Hová lettek a férfi énekesek?

Beszélgetés Farkas Márton népdalénekessel

Korábban a váraljai Egyszólam Táborokból, ma már egyre inkább a Búzaszem férfi népdalénekes műhelyéből, a Bömbölőből is ismerős lehet számunkra Farkas Márton, aki közel egy évtizede utcazenészként keresi a kenyerét. Tapasztalata alapján nagyon üdítő az a kisebbség, amely a magyar néphagyományban gyökerező értékmentésre tette fel az életét, de a társadalom többsége pontosan olyan távol van a magyar hagyományoktól, ahogyan azt Kodály Zoltán közel egy évszázada leírta. Hogy miért van ez így? Hol vannak a jó példák? És mivel lehet orvosolni a helyzetet? A választ valahol a férfiak körül kell keresni.

 A népdaléneklés nem egy népszerű szakma, ha egyáltalán szabad ezt szakmának degradálni. Ha jól tudom, nem így indult a pályád. Hogyan kötöttél ki a népdaléneklés mellett?

Már édesanyám pocakjában is népdalkörbe jártam. Egész életemben elkísért a népdal. 2013-ban könyvtáros és művelődésszervező diplomával a zsebemben, odáig jutottam, hogy egyrészt a tanult szakmáimból alig csurrant-cseppent valami, másrészt akkoriban nem is nagyon volt munkalehetőség. Félállásokból félállásokba bukdácsoltam. Akkoriban jött valahogy az ötlet, hogy kipróbálom magam utcazenészként. Azóta lényegében fő állásban népdalénekes utcazenész vagyok.

Mostanság egyedül énekelsz az utcán. Mindig így volt ez, vagy voltak társaid?

Eleinte szerveztem magam mellé muzsikusokat. Négy, öt zenész heti menetrendjét kellett valahogy összerendezni ahhoz, hogy együtt tudjunk zenélni. Aztán jött az a kérdés, hogy ki mit tud játszani. Nem akadémiát végzett zenészekről volt itt szó. Akkoriban még ők is épp olyan kezdőknek számítottak, akárcsak én. Gyakran állt elő olyan helyzet, hogy még a prímás és a kontrás sem tudtak megegyezni abban, hogy mit és hogyan játszanak. Sokszor volt olyan a helyzet, hogy mindezt ott az utcán tudtuk csak megbeszélni egymással, amivel rengeteg értékes idő ment el. Aztán egyszer csak eljött az a pillanat, amikor már túl sok energiát emésztett fel a szervezés része.

Megbántad, hogy belefogtál?

Dehogy! Csupán változtatni kellett, mert mondanom sem kell, engem nem a szervezés része érdekel. Kerestem hát egy énekest és egy tekerőst magam mellé és elindítottuk a Magyar Csárdás Projectet az utcán. Ezzel olyan helyekre igyekeztünk eljutni, ahol még megvan az a közönség, amely két sör után elénekelget egy-két nótát. Egy idő után rájöttünk arra, hogy nem abból kell kiindulni, amit én tudok énekelni, vagyis amit a táncházmozgalom felemelt, hanem abból, ami a közös tudás. Ebből fakadóan olyan csárdásokat is műsoron tartunk, amelyek hajlanak a nóta kategóriába. Az emberek egyes vidékeken még ismerik és éneklik ezeket.

Most, hogy így említed, valóban, manapság az emberek már nem nagyon nótáznak együtt. Emlékszem, hogy gyerekkoromban, nagyapám nemzedéke még szinte bárhol, bármikor képes volt danolni. A rokonlátogatások sem múltak el nótázás nélkül.

Igen, és ennek nagyon fontos része volt az, hogy jellemzően a férfiak vezették ezeket a közös énekléseket. A hagyományban annak óriási ereje volt, ahogy a férfiak együtt énekeltek. Ennek egyik központi helye a kocsma volt, ahol megvolt az a kis hozzávaló, hogy nagyobb legyen a jókedv, nagyobb legyen a mulatság. Addig, amíg nem volt rádió, televízió és internet, az emberek magukat szórakoztatták. A közös nótázás az egyik legelementárisabb formája volt a mulatozásnak.

Körbenézve az ismeretségi körömben, azt látom, hogy inkább a nők énekelnek. Régen ez nem így volt?

Amikor a hatvanas, hetvenes években Martin György és társai ellátogattak Székre, akkor ott még élő táncházat találtak. A táncházmozgalmat ennek mintájára szervezték meg. Fél évszázad távlatából nézve azonban úgy tűnik, mintha a korábbi gyűjtések és a táncházmozgalom egy kicsit eltérítették volna az énekes kérdést. A gyűjtések nagyon előtérbe helyezték a női énekeseket, a táncházi világban pedig valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a népdalénekesek többsége nő lett. Pedig Széken még világosan látszott, hogy ez a hagyományban nem így van. Az bizonyos, hogy a magyar népzenei hagyomány férfi énekes vonala nagyon erős, csak ezt mi valahogy eddig nem vettük észre.

Megmaradt-e Széken a férfiak által énekelt népdal?

Néhány éve jártam ott utoljára, Zsuzsanna-bálra mentem. Pali Marci bandája muzsikált, táncoltunk, majd a zenészek letették a vonót, ittak két korty sört, de mire megitták a második kortyot, addigra már valamelyik férfi rákezdett énekelni, a többi férfiember meg csatlakozott hozzá. Mit tehet ilyenkor a banda? Nekiálltak lekísérni, ahogy az szokás. Abban a pillanatban, mikor elkezdődött a nótázás, a lányok és asszonyok egyet hátra léptek, vagy kimentek csevegni a másik szobába.

Érdekes módon a gyűjtésekben is erősen a nők felé billen a mérleg. Van-e annak valami sajátos oka, hogy ez így alakult?

A gyűjtők azt vehették észre, hogy az asszonyok kicsit rejtettebben művelik az éneklést. Feltehetően ez volt számukra a különlegesebb. Biztos vagyok benne, hogy Bartók és Kodály is nagyon sok olyan helyzettel találkozhatott, hogy kint álltak az emberek a kocsma előtt és hatalmasat énekeltek. A nyersanyag, amire a dalokat rögzítették, drága volt és nehezen beszerezhető, ami miatt nagyon megválogatták, hogy mit vesznek fel. Adott volt egy olyan eszmei küldetés is, hogy próbálják meg a régebbi stílusokat rögzíteni, tehát ami már akkor, amikor fölvették sem volt igazán kurrens, és nem igazán az volt a sláger a faluban. Inkább azt próbálták gyűjteni, amit már csak az öregek tudtak. Ezt nevezzük értékmentésnek. Arra talán nem gondoltak, hogy azok a folyamatok, amelyek kezdetei már akkor is megmutatkoztak – vagyis a hagyomány feladása – felerősödnek majd a következő évtizedekben. Talán nem is sejtették, hogy az, amit ott a kocsmában az emberek énekeltek, és amit mindenki tudott, az nagyon hamar, már az ő életük folyamán ritkává és értékessé válik majd.

 
Lehetséges, hogy a mai napig élnek még olyan őrzők a Kárpát-medencében, akiknél ott szunnyad a népdalaink egy darabja?

A gyűjtésekből kimaradt a hagyománynak az a része, ami az egészet igazán áthatotta. Ami valaha úgy tűnt, hogy nem kell menteni, mert sokan ismerik. Éppen ezért, mert mindig is a mazsolát kerestük a kalácsban, a kalács végül elveszett. A mai napig szerintem az a legnagyobb problémája a népzenei világnak, hogy a vidékiesebb szegletekben még él az a korosztály, aki tudna énekelni, aki akarna is énekelni, de az újjáélesztett táncházmozgalom nem igazán keresi velük a kapcsolatot. Kivételek persze vannak, de nem ez a jellemző.

Manapság hol van még lehetőség értékmentésre?

Az Egyszólam Tábor tanárai, Juhász Zoltán, Sáringer Kálmán, Fábián Éva, Nyitrai Mariann, Agócs Gergely minden évben tudnak még olyan értékőrzőt hozni, aki tud újat mutatni. Tavaly Vincze Gézáné Szabó Margit volt velünk, egy alig 60 éves asszony a Palócföldről. Ki hallott róla? De itt az élő példa, hogy még most is köztünk vannak azok az emberek, akiktől még élőben lehet tanulni. És persze a „konzerv” felvételek fantasztikus értéket őriznek, de ezekkel a még köztünk lévő idősekkel lehet beszélgetni is, és meg lehet kérdezni tőlük azt is, amit a felvételeken nem szokás. Kivételes helyzetben vagyunk, csak nem vesszük észre.

Az énekléssel és zenéléssel együtt járó hagyományos közösségi mulatozás miért nem tud népszerűbb lenni?

Ha az emberek többsége előítélet nélkül meg tudna jelenni egy ilyen mulatságban, akkor sokan mondanák, hogy hát ez marha jó, ezt csináljuk, mert olyan ereje van. A hagyomány ma már a legtöbb emberhez el sem jut. Ott van a gát, hogy már kamaszkorban beépül valamilyen tartózkodó hozzáállás.

Szerinted hol rontjuk el?

A közös éneklésnek igenis ereje van. Ezt akár kórusban, akár tábortűz mellett, egy gitár kíséretében akármilyen modern dalt énekelve meg lehet tapasztalni. Hogy ez még fokozottabban működik a hagyományos formában, az is biztos. A népdalénekléshez kell egy bizonyos tudás. Sokszor tapasztalom a táncházakban, hogy a kezdők azért nem tudják úgy elengedni magukat, mert nem ismerik a dalt és nem ismerik a táncot, ami ahhoz kell, hogy jót mulassanak. A gödi Bömbölőnek éppen ezért az az egyik alapelve, hogy mi mulatni szeretnénk megtanulni. Itt nincs papírból éneklés, merthogy még saját magamon is azt tapasztalom, ha ott van a sorvezető, akkor egész egyszerűen belenézek még akkor is, ha kívülről fújom a dalt. Na de füzetből olvasva nem lehet mulatni!

Mesélj egy kicsit a gödi Bömbölőről. Nagyon titokzatosan hangzik már a neve is.

Az ötlet 2019-ben merült fel Váralján. Az Egyszólam Tábor gödi résztvevőivel arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne egy kifejezetten férfiaknak szóló dalolós alkalom. Aztán eltelt a tanévnek a fele mire 2020. január végén megtartottuk az első alkalmat. Ekkor még nem volt néven nevezve. Bese Botond az első összejövetelen dobta be a Bömbölő nevet, arra válaszként, hogy a Búzaszemben Navratil Andreával megy a Dúdoló, amire főleg asszonyok járnak.

Fontos a férfiakat énekeltetni? Magunktól nem csinálják?

Nem volt az kimondva soha, hogy a Dúdulóra csak nők járhatnak, mint ahogy van is néhány férfi tagja, de úgy alakult, hogy a férfiak többsége valamiért elmaradt ezekről az alkalmakról. Ez az aránytalanság tűnt fel a Dudoló szervezőinek, és így vetődött fel az ötlet, hogy a férfiaknak is legyen népdalénekes műhelyük. Ez aztán sokaknak megtetszett, és elindultunk az úton. Úgy tűnik, kellett egy kis kezdőlökés.

Hányan járnak ma bömbölni?

Tízen, tizenketten. Van olyan is, amikor csak öten tudnak eljönni. Az biztosan kimutatható, hogy amikor többen vagyunk, nagyobb a mulatság.

 
Néhány alkalmon én is ott voltam, és láttam, hogy mindig van egy terített asztal, ami köré szerveződik az éneklés. Szándékos ez a gesztus?

Így van. Mindig szabad csipegetni, iszogatni. Rögtön az első alkalommal tisztáztuk, hogy mi mulatni akarunk megtanulni. És ennek vannak kellékei. Az egyik alapelvünk az, amiről már beszéltünk, hogy elfelejtjük a papírt, és fejből megtanuljuk a nótákat. Volt már olyan hét versszakos katonanóta, amit egy órán keresztül énekeltük megállás nélkül. A Bömbölő kicsit olyan, mint egy jó hangulatú összejövetel, melynek a középpontjában a daltanulás áll. Megtanulunk két-három dalt, aztán eszünk egy falatot, koccintunk egyet, teszünk egy körkérdést, aztán éneklünk tovább. Se nem katonás, se nem iskolapados, amit csinálunk.

Ha megengeded, én hozzátennék egy harmadik alapelvet is, amire felfigyeltem nálatok, nevezetesen, hogy van ki- és bejárás a csoportba.

Nagyon szívesen látunk bárkit évközben is. Bármikor lehet csatlakozni hozzánk. Csak ne feledjük el, hogy ez egy férfi dalárda! Jöhet bárki, aki szívesen énekelne népdalokat. Nyilván, amiket már megtanultunk, nem fogjuk ugyanolyan részletességgel újra elővenni, de van egy hangtárunk, ami abból áll, hogy én fölénekelem a dalokat. Ahogy régen, szájról-szájra történt az átadás, most egy kis technikai segítséggel, gyakorlatilag hallás után tanulhatók a dalok. Arra biztatok mindenkit, hogy ne gondolkodjon sokat rajta, jöjjön és próbálja ki a Bömbölőt!

Mokos Béla

text