A népmese tényleg mindenkié?

Domokos Mariann interjú

Domokos Mariann az ELKH (korábban MTA) Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Jelenlegi kutatásai nagyrészt a szóbeli mesemondás és az írásbeliség összefonódásaira, a népmesekiadványok és a ponyvairodalom paraszti, falusi mesélőkre gyakorolt hatására irányulnak.

Önálló kötete Mese és filológia címmel jelent meg az Akadémiai Kiadónál. Végzettségét tekintve nemcsak folklorista, hanem jogász is, ami sajátos látásmódot biztosít, hiszen a népmeséket közkincsnek tekintjük, nem terelhetők be egyetlen szerzői név alá. Mégis számos esetben váltak jogi viták tárgyává, annak ellenére, hogy a folklóralkotás mindenkié, közös nemzeti tulajdon.

Mi az, ami a népmesekutatói pályára vonzotta, és mit szeret igazán a népmesékben? Honnan kellett elindulnia a pálya kezdetén, milyen fehér foltok látszottak, amelyeket azonnal fel kellett deríteni? Egyáltalán hogyan kell felderíteni a népmeséket?

Részemről semmilyen tudatosság nem volt a pályaválasztásban. Érettségi előtt a gimnáziumomban (a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban) pályaorientációs előadásokra lehetett jelentkezni, az egyik ilyen előadás keretében Ruttkay-Miklián Eszter finnugrista-néprajzos mesélt nekünk lelkesen az obi-ugorokról. Emlékszem, hogy hozott be szemléltetésül hanti tárgyakat, a hattyúprémnél puhább tapintású anyaggal azóta sem találkoztam. Lehet, hogy végül is tudat alatt emiatt jelentkeztem néprajz szakra.

A mesekutatás csak később jött, harmadéves egyetemistaként betévedtem az Akadémia kézirattárába, ahol különleges intellektuális izgalmat okozott a száz, sőt kétszáz évvel ezelőtt lejegyzett meseszövegek kéziratainak felfedezése.
Rendkívül csalódott voltam, amikor némelyikről kiderült, hogy nem én fedeztem fel először például Gaál György vagy az Arany család kéziratos mesegyűjtését, hisz meglétükről a folklorisztika már régóta tudott, számomra mégis revelációt jelentettek. Húsz évvel ezelőtt a történeti szövegfolklorisztika a mainál sokkal kevesebb figyelmet fordított XIX. századi kéziratos népmesékre, egyáltalán a mesék történetisége nem volt jellemző kutatási irány. Azokra az elemi kérdésekre, amelyekkel a kéziratos meseszövegek szembesítettek (ki, hogy, mit és miért rögzített, illetve hogy mi történt a szövegekkel ezután), Voigt Vilmos tanár úr kurzusai nem adtak feleletet. A Mese és filológia címen megjelent doktori dolgozatomban ezeket a kérdéseket igyekeztem körbejárni.
....


A teljes interjú olvasható a cikk a weboldalán >>>>>>>>>>>>>>>>
https://igyic.hu/mesecentrum-interjuk/a-nepmese-tenyleg-mindenkie.html

Nagy Gabriella Ágnes 

text