Rezervátum-e a magyar népi kultúra?

Miért alakult újjá a Tárkány Művek?
Így hozta az élet. A régi zenésztársaimmal is minden jól működött, de például egyszer rájöttem, hogy nekem kell dob a zenekarba, aztán később arra jöttem rá, hogy mégsem kell, mert üti a cimbalmot. Ám ha van egy zenész, akivel közös számaid vannak, kapcsolatban vagytok, barátok vagytok, nem lehet könnyen elválni. Ilyen dolgok okozták, hogy az előző csapattal sok év jó együtt zenélés után arra jutottam, hogy nem ezt és nem így akarom csinálni, zeneileg nem érzem jól magam benne. Most viszont, hogy újjáalakultunk, nagy szerelem van, működik a dolog, kiszaladt egy lemez is.

Sokat zenélnek nagy embereknek, például köztársasági elnököknek és külföldi delegációknak. Milyen érzés ez? Csak protokoll, vagy több van mögötte?
Az ilyen alkalmakon senki nem lehet őszinte. A közönség udvarias, mindenki tapsol, mindenki lelkes, de nem túlságosan, nehogy bármilyen irányban furcsát csináljon. Szerintem kicsit unhatják is a programot. Tudjuk, milyen a fontos emberek napirendje: délelőtt Budapesten nézi, hogy mi csárdásozunk, délután meg a világ másik felén nézi a malájokat. Tárgyalni jön, de kénytelen minket is kibírni. Tudom, hogy ilyenkor kicsit mi is intézmény vagyunk, a magyarságot képviseljük. Azon is szoktam gondolkodni, hogy miért népzenét mutatunk nekik, és miért nem hallanak például kortárs komolyzenét is. De értem, hogy egy Ligeti-vonósnégyes elég meredek lenne, félrenyelnének a vacsoránál. Pedig a népzene hangulata is olyasmi, mintha a 19. században megrekedt volna a nemzetreprezentációnk.


S hogyan fogadják a magyar népzenét?
A külföldieknek teljesen ismeretlen. Ha eljönnek egy táncházba, az első reakciójuk a rácsodálkozás, a „váó”, a „de jó” – leesik az álluk. A nyugat-európaiak általában azt mondják, hogy remek, hogy nálunk létezik ez, mert nekik nincs ilyen népzenéjük, néptáncuk, nekik Puccinijük van, és Purcelljük, más a kultúrájuk szerkezete. Így aztán sokkot kapnak, amikor meglátják, hogy a budapesti folkkocsmában éjjel egykor húszéves, csinos fiatalok hogyan csapnak és táncolnak. Más kérdés, hogy itthon mindez nincs rendesen megbecsülve, például nincs médiareprezentációja.

Azaz?
A népzene lényegében nem szerepel a magyar fősodratú médiában, csak eldugott szegleteiben tűnik föl olykor-olykor. A Dankó Rádión van néha, időszakosan, meg ott a Fölszállott a páva, de ennyi. Mintha rezervátum lenne, mintha a magyar kultúra szubkultúra lenne Magyarországon.

Magunkat kolonializáljuk azzal, hogy a saját népzenénket egzotikumnak tekintjük?
Egy ideje érdeklődéssel figyelem a posztkolonialista elméleteket, amelyek azt vizsgálják, hogy a globális gyarmati uralom milyen nyomokat hagyott a mai társadalmakon, hogyan próbálják megoldani a ma is fennálló problémákat. Ebben találtam egy használható keretrendszert. Engem nem a gazdaság és a politika érdekel, hanem a kulturális imperializmus. Régóta megy a vita, hogy gyarmat vagyunk, félgyarmat, félperiféria, periféria vagy egyik sem. Ez az egész mismásolás. Szerintem nincs félperiféria, és mi is a gyarmatosítás hatálya alá tartozunk.

Ki gyarmatosított minket?
Mi duplán is gyarmatosítva vagyunk. Elsősorban a németek gyarmatosítottak minket. A német kultúra és kultúrafelfogás fiókvállalatává lett a magyar. A kultúrát persze tágan értelmezem: ha például a tudományos kultúrát nézem, akkor a magyar a német függvénye, másodlagos komplementere. A nyelvészetünk, a történelemszemléletünk, a néprajzunk mind a német szemlélet másolata – egyben behódolás. A másik az öngyarmatosítás. Ott van például a nemzeti ébredés elképzelése. Furcsa kifejezés, talán azelőtt nem voltunk magyarok, vagy azok voltunk, csak nem tudtunk róla kilencszáz évig? (Nevet) Nem is értem. Zrínyi magyarsága nem volt öntudatos? A Werbőczy-féle nemesi nemzet nem nemzeti öntudat? A nemzeti ébredés előtt is volt ország, volt csoporttudat. Szerintem a nemzeti ébredést úgy is lehet értelmezni, mint a gyarmati rendszerbe való betagozódást: felvilágosultunk, felvilágosítottak minket. Felvettük a kabátot, amit ránk adtak: felébredtünk a szubaltern létbe.


Miben áll a gyarmatosítás?
A gyarmatosítók kisajátítják az egyetemes értékeket: ők a letéteményesei az emberi jogoknak, a haladásnak, az igazságnak, az egyetemes tudománynak, a tudományos tényeknek és az egyetemes művészetnek. Ők azok, akik adják a segélyt, hogy felzárkózzunk az egyetemességhez, a világszínvonalhoz, vagyis hozzájuk – de valójában a saját gazdaságukat finanszírozzák meg rajtunk keresztül, hiszen arra adnak pénzt, amit csak tőlük tudunk megvenni. Mi pedig elhittük az örök lemaradás, a megkésett fejlődés mítoszát. Mi, magyarok állandóan ez után a belógatott répa után rohanunk, hogy mi is olyan művészetet, tudományt meg minden mást csináljunk, amilyet a Nyugat. Persze ez a posztkolonializmus is elfogult, hiszen az úgynevezett harmadik világ országaiban élők és az amerikai színes bőrűek kezdték el kidolgozni, ezért hajlamosak kétségbe vonni, hogy fehér ember lehet-e szubaltern. Az a kifordított helyzet áll elő, hogy a fehér felsőbbrendűségben néhány fehér rasszistán kívül pont az egyenjogúsítók és a dekolonizátorok hisznek rendíthetetlenül. Pedig a Trump-elnökség is annak volt a következménye, hogy sok fehér valójában szív: megszűnt a munkahelye, nincs pénze, tönkrement az élete, erre közlik vele, hogy ő privilegizált, hogy ő az elnyomó. Vicces, mondanánk mi, de az amerikaiak és az angolok nem értik ezt a humort, így inkább azt mondják: Trump és brexit, anyátok!

......
Szilvay Gergely

Teljes interjú itt:
III. évfolyam 29. szám | Élet

text