Pávai István

Kicsi Kóta csűrjétől a Folklóradatbázisig

„Mesterterv” nélkül látott munkához, az elődök munkái digitalizálásának, archiválásának, eredményeik közreadásának előtérbe helyezésével. Beszélgetés Pávai Istvánnal megvalósításokról, hiányérzetekről és a Hagyományok Házával közös perspektívákról.

A Kolozsvári Zeneakadémia hallgatójaként hogyan fogalmazódtak meg önben, a leendő népzenekutatóban mindazok a szakmai feladatok, amelyeket később a Hagyományok Házában intézményes keretek között tudott végezni?

A népzenével való szorosabb kapcsolatom gyűjtőutakkal kezdődött, miután egyetemista koromban elhatároztam, hogy leginkább népzenekutatással szeretnék foglalkozni. Ezáltal gyorsan kezdett gazdagodni a magángyűjteményem. Ugyanakkor táncházas zenészektől, táncoktatóktól is gyakran másoltam át gyűjtéseket. Mint utólag kiderült, nagyon jól tettem, hiszen előfordult, hogy harminc év után már csak nálam találták meg saját, időközben elkallódott felvételeiket. Gyűjteményem bővülése felvetette az archiválás gondolatát. Ez nem volt idegen számomra, hiszen diákkoromban Jagamas Jánostól és Szenik Ilonától már megtanultam ennek a munkának az alapjait. Ezzel kapcsolatos tudásom tovább bővült, miután az MTA Zenetudományi Intézetben tett első látogatásom alkalmával kapcsolatba kerültem Martin György kiváló tánckutatóval. Ő aprólékosan elmagyarázta ennek a munkának a fázisait, a hosszútávú állagmegőrzés fontosságát, úgy a hangszalagok, mint a filmek esetében, ugyanis időközben táncfilmezéssel is kezdtem foglalkozni. A rendszerváltás után a Marosvásárhelyi Rádió archívumát is megismertem, majd a budapesti Néprajzi Múzeum muzeológusaként többek között archiválási munkát is végeztem, immár digitális eszközökkel. Az így felhalmozott tudást hasznosítani tudtam később, amikor rám bízták a Hagyományok Háza Folklórdokumentációs Központjának vezetését.

 

Éveken át egy művelődési intézmény, a csíkszeredai Népi Alkotások Háza zenei szakirányítója volt. Milyen mértékben segítette vagy gátolta a gyűjtési-archiválási munkában az intézményben elfoglalt státusa, a tényleges, illetve ki nem mondott elvárások?

A zenetudományi szak elvégzése után, 1976 őszén kerültem első munkahelyemre, a Hargita megyei Népi Alkotások Házához. Az itteni tevékenység hivatalosan megfogalmazott célja a műkedvelő folklórmozgalmak szakmai támogatása volt, tehát ahhoz hasonló cél, mint a Hagyományok Házában a Népművészeti Módszertani Műhelyé. Persze a munkát az akkori diktatúra politikai, ideológiai korlátjain belül lehetett csak végezni, de azért volt némi mozgástér, illetve teremtettünk, kihasználva a rendszer gyenge pontjait, a politikai irányítók szakmai tájékozatlanságát. A szakirányítói munka része volt a gyűjtés is, de megyei intézményként a munkahelyem ezt csak Hargita megyén belül támogatta. A más megyékben való gyűjtést így magánemberként végeztem. Az ilyesminek nem örültek a helyi hatóságok. Rendszerint akkor nem akadályozták a tudomásukra jutott gyűjtési szándékot, ha volt valamilyen hivatalos papír, ami indokolta a munkát. Nekem még zeneakadémista koromból volt egy ilyen iratom a rektor aláírásával, amelyben arra kérték a helyi hatóságokat, hogy támogassák a diplomadolgozatom elkészítése érdekében végzendő folklórgyűjtő munkámat. Mivel ezen a papíron nem volt sem idő-, sem térbeli korlát, a diploma megszerzése után is használtam egy darabig. Később a Román Televízió magyar adásának legendás produkciójában, a Kaláka-sorozatban való részvételem okán – amelyben nemcsak a Barozda együttes tagjaként szerepeltem, hanem folklórszakértőként is – a televíziótól is kértem és kaptam hasonló tartalmú hivatalos dokumentumot.

Az örökségmentés sikereivel párhuzamosan talán arra is rádöbbent, mennyi mindent kellene felgyűjteni. Van hiányérzete?

Igen, sajnos bőven voltak elszalasztott lehetőségek, akár a Székelyföldön belül is. A Népi Alkotások Házánál végzett közművelődési terepmunkám során nem mindig vihettem magnetofont magammal. Gyakran ilyenkor is találkoztam olyan énekesekkel, zenészekkel, táncosokkal, akiktől érdemes lett volna gyűjteni, s terveztem is, hogy majd visszamegyek, de ez nem mindig valósult meg. Így jártam például egy kászoni cimbalmos asszonnyal, akinek végül sosem vettem fel a játékát, pedig élőben hallottam muzsikálni. Akkoriban a táncházi elvárások is befolyásolták a gyűjtőmunkánkat. A táncházmozgalom kezdeti szakaszában a zenekarok, a táncoktatók általában csak a széki, mezőségi zenét ismerték, szerették, abból kellett minél több eredeti anyaghoz hozzájutni. Ez még az első székelyföldi táncházak esetében is így volt. Miután a Barozda együttessel létrehoztuk Csíkszeredában az első táncházat, épp a székely táncok hiányát kérték számon rajtunk, és nem a táncházasok, hanem a kultúrával foglalkozó helyi értelmiség. Végül jól tettük, hogy engedtünk a nyomásnak, mert így vettük bele a gyűjtési terveinkbe a csíkszentdomokosi táncokat és azok zenéjét, amit felgyűjtöttünk, és be is vezettünk a táncházba. Szintén „helyi” táncnak számított akkoriban a gyimesi is. 1980-ban Martin György kérésére szerveztem meg a gyimesi táncok hangosfilmre való felvételét Kicsi Kóta (Blága Károly) sötétpataki csűrjében. A felvételek el is készültek budapesti kollégáim közreműködésével. Több másik gyűjtést is végeztem akkoriban a Székelyföldön, de attól még megmaradt a hiányérzetem és egy lista, hogy hová kellett volna még elmenni.

A Maros Művészegyüttes művészeti titkáraként, 1990-től pedig igazgatójaként a népi kultúra színpadra vitelében is fontos munkát végezhetett…

1981-ben egy hivatásos együttes művészeti titkári feladatainak vállalásában az is megerősített, hogy ugyanebben az évben került Timár Sándor a Magyar Állami Népi Együttes, a MÁNE élére. Martin össze is hozott vele egy találkozót, ahol megbeszéltük az elképzeléseinket. Az volt a meggyőződésünk, hogy a népzene és a néptánc eredeti formájában is színpadképes, lehetőséget kell adni a közönségnek, hogy ebben a formájában is megismerhesse, hiszen akkoriban nem ez volt a színpadi trend. Nem volt könnyű ezt az alternatívát érvényesíteni Marosvásárhelyen, de végül a kilencvenes évekre már általánosan elfogadottá vált. Akkori interjúimban gyakran kifejtettem, s ma is vallom, hogy ez csak egyik lehetséges módja a néptánc színpadra vitelének. Sok másiknak van létjogosultsága, amelyek közül leginkább azt preferálom, amelyben a bartóki, kodályi úthoz hasonlóan, a folklórelemeket az alkotó saját művészi koncepciójának kibontakoztatására használja. Persze ilyen koncepció hiányában nem beszélhetünk sem folklórra épülő magasművészetről, sem színpadra alkalmazott eredeti folklórról. A Maros Művészegyüttesnél szerzett tapasztalataimat a Hagyományok Háza keretében működő MÁNE munkájában nem nagyon hasznosíthattam, más volt a fő feladatköröm, így csak néhány esetben vették igénybe a segítségemet ezen a területen.

Hogyan került a gyűjteménye Magyarországra?

A Maros Művészegyüttestől előbb a Marosvásárhelyi Rádióhoz kerültem. Nagyon szerettem azt a munkát, jó szerkesztőségi közösség dolgozott ott akkoriban. De diákkori vágyam, hogy főállásban foglalkozhassak népzenekutatással nyilván itt sem teljesülhetett. 1992-ben Budapesten, a Néprajzi Múzeumban az egyik székelyföldi faluról, Siklódról készült kiállítás. Ebből az alkalomból erdélyi előadókat hívtak meg egy konferenciára, köztük engem is. Selmeczi Kovács Attilának, a Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettesének tetszett az előadásom, és felajánlotta a múzeum Népzenei Gyűjteményének vezetését. Gondolkodási időt kértem, mert szerettem volna Erdélyben maradni, de otthon nem sikerült olyan intézményt találni, amely népzenekutatóként tudott volna foglalkoztatni. 1993-ban megjelent Budapesten Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje című könyvem, amelyből egy példányt elvittem Selmeczinek, aki megismételte állásajánlatát, és én ezúttal igent mondtam. 1994. március elsején, az első múzeumi munkanapomon ajánlatot kaptam az MTA Zenetudományi Intézettől is egy félállásra, amit szintén elfogadtam. Döntésemben az is közrejátszott, hogy 1990–1994 között nagyon sokat jártam gyűjteni Erdélyben, Moldvában és a Partiumban. A rádiós munka mellett nem volt lehetőségem otthon az egyre bővülő gyűjteményt rendszerezni, feldolgozni, archiválni. Reméltem, hogy erre a magyarországi szakintézményekben meglesz a lehetőségem.

 

Mi volt az első munkája a múzeumban?

A múzeumi gyűjtemények áttekintése után beláttam, hogy a saját gyűjtéseimnél fontosabb Bartók, Kodály, Vikár, Lajtha és követőik fonográfos gyűjtéseinek digitalizálása, korszerű archiválása. A számítógépes világ még gyerekcipőben járt, én azonban rendelkeztem már némi tapasztalattal ezen a téren, miután a Marosvásárhelyi Rádiónál megpróbálkoztam a rendszerváltás után külföldi adományként érkező komputer használatával. Hamarosan saját gépet vásároltam, hardverismereteket az MTA SZTAKI, adatbázis-kezelést a Magyar Rádió informatikusaitól tanultam. A fonográfhengerek lejátszására ugyan nem volt lehetőség a múzeumban, de a tartalmukat korábban már átjátszották magnószalagokra. Ezeket a szalagokat digitalizáltuk és archiváltuk CD-lemezekre több év alatt, egymást váltó kollégákkal, polgári szolgálatos katonákkal.

Milyen területen igyekezett maradandó nyomot hagyni a MÁNE-nél?

Nem volt ilyen szándékom. Sebő Ferivel korábbról ismertük egymást, mivel Martin György már az első, hetvenes évekbeli budapesti látogatásaim alkalmával elengedhetetlennek tartotta, hogy megismerkedjem a szakma szerinte fontos embereivel. Elvitt Domokos Pál Péterhez, Vargyas Lajoshoz, Kodálynéhoz, a Muzsikás együtteshez, Sebőékhez, akikkel sok szakmai kérdést megvitattunk. 1994-95-ben Sebőnek volt a televízióban egy népzenei sorozata, meghívott oda zenei rendezőnek. Ő is bedolgozott a Zenetudományi Intézetbe, így hetente többször találkoztunk, ismertük egymás munkáját. Miután Sebő a MÁNE művészeti vezetője lett, sok újítást bevezetett, köztük a MÁNE-nál őrzött gyűjtések feldolgozását és archiválását egy kisebb csapattal, amelynek a vezetésével engem bízott meg. Volt azonban egy ennél nagyobb szabású terve is. Azt találta ki, hogy az általam vezetett archiválási csoporttal bővülő MÁNE-t össze kellene vonni a Művelődési Intézet keretében működő Népművészeti Főosztállyal. Úgy vélte, hogy ezáltal a szakma többféle vetülete egy erősebb egységbe tömörülhetne, amelyet Hagyományok Házának lehetne elnevezni. Az akkori művelődési minisztertől, Magyar Bálinttól ígéretet is kapott a megvalósításra, de az 1998-as kormányváltás egy időre elsodorta a tervet. Később, miután Rockenbauer Zoltán lett a tárcavezető, sikerült felmelegíteni az ügyet, és 2001-ben megvalósítani a Hagyományok Házát.

Amely viszont Kelemen László vezetése alatt jött létre. Honnan datálódik a Kelemennel való kapcsolat?

Az erdélyi táncházasok általában ismerték egymást. A kolozsvári Bodzafa együttes későbbi korszakában már ő volt a kontrás. Igazából azonban Budapesten kezdtünk el együtt dolgozni. Még az Utolsó Óra elnevezésű projekt előtt volt egy gyűjtés, amelyre Kelemen – akkor éppen a Budapest Együttes zenei vezetőjeként – a szászcsávási zenekart hívta meg. Tudta rólam, hogy ismerem azt az anyagot, hiszen 1986-ban én gyűjtöttem először a csávási zenészektől, és felkért a budapesti felvételek levezetésére. Ezzel a gyűjtéssel erősödött meg a kapcsolatunk, ami aztán felerősödött, amikor az Utolsó Óra erdélyi zenekarainak felgyűjtésében hónapokon át együtt dolgoztunk.

 

A Hagyományok Házának elindulásakor szabad kezet kapott, vagy változatlanul bizonyos elvárások között kellett lavíroznia?

Kezdjük egy kicsit távolabbról. Az 1950-es évek elejéig a népzenei terepkutatás gyűjtőhelye a Néprajzi Múzeum volt. Miután Kodály elérte, hogy a Magyar Tudományos Akadémia keretében 1953-ban létrejöjjön a Népzenekutató Csoport, a hangsúly fokozatosan ide tevődött át, itt alakult ki a magyar népzene központi gyűjteménye, amely ma ennek jogutódában, a Zenetudományi Intézetben található. A központi jelleg onnan ered, hogy évtizedeken át szakmai konszenzus volt abban, hogy elvileg minden gyűjtés ide kerüljön, akkor is, ha máshol őrzik egy-egy példányát. A táncházmozgalom létrejötte után, a hetvenes évek derekán a hiteles folklórgyűjtések iránti közművelődési igény ugrásszerűen megnőtt. Ekkor jött létre Martin György javaslatára a Magyar Művelődési Intézet keretében a Néptáncosok Szakmai Háza, ahová a Zenetudományi Intézet archívumából szakszerűen kiválasztott gyűjtések kerültek át közönségszolgálati céllal. A Szakmai Ház megörökölte a Művelődési Intézet korábbi anyagait, munkatársai maguk is folytatták a terepmunkát. A Hagyományok Háza létrejöttekor ez a gyűjtemény egyesült a MÁNE gyűjteményeivel, amelyben a hang- és videófelvételeken túl hatalmas kottatár is található. Mindez kiegészült Martin György mintegy hatezer tételből álló könyvtárával. Ezekből az elemekből állt össze a rám bízott Folklórdokumentációs Központ, amely közönségszolgálati és archiválási részlegekkel indult. Archiválás alatt itt nemcsak digitalizálást és tárolást kell érteni, hanem a digitalizált anyag katalogizálását és internetes közreadását is, utóbbit komplex adatbázis struktúrában, amely a tudományos és a közművelődési igényeknek egyaránt megfelel. Kelemen László főigazgató és köztem ezekben az alapelvekben nem volt nézetkülönbség. A megvalósítás üteme viszont annak függvényében ingadozott, hogy a fenntartók az adott időszakokban milyen mértékben támogatták ezt a munkát.

Mi tekinthető a teljes felzárkóztatás legnagyobb akadályának?

Mindjárt a kezdetektől igyekeztünk fiatal munkatársakat bevonni az archiválási munkába. A tevékenység alapvetően két pilléren áll. Egyrészt a digitalizálás, informatikához, audio- és videotechnikához értő szakemberekkel, megfelelő műszaki berendezésekkel, másrészt a tartalom feltárása, a katalogizálás, amelyhez néprajzot végzett, zenéhez, tánchoz értő kollégákat alkalmaztunk. Már kezdetben kidolgoztam egy komplex multimédiás adatbázistervet, polihierarchikus tezaurusszal, részletes specifikációval, amit később több munkatárssal együtt tovább finomítottunk. A kivitelezést a programozók végezték, illetve végzik ma is, hiszen a mai korban nem lehet olyan szoftvert létrehozni, ami „végleges”. Az újabb lehetőségek újabb elvárásokat és újabb ötleteket szülnek. A meglévő anyagok feltárásával párhuzamosan folyt a magánkézben található fontosabb gyűjtések megszerzése, újabb gyűjtések szervezése, így nem lehet egyelőre belátni a folyamat végét.

Kelemen László szerint ezzel együtt még mindig legalább hatvan évre tehető a teljes anyag feldolgozási ideje…

Minden a feldolgozás mélységétől függ. Ha a kezdetektől úgy döntünk, hogy megmaradunk az átlagos kiadványok esetében megszokott alapvető információs mezők kitöltésénél, sokkal hamarabb a végére érnénk. A Folklór Adatbázis viszont jóval komplexebb feltárásra ad lehetőséget, ami hosszabb feldolgozási ütemet igényel.

 

A különböző kiadványok a Hagyományok Háza tevékenységének ugyancsak jelentős részét képviselik. Ez is benne volt a „mestertervben”, vagy az élet, a szükségletek alakították így?

Részemről nem létezett „mesterterv”. A kezdetektől fontos volt számomra az elődök munkáival foglalkozni, előbb az ő eredményeiket közreadni, mint a saját gyűjtéseimet. A Néprajzi Múzeumban sem a saját kiadványaimmal foglalkoztam, hanem Demény Piroska Aranyosszéki népzenéje című kéziratának sajtó alá rendezésével, amelyhez CD-mellékletet is szerkesztettem az ő gyűjtéseiből. A Hagyományok Házában eredetileg nem gondolkoztam kiadványokban, azonban a kilencvenes években sok anyagom összegyűlt Moldvából, nemcsak zene, hanem szórványidentitással kapcsolatos interjúk is. Ezekből született 2005-ben a Zene, vallás, identitás című tanulmánykötetem, ez volt az első könyvem, amelyet a Hagyományok Háza adott ki.

A népzenekutatás óriásainak egész sorozatot szentelt. Kötelező emlékállítás a nagyok előtt?

A folyamatot a 2006-os Bartók-év indította el, amelynek alkalmával Kelemen László azt kérte tőlem, hogy készítsek egy Bartók-kiállítást. Mivel nem rendelkeztünk tárgyakkal, egy fotó- és dokumentumkiállítást terveztem Bartók Béla, a népzenekutató címen. Húsz panelen sorakoztattam fel Bartók munkásságának legfontosabb témaköreit, eredményeit. A következő év Kodály-év volt, hasonló típusú kiállítással. 2008-ban aztán mindkettőből könyvet szerkesztettem dokumentumok és fotók felhasználásával. Majd következett a zenefolklorista Lajtha László, később a folklorista Vikár Béla kiállítása és kötete. Számos további kiadványom készült a Hagyományok Háza jóvoltából. A saját honlapomon (pavai.hu) teljes listájuk megtalálható, s a Hagyományok Háza webáruházán keresztül beszerezhetik az érdeklődők. Legutóbbi könyvem címe Hungarian Folk Dance Music of Transylvania, amely az Erdélyi magyar népi tánczene című kötet bővített, átdolgozott változata. Angol nyelvű adaptációját a Zenetudományi Intézetben végeztem el Richter Pál, Lipták Dániel és Salamon Soma kollégáim lektori közreműködésével. Nagy az érdeklődés iránta az amerikai egyetemeken, Nyugat-Európában és a környező országokban is. Amúgy több korábbi kötetet is két vagy három nyelven adtunk ki, hogy minél szélesebb körben terjedhessenek.

Milyen közös perspektívákkal kecsegtetnek a Hagyományok Háza következő évtizedei?

Jelenleg csak az archiválási adatbázis fejlesztési, korszerűsítési munkáiban veszek részt néhány munkatársammal, miután a folklórdokumentációs részleg irányítását 2017-től átadtam Árendás Péternek. Ennél több időt és energiát nem is tudok szánni erre. 2021 végéig szeretnék megjelentetni egy tanulmánykötetet folklorisztikai írásaimból. Tervezek egy újabb Kodály-kötetet is, de leginkább a dialektológiai kutatásaim összefoglalása foglalkoztat. Szeretném a népzenei dialektusok szempontjából részletesen áttekinteni Erdély különböző régióit, gazdag példatárral és hangzóanyaggal társítva. Reményeim szerint ennek kiadásához is a Hagyományok Háza jelenthet majd biztos hátteret.

Csinta Samu

Megjelenés: folkMAGazin

text