Két zalai is szerepelt az országos táncháztalálkozó helyszínei között

Ezúttal két zalai is szerepelt a hét végi országos táncháztalálkozó helyszínei között

Országos táncháztalálkozót tartottak július 1–4. között tizennégy helyszínen, köztük Nován és először Zalaegerszegen. A megyeszékhelyen szombaton ropták a táncot a Hangverseny- és Kiállítóteremben, az épület előtt pedig kirakodóvásáron kínálták portékáikat a népművészek.
 
Két tánctanítás szünetében érkeztünk a találkozóra. Miközben a programról érdeklődtünk, a második páros hívta be a jórészt fiatalokból álló csapatot a terembe.

 
Kissé furcsa volt a székek nélküli, hatalmas tér, ám nem kellett sokáig várni, ugyanis az Ajka-Padragkút Táncegyüttes művészeti vezetője, örökös aranysarkantyús táncosa, Ramasz László és párja, Bauer Emese a vitnyédi táncok lépéseit ismertette a többiekkel. Néhány olvasónak talán ismerős lehet Ramasz László neve, aki annak idején Varga János Boxos meghívására érkezett Zalaegerszegre tanítani, s nyolc éven át oktatott a városban. Rajtuk kívül további nyolc tájegységet ismerhettek meg közelebbről a táncosok, tudtuk meg Kósa Rubentől, a Zalai Táncegyüttes művészeti vezetőjétől.

– Tíz óra után kalotaszegi táncokat mutatott be Muszka György és Muszka Ilona – kezdte a beszélgetést Ruben. – Lászlóék után mi jövünk mezőségi táncokkal. Arra törekedtünk meghívott vendégeinkkel, hogy nagyjából az egész Kárpát-medence néptánc kincsét felvonultassuk, így lesz még szucsági, méhkeréki, bonchidai, vajdaszentiványi, jobbágytelki és széki táncoktatás.

Érkeztek oktatók Győrből, Ajkáról, Balaton-felvidékről, Sopron környékéről és természetesen Zalából. Magát a táncháztalálkozót évente a Papp László Sportarénában rendezik, csak közbejött a pandémia. Tavaly is többen csatlakoztak a kezdeményezéshez, idén a Zalai Táncegyüttessel Egerszegen várjuk a néptánc szerelmeseit. Magának a találkozónak egyik legfontosabb lényegi eleme maga a tanítás. Azt a gyakorlatot folytatjuk, amit a budapesti programon megszokhattunk, azaz óránként váltják egymást az oktatók – mondta az együttesvezető.

Természetesen a tánc mellett kíváncsiak voltunk az emeleten rögtönzött népviseleti bemutatóra, ahol a sárvári Hámori Sándor gyűjtő lelkesen mutatta be ottjártunkkor három fiatal érdeklődő leánynak az évek alatt összegyűjtött vagy éppen kérésre megvarratott öltözékeket. Sándor eredeti szakmája erdész, s 17 éves korában kezdett néptáncot tanulni Sopronban, Sárvárra visszatérve csatlakozott a helyi tánccsoporthoz. Úgy érezte, az ő tehetsége inkább a hagyományok éltetése, eleink szokásainak továbbörökítése, így fordult figyelme a ruhák iránt. Erdélyi fellépések során már azt kereste, hogy miként lehetne az eredeti viseletet beszerezni. Számára nem volt elég az az igénytelen kínálat, amelyet a jelmezkölcsönző vállalat készített. Azt tartotta, hogy magyar néptánchoz eredeti ruhák kellenek.


– A tánc akkor látványos és igazán autentikus, ha a hozzá illő viseletet hordják. Jó lenne, ezt a színes kultúrát minél több fiatal megismerné – vallja a sárvári gyűjtő. – Bevallom, engem nagyon magával ragadott már az első pillanattól kezdve. Nagyanyáink mindent maguk varrtak, ellesték egymástól a technikát, az ötleteket. Ezen a csíkszentdomokosi együttesen jól látjuk, hogy nemcsak a megszokott piros-fekete sávos székely öltözéket viselték, hanem mindenki a saját ízlése, tudása szerint finomított, esetleg változtatott rajta, és ez tette élővé ezt a kultúrát. Ez is piros-fekete, csak máshogyan. Megtartották a régies szabásmintát, ám apró részleteket újítottak. A mi feladatunk nem az, hogy a faluból elhozzuk az utolsó molylepte rongyot, hanem tegyünk azért, hogy a régi tudás megmaradjon. Én sem csak gyűjtöm a népviseletet, hanem ha szükséges, akkor megvarratom az eredeti alapján. Ha pedig valaki még hordja is, az már maga a büszkeség, és mindegy, hogy hányan veszik fel, a lényeg, hogy ne a múzeumban porosodjon. Amikor elkezdtem gyűjteni egy-egy tájegységet, akkor egyre több információhoz jutottam az adott vidékről, annak történetéről, az ottaniak életmódjáról. 1982-ben vettem az első széki szalmakalapot, tulajdonképpen innen ered minden.

Hámori Sándor búcsúzásként még hozzáteszi: a tánc az élet leképeződése, minden benne van, amit az adott korról és tájról tudnunk kell. A népművészet minden ága – tánc, zene, viselet, kézművesség – olyan kódot rejt, amelyet jó megfejteni, és olyan közeg, amelyben jó élni.

 

Mocsár Eszter

text