nehéz időszakban.

– Éreztem, hogy ez most nem a panasz ideje. Vigaszt, vidámságot akartam szétpostázni. Gál Sanyi bácsira, Hazug Pista bácsira gondoltam, meg a többi nagy tréfamesterre. Gál Sanyi bácsit a zalaegerszegi kórházban benntartották gyógyulása után is az orvosok, mert azt mondták, ő a legjobb „inekció". Kórteremről kórteremre hurcolták vizitába, mert mindenkit megvidámított. Betegek és orvosok, mind az ő meséit, tréfáit itták. Hazug Pista bácsi is mesélte, hogy mikor mínusz harminc fokban leégett a háza, közel-távol senki nem volt, oltani már nem lehetett, hát egyszál ingben körbe járta a nagy tüzet és fütyerelni kezdett, mert eszébe jutott a régi gyergyói igazság: jég eshet, vér folyhat, csak baj ne legyen! Így jött, hogy én is mondjak valamit.

– Ha jól tudom, azért voltak online előadások is, amikben részt vett, például a Fonóban és a Nemzeti Színházban is.

– Nem könnyű kamerának mesélni. Főleg az én esetemben, aki azt mondja el, amit kezdéskor még nem is tud. A közönségen múlik hová kormányozom az estét. Történelmi idők voltak ezek, mert a szegény kamerások lettek a közönség, ők pedig ugye, el vannak foglalva az ő dolgaikkal, susognak, kacsingatnak, mutogatnak, kütyüket nyomkurásznak, hát így szinte lehetetlen rögtönözni. A bor se tökéletes tanácsadó. De mégis csak meg kell becsülni, mert a semminél mégis csak több. Érdekes, hogy éneklés közben nem tudnak megzavarni semmivel.

– Végezetül tudna egy üzenetet, egy útravalót adni a túlélésért, a jókedvért, a normális élet újraindulásához?

– Megpróbálok. Török mese:
Volt Naszreddin hodzsának egy kedves báránya. Egy nap a barátai megkérdezték a hodzsát:
  – Miért nem vágod le a bárányodat, Naszreddin?
  – Képtelen vagyok rá. Úgy megszerettem, hogy csak legvégső esetben tudnám levágni.
Erre a cimborák jajgatásba fogtak:
  – Jaj, jaj, hodzsa, te még nem tudod a szörnyű hírt? Holnap eljő a végső pillanat! Itt a világvége! Ennél végsőbb szükséged nem is lehet rá, hogy megegyük azt a báránykát!
  – Ha így áll a dolog, valóban elérkezett az idő! – válaszolta a hodzsa.
A pecsenyesütéshez fát gyűjtöttek és tüzet raktak a folyóparton. A két barát úgy döntött, hogy amíg az étel elkészül, úsznak egy jót a folyó hűs vizében. Csakhogy a tűz lohadni kezdegetett. Kapta hát barátai ruháit a hodzsa, és rádobta a parázsra. A tűz azonnal feléledt.
  – Hodzsa, te megőrültél! Tűzre vetetted a ruháinkat? – rivallt rá Naszreddinre a fürdésből éppen visszatérő két csepegő cimbora.
  – Ó haggyátok el, nó! – válaszolta a hodzsa. – Fel a fejjel, holnap itt a világ vége, ruhára már úgyse lesz szükségetek! Ti magatok hoztátok a hírt, igaz-e?

Kurucz Éva

text